A „nagybőgő Paganinije” nem hagyta, hogy műfaji keretek közé szorítsák

Neves nagybőgőscsaládban született 1939. október 8-án, ezért kiskorától arra törekedett, hogy méltó legyen e hagyományhoz, naponta öt-hat órát gyakorolt. Tizenhat évesen lett a zongorista Turán László zenekarának tagja, ahol a legkülönfélébb stílusú zenéket adta elő, s már fizetést is kapott. Később a Béke bárban, az EMKE-ben, a Corvin étteremben tánczenét játszott. Első külföldi fellépésén, 1961-ben Pozsonyban zenésztársaival ők nyitottak meg egy új szállodát. 1963-ban alakította meg első önálló együttesét (a trióban Kovács Gyula dobolt és Balogh „Csibe” Jenő zongorázott), ők zenéltek az újonnan nyílt Grand Hotel Hungáriában. Még ugyanabban az évben részt vett legelső jazzfesztiválján a jugoszláviai (ma szlovéniai) Bledben, 1964-ben pedig elnyerte a prágai dzsesszfesztivál virtuóza elismerést.

1959 és 1962 között a budapesti Bartók Béla Konzervatórium növendéke volt, majd zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (ma: Egyetem) nagybőgő tanszakán folytatta. Tanárai voltak Montág Lajos és Tibay Zoltán. 1969-ben végzett a Zeneakadémián, ahol a következő évtől maga is tanított, és 1978-tól az intézmény docense volt. A hetvenes évek közepén Nyugat-Berlinben folytatta tanulmányait Reinhold Zeppereznél, a Berlini Filharmonikusok első bőgősénél. Ekkor már elismert jazz-zenész volt: itthon és külföldön a legrangosabb fesztiválokon lépett fel, egyebek között a New York-i Carnegie Hallban, egy alkalommal Milt Hinton kölcsönhangszerével (a virtuóz bőgős rajta kívül senkinek nem engedte át a hangszerét). Játszott Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként is, s a koncert végén Charles Mingus özvegyétől megkapta ajándékba a világsztár egyik féltett hangszerét.

Számos lemeze jelent meg itthon és külföldön, a kilencvenes évek elejétől évente két korongot – egy jazz- és egy komolyzenei albumot – jelentetett meg. A Zene mindenkié című CD-lemezén jazzes, bluesos és latinos könnyűzene is hallható. 1963 óta komponált és hangszerelt, gyakran adott klasszikus zenei szólókoncerteket, fesztiválfellépésein a kezdetektől játszott népdalfeldolgozásokat. Számos nagybőgőátiratot készített, amelyekhez ujjrendet és fekvésváltást is ki kellett találnia.

Művészete elismeréseként megkapta a Liszt Ferenc-díjat (1977), az Érdemes Művész címet (1986), a Budapestért Díjat (1999), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét és az Emerton-díjat (2000). A Kossuth-díjat 2002-ben vehette át „virtuóz játékáért, a jazz magyarországi népszerűsítéséért, kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért”. 2006-ban posztumusz Magyar Jazz Díjat kapott.

A neves muzsikus mindig tiltakozott az ellen, hogy műfaji keretek közé szorítsák.

Koncertjeinek érdekessége volt, hogy a világon elsőként játszott egyszerre darabokat a komolyzene és a jazz műfajából. Gyakori fellépője volt az Egyetemi Színpadnak, és ő volt az első jazz-zenész, aki fúziós rockzenét játszott, a hetvenes években fellépett a Piramis és a Hobo Blues Band zenekarok előtt a Budai Ifjúsági Parkban, sőt a régi Locomotiv GT-vel közös koncertturnéja is volt. A komolyzenét érezte közelebb magához, s mivel hangszerének irodalma kevés szólólehetőséget biztosított, arra törekedett, hogy bővítse repertoárját.

A nagybőgőt a legnehezebben megszólaltatható vonós hangszernek tartotta, s élete végéig hangsúlyozta a gyakorlás fontosságát (fellépéstől függetlenül naponta legalább két órát gyakorolt hangszerén). Ezt azonban elsősorban a klasszikus zenére értette, mert úgy tartotta: a jazzt érezni kell, az improvizációt nem lehet megtanulni. A muzsikusi pályán a tehetség mellett a szorgalmat, a kitartást, a fegyelmezettséget és a pontosságot is meghatározónak nevezte. Halála előtt nem sokkal úgy nyilatkozott, hogy ha újrakezdhetné, csak egyetlen dolgon változtatna: a zongorát választaná, mert egy zongorista bárhol felléphet egyedül, egy nagybőgős viszont nem.

Technikai tudása, improvizációi és virtuozitása miatt a legjobb jazz-zenészek közt emlegették, hangszerét elképesztő könnyedséggel és lendülettel kezelte. Olyan neves művészekkel játszott együtt, mint Herbie Hancock, Oscar Peterson, Lee Harper, Art Farmer, Charles Mingus. Pege Aladár pályafutása alatt több formációt (trió, kvartett, kvintett) szervezett, együtt zenélt a hazai dzsesszélet nagyságai közül mások mellett Babos Gyulával, Kőszegi Ferenccel, Szakcsi Lakatos Bélával, Csík Gusztávval.

A „nagybőgő Paganinije”, az „ördög nagybőgőse”, akiről Mispál Attila Pegenini címmel forgatott dokumentumfilmet, 2006. szeptember 23-án halt meg Budapesten, a Kerepesi temetőben nyugszik. Felesége, Pege Ágnes kezdeményezésére 2008-ban emlékdíjat alapítottak és emlékbizottságot hoztak létre szellemi hagyatékának megőrzésére, emlékének ápolására. A Rákóczi téri vásárcsarnok közelében lévő egykori szülőháza falán emléktáblája látható, 2021-ben tiszteletére a Magyar Jazz Szövetség Jazz Nagybőgő Versenyt hirdetett. Kispesten, ahol iskolai alsó tagozatos éveit töltötte, nevét park viseli. Halálának 20. évfordulóján a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület, a kispesti önkormányzat és a Magyar Jazz Szövetség emlékkoncertet és fotókiállítást rendez.

Címlapfotó: Pege Aladár nagybőgőművész. 1972-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán