Le Corbusier az emberi test arányaihoz igazította az építészet elemeit

Charles-Édouard Jeanneret néven született 1887. október 6-án, a francia határ közelében, egy svájci kisvárosban, La Chaux-de-Fonds-ban, a svájci óraipar akkori központjában. Rajztehetsége korán megmutatkozott, ezért a helyi művészeti iskolába járt, ahol először kitanulta az óralapszámok zománcozását és vésését, majd tanára, Charles L’Eplattenier az építészet felé terelte, sőt megbízást is szerzett neki. Első házát, a szülővárosában álló Fallet-villát tizennyolc évesen tervezte, majd a honoráriumából beutazta Európát.

Párizsban a vasbeton francia úttörője, Auguste Perret építészeti irodájában rajzolóként dolgozott másfél évig, majd 1910-ben Németországba költözött, hogy az iparművészet új eredményeit tanulmányozza. Berlinben fél évet töltött, aztán tanulmányutat tett a Balkánon, ahol a mediterrán népi építészet, a fény kezelésének és az épületek tájba helyezésének módja hatott rá.

Hazatérte után régi iskolájában tanított, de közben két villát is épített. Az első világháború kitörése után a majdani gyors újjáépítésre gondolva megtervezte sorozatgyártásra szánt Dom-ino házrendszerét, amelyhez szabványméretű, előregyártott vasbeton elemeket használt, de nem talált kivitelezőt.

1917-ben Párizsban telepedett le. Ott ismerkedett meg Amédée Ozenfant festővel, aki a tiszta geometriai formákra irányította figyelmét. Az ő hatására kezdett írni és festeni, együtt írták A kubizmus után című purista kiáltványt. 1920-ban Paul Dermée költővel hárman indították el a L’Esprit Nouveau (Az új szellem) című folyóiratot. Az ebben megjelenő írásaiban használta először a Le Corbusier nevet, amelyet anyai nagyapja után vett fel. A lapban közölt tanulmányaiból Új építészet felé címmel 1923-ban jelent meg első építészeti könyve, amelyben az építészet forradalmának szükségességét hirdette. Tételmondatai szerint

1922-ben műtermet nyitott unokafivérével, Pierre Jeanneret-vel, akivel 1940-ig, első korszaka végéig dolgozott együtt. Az 1922-es Őszi Szalonon bemutatta egy hárommillió lakosú „kortárs város” és a Citrohan-ház tervét; az utóbbi alapján kapott felkérést a La Roche-villa megtervezésére. Ezt követően egyéni megbízásokat teljesített, ilyen volt a Villa Savoye, amelyben teljes mértékben megvalósította 1926-ban megfogalmazott öt híres alapelvét: az oszlopokon álló ház alatt átvitt zöldterületét, a kertté alakítható tetőteraszét, a vázas szerkezetét és az ennek révén szabadon variálható alaprajzét, a szerkezettől független határolófalakét és a szabadon alakítható, szalagablakos homlokzatét.

Első megvalósult, nagy embertömeget befogadó munkája a Bordeaux melletti Pessac negyven házból álló munkáslakótelepe volt, amelynek szokatlan formái és színei felháborodást keltettek. A hatóságok nem engedték bekötni a vízvezetéket, így hat évig lakatlan maradt. A Népszövetség genfi székházpályázatára tervezte első szigorúan funkcionális irodaépületét. Bár ez szinte minden mai ENSZ-épület mintája, nem díjazták, mert a rajzait nem húzta ki tussal. 1929-ben megnyerte a moszkvai Centroszojuz-épület pályázatát, ezután több középületre is megbízást kapott. A párizsi Üdvhadsereg-palota tervezése során először élt a nyersbeton plasztikai hatásával. Az 1930-as években ő  készítette Algír, São Paulo, Antwerpen, Stockholm, Barcelona, Genf, Rio de Janeiro és Buenos Aires rendezési terveit.

1940 után kezdődő második korszakának elején abban reménykedett, hogy a háború után megvalósíthatja a közösségi építészetre vonatkozó elképzeléseit. 1946-ban Charles De Gaulle tábornok közbenjárására építészoklevelet kapott, és a kormány egy nagy marseille-i lakókomplexum tervezésével bízta meg. A 12 emeletes, vékony lábakon álló épületben 337, 23-féle kétszintes lakás kapott helyet, a tetőre játszóteret, úszómedencét és sportpályát tervezett. Az Unité d’Habitationt további három hasonló épület követte Franciaországban és egy Berlinben. Az 1950-es években az indiai Pandzsáb és Harijána állam fővárosában, Csandígarhban realizálta városléptékű elképzeléseit: nemcsak a város szerkezetét tervezte meg, hanem a kormányzónegyed épületeit is.

Érett alkotói korszakának híres darabja a Ronchamp községben, egy domb tetején emelkedő Magasságos Miasszonyunk-kápolna. A csónakszerű tetővel fedett, domború és homorú falakból megkomponált épület messziről nézve olyan, mintha a táj fölött lebegne. A hatvanas években építette a tokiói Nyugati Művészetek Nemzeti Múzeumát, a milánói Olivetti-székházat, valamint az amerikai Harvard Egyetem Carpenter Vizuális Művészeti Központját Cambridge-ben. A nevét viselő zürichi múzeum volt az utolsó és egyetlen, fémet és üveget ötvöző épülete (2019-ben felújították).

Le Corbusier-t hetvenhét évesen érte a halál: 1965. augusztus 27-én a francia Riviérán, Roquebrune-Cap-Martin partjainál, ahol a nyaralója volt, a tengerben úszva szívrohamot kapott. Síremléke az ottani temetőben található.

A magyar származású Lucien Hervé mintegy húsz éven át volt a munkatársa; az épületeiről készített fotói számos albumban megjelentek. Posztumusz épült Szent Péter-templomát 2006-ban avatták fel. Ezzel vált teljessé nagy álma, Firminy-Vert-i testi és lelki rekreációs központ, amely 2016-ban 16 másik épületével együtt felkerült az UNESCO világörökségi listájára.