Cservenka Edit: Ha a kép rögtön mindent elmond, könnyű továbblépni róla

Mikor döntötted el, hogy művészettel szeretnél foglalkozni?

Öt-hat évesen már elhatároztam, hogy grafikus leszek. Akkor persze azt hittem, ez annyit jelent, hogy egész nap rajzolgatok. Később a székesfehérvári Tóparti Gimnázium művészeti képzésére jelentkeztem, ahol végül kerámiára vettek fel. Egyáltalán nem bántam meg, nagyon jó csapatunk volt, Szarka Tamás tanított bennünket, és sok izgalmas dologban vettünk részt. Később tanítani is visszatértem az iskolába.

A kerámiával ma már nem foglalkozol, a képeid térbelisége és a testek plasztikus megformálása mégis őrizhet valamit ebből a tapasztalatból.

Biztosan hatott rám, csak annyira beépült, hogy már nehéz különválasztanom. Amikor visszamentem tanítani, újra megtapasztaltam, mennyire összetartozik a plasztikai gondolkodás és a rajztudás. A festészetben is hasznos, ha az embernek van tapasztalata a térbeli formálásról.

Sokszor kérdezik azt is, hogy az élénk színeim a kerámiából erednek-e. Elképzelhető, bár ezt sem tudom egyértelműen megmondani. A kerámia önmagában persze nem feltétlenül színes, de a mázakkal való kísérletezésnek lehetett ebben szerepe.

Hogyan lett a kerámiából festészet?

Az iskolában végigmentünk a különböző eljárásokon, a korongozástól a kézi felépítésig, és később kezdtünk a mázakkal foglalkozni. Az edényeimen nem igazán sikerültek úgy a mázak, ahogyan szerettem volna.

A vizsgamunkámnál viszont a tanárom felvetette, hogy készítsek kerámiaképeket, mert tudta, hogy a Képzőművészeti Egyetemre is jelentkezem. Ehhez rengeteg mázpróbát kellett csinálnom.

Munka közben leginkább a tónusokra tudtam hagyatkozni. Sokáig minden monokróm maradt. Aztán a vizsgakiállítás előtti két hétben kiégtek azok a darabok, amelyeket végül bemutattam, és csodák csodájára megjelentek a színek.

Az egyetemi éveid alatt az identitás kérdése került a munkáid középpontjába. Mi indított el ebbe az irányba?

Saját belső feszültségekből indultam ki. Nehezen tudtam meghatározni, milyen társadalmi szerepeket érzek önazonosnak. Néha már az is kérdést jelentett, milyen szót használjak magamra, mert zavart, hogy egy-egy meghatározás mennyire rögzít valamit, amit én közben változónak érzek. Az egyetem alatt kezdtem ezzel foglalkozni, és örültem, amikor később visszatért a téma. 

A képeiden az egyes testek gyakran nehezen választhatók el egymástól és a környezetüktől. Hogyan kapcsolódik ez az identitáshoz?

Volt egy időszak, amikor kifejezetten a mimikri érdekelt: ahogyan egy élőlény felveszi a környezete színét vagy formáját, és szinte eltűnik benne. Ezt az egyén és a közösség viszonyára vonatkoztattam.

Magamon azt tapasztaltam, hogy amikor bekerülök egy társaságba, alkalmazkodni kezdek. Felveszek bizonyos tulajdonságokat, igyekszem úgy viselkedni, hogy jól működjön a csoport, és én is jól érezzem magam benne. Közben viszont felmerül, mennyire vagyok ebben önmagam. Ez számomra tanulási folyamat is. Ki kell próbálnom, milyen vagyok különböző emberek között, hogyan határozom meg magamat mellettük vagy velük szemben.

Hogyan élted meg az egyetem utáni időszakot?

A diplomázás nagyon megterhelő volt. Maga a helyzet, hogy ki kell állni, bemutatni és megvédeni a munkáimat, nehezen ment. Utána szükségem volt némi távolságra az egyetemi évektől. Visszamentem Székesfehérvárra tanítani, közben jött a Covid is, így valamennyire visszahúzódtam a művészeti közegtől. Egy ideig növényes képeket festettem, és nem tudtam pontosan, merre szeretnék továbbmenni.

Aztán egyszer eszembe jutott, hogy most tulajdonképpen nem látja senki, min dolgozom, és lehet, hogy ezeket a képeket nem is fogom kiállítani. Akkor miért ne festhetném valóban azt, amit szeretnék? Ez segített abban, hogy kevésbé akarjak alkalmazkodni.

Ekkor vált hangsúlyosabbá az erotika és az érzékiség?

Igen, bár korábban is jelen volt. Az egyik diplomamunkámban például sok, összekapcsolódó figura szerepel, buborékszerű formák, mintha valamilyen habparti zajlana. De a különböző festői felületek annyira elfedték ezeket a részleteket, hogy a jelenet nem vált egyértelművé. A festésmódban is volt egyfajta rejtőzködés.

Később kezdtem nyíltabban foglalkozni a meztelen testtel. Először inkább a groteszk felől közelítettem, majd egyre felismerhetőbbé váltak a testrészek.

A töredékesség, a darabolódás azonban most is tompítja a közvetlenséget. Továbbra sem festek egyértelműen erotikus jeleneteket.

A vonzó és a bizarr, az érzéki és a nyugtalanító egyszerre működik ezeken a képeken. Mennyire tudatosan alakítod ezt az egyensúlyt?

Ez folyamatos mérlegelést igényel festés közben. Az absztrakt és a figuratív jelleg is egymás mellett van jelen a műveimben, egyik irány sem válik kizárólagossá. Mindig azt figyelem, miből mennyit mutassak meg, mennyire hagyjak felismerhetővé válni egy formát.

