Miért hiányoznak az irodalomból a férfimúzsák? Az gyarló magyarázat, hogy azért, mert a kilenc múzsa mindegyike nőnemű volt, hiszen a múzsa szó jelentéstartománya a klasszikus görög kor óta jelentősen kibővült. A „férfiuról szólj nékem, Múzsa” megszólítottja az első jelentés, én viszont itt a múzsa-szócikkek második pontjáról beszélek csak, a művészembert alkotásra ihlető hús-vér teremtésről, aki akkor is hús-vér, ha ezt a művész kézzelfoghatóan soha nem tapasztalhatja meg, magyarul: ha számára elérhetetlen. A Lilla-Remény lehet ugyan „istenségnek látszó”, de Vajda Juliannának akkor is volt születési ideje, és nyilván voltak személyes okmányai – amivel tudvalevőleg Thália vagy Euterpé nem rendelkezett. Az az egy bizonyos: ha leírom a szót, „múzsa”, alapvetően női sziluettek rajzolódnak ki előttünk.
Mondhatná valaki, hogy ott van Rimbaud, de hozzá sem egy nő írt ihletett verseket, hanem egy másik férfi. A kérdést tehát úgy is feltehetnénk: miért csak a férfiaknak van múzsája?
Mondjuk azért, mert az írók-költők és főképp a zsenik – tekintetbe véve az elmúlt kézezer évet – többnyire hímneműek. Ha szeretjük az irodalmi közhelyeket, nyugodtan előkaphatjuk az „oldalborda-kártyát”, amiből azt a következtetést szokás levonni, hogy a bibliai teremtésmítosz eleve másodrendű szerepre predesztinálta a nőket, ami évezredekig akadálya volt művészi kibontakozásuknak. Eszerint tehát a patriarchális társadalom termelte volna ki a férfi alkotót és a női múzsát.
Tündöklő elméjű barátnőm (mellékesen többszörös múzsa) árnyaltabban közelíti meg a dolgot: szerinte a férfiaknak azért muszáj alkotniuk, mert csak a nők kapták meg a gyermekszülés adományát. S ha egy férfi nem alkot, az a Teremtővel szembeni arcátlanság. És ha tovább haladok ezen a logikán: voltaképpen az isteni igazságosság jele az, hogy több a férfi-alkotó (és kiváltképp több a géniusz), mert csak így tartható fenn a világ rendje és egyensúlya. A gyerekszülés és alkotás párhuzama nem újdonság, Platón szerelemelmélete szerint minden ember nemzeni vágyik: a testileg terhes ember gyermekáldás révén nyeri el a halhatatlanságot, de aki a lelkében terhes, nos, „az ilyen kóvályogva keresi a szépséget, hogy foganjon benne”. Ez utóbbi embertípus tehát alkotásai révén tör a halhatatlanságra. A kétféle terhességet Platón nem osztja ki a férfiak és a nők között, tehát implicite nem zárja ki, hogy a nő is lehessen „lélekben terhes”.
Ennél fogva nehezen érthető, hogy a 20–21. század, ami már képes volt számos jó költőnőt is kitermelni, nemigen tud felmutatni halhatatlanná vált hímnemű múzsákat. A halhatatlansághoz Dante vagy Petrarca óta persze szükséges a versbe foglalt konkrét név (álnév). Mert még ha történetesen tudjuk is, hogy Nemes Nagy Ágnes egy adott szerelmes versét Lengyel Balázshoz írta, mégsem tette örök életűvé a nevét. Magától értetődően beszélünk Anna-, Lilla-, Laura-, Léda- vagy Flóra-versekről. De hol vannak a Bálint-, Zoltán- vagy Mihály-ciklusok? Hogyan is nem akarta magának egyetlen költőnőnk sem a dicsőséget, hogy megteremtse a magyar irodalom első férfimúzsáját?
A lexikonok és értelmező szótárak egyértelműen nőnek írják le a múzsát. A legteljesebb értelmező szótár szerint „a múzsa az a (földi) nő, akit valamely költő ihletőjének tekintünk”. De nem csak a hagyomány, nem csak az irodalomtörténet valósága támasztja alá, hogy a múzsa nő: ehhez jelentősen hozzájárul a szó meleg, puha hangzása. Nem beszélve az „-a” végződésről, ami még ráerősít arra, hogy a szót nőneműnek érezzük. Míg magyar női keresztnevek százai végződnek „a”-ra, az ismertebb férfinevek között a Csabán, Somán vagy Gyulán és Attilán kívül alig találunk ilyet. Lehet, hogy alapvetően a múzsa szó hangzásával van a baj?
A probléma megoldására egy jókedélyű barátom a minap javasolta, hogy nevezzük a férfimúzsát MÚZSnak, ami nem csupán a nőies „a”-t tünteti el a szó végéről, hanem megtartja a muzsikával közös szótövet, így a költészethez való kapcsolódás kérdését is azonnal megoldottuk. Ráadásul bizonyos szláv nyelvekben ’férfi’ vagy ’férj’ jelentésű: így visszavonhatatlanul és egyértelműen hímneművé operáltuk. Tehát ha én nőként írnék versciklust egy férfihoz, ő nem a múzsám volna, hanem a múzsom.
Ez így rendben is volna, de talán érdemes lenne megkérdezni az illetékeseket, azaz férfinemű felebarátainkat is a dologról. Valószínűleg egyetlen nő sem veszi zokon, ha múzsává válhat (az imént ide citált barátném szerint ez minden nőnek alanyi jogon jár). De mit szólna a múzsasághoz egy férfi? Különösen, ha nem saját jogon válna híressé, hanem egy nő őrizné meg a nevét az öröklétnek? Vajon múzsává teremtése jelenthet bizonyos fokú férfiatlanítást?
Ha híresen tehetséges költőnőnek születtem volna, biztosan csábító lenne a lehetőség, hogy megteremtsem a protomúzsát (bocsánat, múzst). De dicsőség ide vagy oda, mégsem lennék múzsagyártó (inkább múzsa, „alanyi jogon”). Olyan kevés dolog maradt, amit a férfi- vagy a női nem kisajátíthat magának. Hogyan is lehetnék elég vakmerő beleavatkozni a teremtett világ természetes rendjébe?
A képen a kilenc múzsa ábrázolása Salvio Savini freskóján (16. század) a Palazzo della Corgna reneszánsz palotában, az olaszországi Città della Pievében. Fotó: Leemage via AFP
