A kékszakállú herceg várától a Mikrokozmoszig: itt a Bartók-toplista!

Bartók a legismertebb magyar zeneszerzőink egyike, országos rádióállomást neveztek el róla, szóba hozta a Markos–Nádas-duó a Felvonulók kérték című kívánságműsoros kabarészámukban, sőt, a szocializmus legnagyobb címletű papírpénzén, az ezerforintoson is az ő arcképe volt látható. Szóval könnyen rávágjuk, hogy ismerjük őt, hogy része a magyar identitásunknak, része az életünknek.

De valójában sokak számára Bartók a zeneszerző, akit büntetés hallgatni, gondoljunk csak a már idézett Markos–Nádas-kabaréra, amelyben megkérdezik a kisiparost a május 1-jei felvonuláson, hogy mit szeretne kérni. Amikor egy nótát kér, a riporter mérges lesz, hogy nem ezt beszélték meg, és firtatni kezdte az adózását. Erre ezt válaszolta a kisiparos: „akkor, ha lehet kérni, Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét.” Bartók viszont nem büntetés, hanem öröm, a zenetörténet kivételes alkotója, aki nemcsak a magyar népi kultúrával jegyezte el magát, hanem a progresszív, az újat, a forradalmit kereső gesztusokkal is. És akkor jöjjön öt híres Bartók-mű!

1. A kékszakállú herceg vára (1911)

A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyetlen operája, librettóját Balázs Béla írta, azonos című misztériumjátékából. A művét Balázs Kodálynak is felajánlotta megzenésítésre, de Bartók sokkal inkább magáénak érezte a művet, és 1911-ben néhány hónap alatt megkomponálta egyfelvonásos operáját. A háború kitörése előtt három évvel elkészült a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára, de a zsűri arra hivatkozva, hogy nem lehet előadni, visszautasította. Csak a világégés utolsó évében, 1918-ban mutatta be a Magyar Királyi Operaház.

Mivel a közönség tartózkodóan fogadta, húsz évre szinte el is felejtették, és csak az 1938-as új előadás után érezte magáénak az opera közönsége. A mű kifejezte azt a kultúrpesszimizmust, amivel még a háború végén sem tudott mit kezdeni a művelt hallgatóság, viszont a trianoni tragédia után tizennyolc évvel már evidencia volt a kozmikus világfájdalom, és Freud hatása is megtette a magáét, így a misztériumjátékban fellelhető mélylélektani vonulat is közérthetővé vált. A balladai hagyományokra épített opera így a helyére került, és azóta is Bartók egyik legtöbbet játszott műve.

2. Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936)

Bartók Béla egyik fő műve, a 20. század egyik emblematikus és leginkább innovatív kompozíciója, melynek hangszerelésében számos radikális megoldást találunk. Bartók ezt a radikalizmust azzal is kifejezte, hogy a Fibonacci-számok formaalkotó szerepét is megjelenítő zeneművét nem szimfóniaként határozta meg, hanem a legáltalánosabb titulust adta neki: zenének nevezte.

A művet Paul Sachernek ajánlotta, aki a Bázeli Kamarazenekar megalakulásának tizedik évfordulójára kért Bartóktól egy kompozíciót, a premier 1937 januárjában volt, bázeli előadóművészek közreműködésével. Sajátos a hangszerelése, húros hangszerekre (hegedűkre, mélyhegedűkre, csellókra és nagybőgőkre, illetve hárfára), ütőhangszerekre (xilofonra, pergődobra, cintányérra, tamtamra, nagydobra, üstdobra), zongorára és cselesztára íródott. A vonósokat Bartók megosztotta, azaz osztott vonószenekart hozott létre, akik a terem ellentétes oldalain foglaltak helyet, hogy aztán ellentétes zenét játsszanak a progresszióra éhes közönségnek. 

3. Allegro barbaro (1911)

Bartók 1911-ben készült zongoradarabját afféle önparódiának szánta, a cím az előadás felfokozott módja mellett behívja a barbár kifejezést is, utalva arra, hogy néhány kritikus „barbár művésznek” tartotta. A rövid, két és fél perces paródia túl jól sikerült, valójában esszenciája lett Bartók korai művészetének. Sokak számára Sztravinszkij Tavaszi áldozata mellett a modernizmus egyetemes himnusza lett, melynek DNS-ében ott a népdalok szenvedélye – és az arab népzenei ritmus –, de ott a 20. század felfokozott nagyvárosi ritmikája is.

Az először 1921-ben bemutatott Allegro barbaro része a popkultúrának is, The Barbarian címmel feldolgozta a progresszív rockot játszó Emerson, Lake & Palmer 1970-ben publikált bemutatkozó lemezén. Az album borítójának érdekessége, hogy a coveren egy madárszerű forma látható, de széthajtva a tasakot, immár a teljes vizuális kompozíción fölismerhető Bartók arcképe. A művet a magyar Mini kései formációja is feldolgozta Keith Emersonnak és Kocsis Zoltánnak dedikálva.

4. Mikrokozmosz (1926–1939)

A Mikrokozmosz 1926 és 1939 között készített, hatkötetes, 153 darabból álló, zongorára írott műve, amelyek között megtaláljuk a kezdőknek szánt etűdöket és a virtuóz tételeket is. A Mikrokozmosz része a zongoraoktatásnak, maga Bartók is így vall róla: „…azoknak a zenei és technikai problémáknak a szintézisére próbál megoldást nyújtani, amelyek az eddigi zongoraművekben nem oldódtak meg”. Az első két kötetet fiának, Péternek dedikálta, míg az utolsó kettő koncertdarabokat tartalmaz.

Bartókot 1926 óta foglalkoztatta a kérdés, hogyan nézzen ki egy kezdő ifjú zongoristáknak szánt beavató, könnyen elsajátítható, de mégis élményszerű kis darabok gyűjteménye. 1933-ban arra kérte Péter fia, hogy tanítsa meg zongorázni, ami impulzust adott neki a munka folytatásához. Bartók az 1940-es amerikai kiutazása előtt interjút adott a Magyar Nemzetnek, amelyben azt mondta, hogy ő maga is sokat tanult a Mikrokozmosz darabjainak összeállításakor. Aki tehát tanulóévei alatt bejárja a Mikrokozmosz útját, az nemcsak a manuális készségeit és a muzikalitását fejleszti, de kulcsot kap a modern zenék és egyben Bartók világához is.

5. A fából faragott királyfi (1914–1916)

Bartók A fából faragott királyfi című egyfelvonásos táncjátékát A kékszakállú herceg vára után írta, az első világháború első két évében. 1917-ben mutatták be az Operaházban, és ennek a színpadi műnek sem jutott könnyű sors. Igaz, hogy ezt nem utasították vissza, de az Operaház egyetlen karmestere sem vállalta a dirigálását. Végül Egisto Tango ugrott be, hogy vezényelje a Balázs Béla rendezte táncjátékot.

A mű alapjául szolgáló írást Balázs Béla 1912-ben publikálta a Nyugatban, Bartók pedig 1914 áprilisában kezdte el a munkát, tehát két hónappal az első világháború kitörése előtt. A mű éppúgy utal a nagyszabású wagneri tájlírára, ahogy a népdalok kristálytiszta áradására. A táncjáték sajátos szerelmi háromszög, melynek egyik hőse egy báb, amellyel a Királyfi megpróbálta kicsalogatni a Királykisasszonyt a várából, mert a Tündér fellázította a természetet, hogy akadályozza a fiatalok találkozását.

A Királykisasszonyt azonban jobban elbűvölte a bábu, mint maga a Királyfi, akit a természet elhív, hogy legyen az erdők és mezők királya. Ezután már a Királykisasszony érdeklődni kezd a Királyfi iránt, akinek már nem kell a lány. Az érzelmek és a természet dinamikáját, viharait Bartók mesteri módon szőtte egybe.

Címlapfotó: Bartók Béla posztumusz Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató. Fotó: © Lipnitzki / Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP