Esterházy János az életét adta a felvidéki magyarság érdekeinek védelméért

Esterházy János gróf a felvidéki Nyitraújlakon (ma Veľké Zálužie/Szlovákia) jött a világra, apja, Esterházy János Mihály a galántai Esterházy családhoz tartozott, anyja Elzbieta Tarnowska lengyel grófnő volt. Apját korán elvesztette, anyja két testvérével együtt özvegyen nevelte. A család ötezer holdnyi birtokának kilenctizedét elveszítette a földreform miatt a trianoni békével Csehszlovákiához csatolt országrészben. János 1924-ben házasságot kötött Serényi Lívia grófnővel, két gyermekük született, János és Alice.

Az 1920-as évek közepén kezdte közéleti pályafutását, a magyarok visszaszorítását is magában foglaló „csehszlovakizmus” ellenzőjeként lépett fel. 1932-ben a csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga, majd az Országos Keresztényszociális Párt elnökévé választották. Önrendelkezési jogot, nemzeti, vallási és kulturális téren a fejlődés biztosítását, Szlovákia és Kárpátalja számára autonómiát követelt. 1935-ben bekerült a prágai parlamentbe, 1936-ban az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke lett.

Tomás Garrigue Masaryk elnök lemondása után a magyar pártok az ő javaslatára támogatták a németbarát jelölttel szemben Edvard Benešt, aki államelnökké választása után miniszterséget ajánlott neki, de a tisztséget csak azzal a feltétellel vállalta volna el, ha orvosolják a magyarság sérelmeit.

A Felvidék magyarlakta déli részét Magyarországhoz visszacsatoló 1938-as első bécsi döntés után bejelentette, hogy Szlovákiában marad, és jogszerű bánásmódot kért a magyar kormánytól a Magyarországhoz került szlovákok számára. Síkraszállt a Szlovákiában maradt 70 ezer magyar mellett, 1942. május 15-én (amelyet később, 1994-ben a szlovák parlament magyar képviselői a szlovákiai magyarok emléknapjává nyilvánítottak) pedig egyedül ő nem szavazta meg a nácibarát szlovák kormány zsidók deportálásáról rendelkező törvényét. Segítette a lengyel és más menekülteket, az üldözött zsidókat, 1943-ban Szlovákiában rágalmazás vádjával megfosztották parlamenti mandátumától, és félévi börtönbüntetésre ítélték. 1944-ben szót emelt Magyarország hitleri megszállása ellen, s a nyilas-hatalomátvétel után rövid időre letartóztatták.

amiért letartóztatták, és átadták a KGB-nek. 1945 júniusában a Szovjetunióba hurcolták, ahol koholt vádak alapján tíz évre elítélték, majd egy szibériai lágerbe vitték, ahol súlyos tüdőbajt kapott.

1947 szeptemberében a csehszlovák népbíróság – hamis vádak alapján – mint hazaárulót, fasisztát és kollaboránst távollétében, tanúk meghallgatása és bizonyítási eljárás nélkül halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A vádak szerint az általa vezetett szlovákiai magyarság bomlasztotta a csehszlovák államot, személyében a magyarságot marasztalták el. 1949-ben a szovjet hatóságok az ítélet végrehajtására átadták a csehszlovák szerveknek, családja és barátai közbenjárására azonban a köztársasági elnök a halálos ítéletet felfüggesztette, majd életfogytiglanra változtatta, amelyet később egy általános amnesztia során 25 éves börtönbüntetésre módosítottak.

Családja szétszóródott, egyedül Mária húga tarthatta vele a kapcsolatot, ő is csak rendszertelenül. 1956-ban a morvaországi Mírov börtönébe szállították, súlyos betegen ott halt meg 1957. március 8-án. Holttestét elhamvasztották, a hamvakat nem adták át a családnak, titokban temették el. Lánya, Alice (2025-ben hunyt el) közbenjárására 2007-ben, Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter utasítására kutatták fel eltemetésének helyét. Kiderült, hogy az 1960-as évek elején

1993-ban Göncz Árpád köztársasági elnök kérésére az orosz legfelsőbb bíróság Esterházy János ítéletét semmisnek mondta ki és rehabilitálta, ami Csehországban és Szlovákiában mind a mai napig nem történt meg, hivatalosan továbbra is háborús bűnös.

2008 végén portréját ünnepélyesen elhelyezték az Európai Parlament brüsszeli székházában. 2009-ben – posztumusz – a lengyel Polonia Restituta kitüntetéssel ismerték el a lengyel menekültek érdekében a második világháború idején kifejtett tevékenységéért. 2010-ben jelent meg az életét, munkásságát kutató Molnár Imre történész tollából az első Magyarországon kiadott életrajzi kötet. 2011-ben a New York-i Rágalmazásellenes Liga zsidó szervezet a posztumusz Bátorságért kitüntetést adományozta neki, ugyanebben az évben neve felkerült Prágában a kommunista rendszer áldozatainak emelt motoli emlékműre. 2013 májusában felavatták első budapesti emlékművét, a fővárosban rakpart és tér is őrzi nevét, az Országházban termet neveztek el róla. 2015-ben posztumusz Magyar Kultúra Lovagja kitüntetésben részesült. 2016-ban adták ki Csehországban a Visszaadni Esterházy Jánosnak becsületét című magyar–cseh–lengyel nyelvű kötetet.

Emlékét ápolja szülőföldjén az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont, amelynek kápolnájában 2017-ben helyezték el végakarata szerint jelképes urnáját.

Életét, szenvedéstörténetét és az Esterházy-ügy drámai utóéletét dolgozta fel legutóbb, 2022-ben a Triptichon – Esterházy János élete és öröksége című dokumentumfilm. Lukácsy György róla szóló, Hazatérés című misztériumdrámáját 2022-ben mutatta be a Nemzeti Színház. A Rákóczi Szövetség halálának évfordulóján adja át az 1991-ben alapított Esterházy-díjat.

Címlapfotó: Gróf Esterházy János szobra, Nagy János felvidéki szobrászművész alkotása (2013) a Gesztenyéskertben.  Fotó: MTI/Branstetter Sándor