Szeretem, ha marad valami sejtelmesség. Ha a kép rögtön mindent elmond, könnyű továbblépni róla. Engem az érdekel, hogyan lehet fenntartani ezt a bizonytalanságot.

Az organikus testformákat sokszor geometrikus, színpadszerű terekbe helyezed. Mit ad hozzá a képekhez ez a teatralitás?

Szeretek ezekkel a terekkel játszani. A dobozszerű lezárások valóban adnak a jeleneteknek valamiféle színpadi jelleget. A függönyök és drapériák más szempontból is fontosak.

Hogyan épül fel technikailag egy festményed?

Korábban sokszor akrillal kezdtem. Lefektettem a vásznat, hígabb festékkel dolgoztam, futtattam a színeket, és így absztrakt felületeket hoztam létre. Ezekből indultam tovább. Mostanában többet tervezek, ezért kevesebb teret kapott a kezdeti kísérletezés, de észreveszem, hogy időről időre visszatérek egy régebbi eljáráshoz, és másképpen kezdem használni.

Az akrilalapot többnyire olajjal folytattam, azzal fejeztem be a képet. Az olajjal könnyebben tudom megformálni a testek plasztikáját. Hosszabban alakítható, vissza lehet nyúlni a felülethez, finomabb átmeneteket lehet létrehozni. A gyerekem születésével azonban az akril vált dominánssá.

Most digitális vázlatokat is készítesz. Mennyire rögzítik ezek a végleges kompozíciót?

Tableten dolgozom, egy nagyon egyszerű rajzprogrammal. Nekem ez elég. Praktikus, hogy minden egy helyen van, és el tudom menteni a különböző fázisokat. A digitális munka önmagában is alkotás, de festés közben szeretek eltérni tőle. Fontos, hogy a vásznon is történjen valami, legyen élvezet a munkában.

A színvilágod is változik. A korábbi melegebb, barnás tónusokat mostanában egyre több kék és lila váltja fel.

Alapvetően a hidegebb színekhez vonzódom. A melegebb tónusú képeknél tudatosan figyeltem arra, hogy abban a tartományban maradjak, ez aztán idővel kikopott.

A lila viszont szinte minden korszakomban megjelenik valahol. Össze is köti a régebbi és az újabb munkákat. Néha erősebben hat, ha egy egészen eltérő színkörnyezetben csak kis részleten bukkan fel.

Francis Bacon neve gyakran felmerül a munkáiddal kapcsolatban. Hogyan viszonyulsz hozzá?

Nagyon szeretem Bacon művészetét, és biztosan nagy hatással van rám. Olyan erősen rögzültek bennem bizonyos festményei, hogy külön nézegetés nélkül is jelen vannak. Talán a gondolkodásban vagy a vizuális érzékenységben lehet valamiféle rokonság.

Nemrég édesanya lettél. Hogyan változtatta meg ez a munkádat?

Most akkor festek, amikor lehetőségem van rá, és ezek nagyon rövid időszakok. A munka sokszor megszakad. Ebben a helyzetben különösen sokat segítenek a vázlatok. Van valami rögzített kiindulópont, amihez visszatérhetek, amikor újra leülök festeni.

A megszakításokból tudsz festőileg is építkezni?

Igen, lehet ennek pozitív oldala. A különböző időpontokban, eltérő hangulatokban megfestett részek erősíthetik a kollázsjelleget. Olyan elemek kerülnek egymás mellé, amelyek elsőre kevésbé illenek össze. A végén arra kell figyelnem, hogy mégis koherens egészet alkossanak.

Mit jelent ebben az élethelyzetben az MMA-ösztöndíj?

Nagyon erős motivációt arra, hogy folytassam a munkát. Gyerek mellett valószínűleg nem mindig a festés vagy a következő kiállítás jutna először eszembe. Az ösztöndíj viszont keretet és feladatot ad.

Az egyetem után mennyire volt nehéz eligazodnod a művészeti életben?

A férjem, Kácser László, aki szintén képzőművész, régebb óta jelen van ebben a közegben, és sokat mesélt a lehetőségekről. Emiatt nem ért teljesen váratlanul, hogy mi következik az egyetem után.

A Budapest Art Mentor program sokat segített abban, hogy megismerjem az önmenedzsment különböző területeit. Beszéltünk az online jelenlétről, a weboldalról, az Instagramról, és arról is, hogyan lehet ezeket fokozatosan felépíteni. Ez különösen hasznos annak, aki nehezebben kezdeményez személyesen. Ugyanakkor ott is azt hangsúlyozták, hogy a személyes jelenlét elsődleges.

Mi a következő lépés?

A férjemmel tervezünk egy közös kiállítást, ehhez még keressük a helyet. Székesfehérvár is felmerült, mert mindketten részt veszünk a helyi képzőművészeti életben, és van olyan kiállítótér, amelyben el tudnánk képzelni.

Eddig fontos volt, hogy tiszteletben tartsuk egymás alkotói világát. Örülök, hogy a munkáink ennyire különbözők maradtak. Most viszont éppen az érdekel, mi történne, ha tudatosan elkezdenénk közösen gondolkodni. Az önálló művek mellett szeretnénk olyan munkát is bemutatni, amelyet együtt hozunk létre.

Emellett keresek helyet egy budapesti önálló kiállításhoz. Voltak fontos vidéki bemutatkozásaim és díjaim, de most már nagyon szeretném, ha a budapesti közönség is egy nagyobb anyagon keresztül láthatná, mivel foglalkozom.

Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu