A közösségi oldaladon ezt olvastam rólad: „A kolozsvári születésű énekes a magyar nóta és operett szerelmese.” Mi volt az első zenei élményed? Biztos vagyok benne, hogy nem az operett…
A népzenével és a néptánccal találkoztam először a magyarszováti nyári estéken, aratásokon, jó hangulatú összejöveteleken. Mi, gyerekek a zajoskodásunk közepette jóformán észrevétlenül szívtuk magunkba a zenét. Ha elfelejtettem a szöveget, megkértem a nagymamámat, a nagytatámat vagy az édesanyámat, hogy segítsen. Néha már idegesítő voltam, de addig nem hagytam őket, amíg hibátlanul meg nem tanultam egy-egy dalt. Mivel nem vagyok az a típus, aki leül és órákig tanul, számomra megfelelt, hogy a nagyszüleimmel tartottam kaszálni vagy aratni, munka közben szóltak a dalok, én pedig gazdagodtam általuk. Valamikor régen még cigányzenei kíséret is járt hozzájuk, aztán ahogy a falu zenészei lassanként kihaltak, már csak a dallamok maradtak. A falusi emberek nem tettek különbséget a népdal és a magyar nóta között. Ők mindent „szépnótának” neveztek. Csak később tudtam meg, hogy mások, másutt megkülönböztetik őket. Ám ahol én gyerekeskedtem és a világ legboldogabb gyerekkorát élhettem, ott ez egyáltalán nem érdekelte az embereket. Ez Magyarszovát, a Mezőség második legnagyobb faluja, amely Kolozsvártól harminc kilométerre fekszik. Szabadsággal teli, szeretettel bekerítve élhettem a gyerekkoromat, amikor még az emberi értékek és az íratlan törvények voltak meghatározóak.
Ezek az emlékek, a gyerekkori dallamok, hangulatok bizonyára a színpadra is elkísérnek, és talán visszaköszönnek, amikor énekelsz.
Van egy üzenetem az előadóművész-kollégáim számára: senki sem tud több lenni, mint amennyi ajándékot a Jóistentől kapott. Úgy gondolom, hogy azért tartok itt, mert kaptam egy kis csomagot. És mivel ajándékba kaptam, nem az a kötelességem, hogy dicsekedjem vele, hanem tisztelettel tovább kell adnom azoknak, akik kedvelik, hallgatják ezt a műfajt. Soha nem törekedtem tökéletességre; sosem bántott, amikor hibáztam a színpadon. Nem célom, hogy az első, a legjobb vagy felejthetetlen legyek. Számomra az alázat a legfontosabb. Talán észrevetted, hogy a bejegyzéseimben mindig csak röviden mesélek magamról. Az a mondat, hogy a magyar nóta és az operett kigyógyíthatatlan szerelmese vagyok, szinte az eleje és a vége is az önjellemzésemnek. Az életemben pedig nem a színpad, hanem a gyerekeim és a családom a legfontosabbak. Tízezer Hungarikum Kavalkád sem ér fel egyetlen szerettemmel.
A Hungarikum Kavalkádon a közönség soraiban ülve úgy éreztem, hogy mindvégig együtt mulatunk és egy-egy líraibb magyar nóta vagy operettdallam hallgatóiként együtt élünk a szereplőkkel. Mellettem ült a kolléganőm, aki sem a magyar nótákat, sem az operettet nem kedveli, a szünetben mégis feldobottan lelkendezett az előadásról. Hát kell ennél több? Fontosak számodra a visszajelzések? Befolyásolja az előadásodat a közönség intenzív jelenléte?
Azokat az előadókat tisztelem, akik nem uralkodni akarnak a színpadon, hanem alázattal átszellemülnek. Ha meglátom, hogy a színpadra II. Ramszesz fáraó szellemének a megtestesült változata jön be, tudom, hogy nincs ott keresnivalóm, és megkeresem a kijáratot. Amikor valódi összhangot érzek a közönséggel, azt magas szintű érzelmi cserének nevezem. Ez történik akkor is, amikor A vén cigány című dalt a saját értelmezésemben adom át – függetlenül attól, hogy hatalmas koncertteremben vagy bensőséges helyszínen hangzik-e el. Érdekes módon ezt a dalt 11 éven át nem énekeltem; először három éve adtam elő színpadon. Amikor megszólaltattam, sokakat meglepett az előadásmódom. Volt, aki úgy gondolta, hogy tévesen értelmezem. Ők Solti vagy Pataki verziójához szoktak hozzá, akik szinte csak az énektechnikára koncentráltak. Számomra azonban arról szól ennek a dalnak a története, hogy miként érdemes méltósággal kilépni a fényből. Ezt próbálom érzékeltetni, elmesélni a közönségnek, és nem az énektechnikámat csillogtatom. Amikor az ember ajándékot kap a Jóistentől, nem az a dolga, hogy elhalmozza vele a világot. Egy szénásszekérre is csak egy villa fér fel, nem száz. Ha túltöltöd, előbb-utóbb felborul…
A Mezőségből indultál, de úgy tudom, a Kolozsvári Magyar Operában A varázsfuvolában is játszottál. Hogyan vezetett az utad a falusi gyerekkortól az operaszínpadig, és mikor érezted először úgy, hogy a zenei világban a helyed?
A mezőségi gyermekkori éveim után mintha bezárult volna a zenére nyíló ajtó az életemben. Bár kórusokban énekeltem, semmilyen más zenei tanulmányt nem folytattam. Általános menedzsment szakon végeztem, közgazdászként jó munkahelyem lett, 22 évesen kereskedelmi igazgatóként fejeztem be az egyetemet. A líceum befejezése után a Kolozsvári Magyar Opera kórusában kezdtem ismerkedni az operával és az operettel – egy olyan világgal, amelyhez akkor még nem volt meg a megfelelő zenei előképzettségem. Rengeteget kellett pótolnom, hiszen az opera különösen nehéz műfaj; még a kórusszólamokban is sok a komoly, zeneileg összetett rész. A zeneiskolai képzés hiányát öt év alatt, sokszor embert próbáló munkával, magánúton sikerült pótolnom. A színházban minden próbán ott voltam, függetlenül attól, hogy balett-termi vagy színpadi volt. Figyeltem az énekeseket, ahogy bemennek, kijönnek, megállnak, mosolyognak, reagálnak a színpadon. Láttam a bakijaikat is, és ma már tudom, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy tizenöt éve szabadúszó énekesként élhetem az életemet.
A kolozsvári tíz év alatt a kórustagság mellett több szerepet is kaptam. Nemcsak A varázsfuvolában szerepeltem, hanem Baracsot és Bobot is eljátszottam a Mágnás Miskában meg Bob hercegben. Az operettnek köszönhetően rengeteg jó hangulatú évadzárón, turnén vehettem részt, és amikor csak tehettük, nótáztunk a férfikórus tagjaival. Az az időszak rendkívül szép és gazdag fejezete volt az életemnek, tele nevetéssel, tanulással és felejthetetlen emlékekkel.
Melyik volt az a pillanat, mi volt az az élmény, amelynek hatására először fogalmazódott meg benned a Hungarikum Kavalkád gondolata?
A szabad gondolkodásom arra ösztönzött, hogy kilépjek az intézmények által kijelölt keretek közül. Számomra a szabadúszás – a mesterségemből kiindulva – egyfajta vállalkozói szabadságot jelentett: olyan vállalkozásét, amelyet én irányítok, vezetek, és amelynek adminisztrációja is a Hungarikum Kavalkád kulturális márka felépítésének része. Sokszor elgondolkodtam azon, miért nem kezdtem el korábban zenélni, ám utólag beláttam, hogy egy ilyen jelentőségű magánmárka megteremtéséhez elengedhetetlenek voltak azok a nehézségek és kudarcok, amelyeket átéltem. Ezek formáltak és erősítettek.
A magyar nóta mint hungarikum nem épült ki intézményesített keretek között, így az olyan félig intézményesült műfajok, mint az operett, sokkal kedvezőbb helyzetűek. A magyar nótának nincsen se anyja, se apja, csupán magáneseményeken, rendezvényeken, nótagálákon csendül fel. Hiányzik egy olyan intézmény, amely kiválasztaná és átszitálná az előadók sokaságát, ezért összevisszává vált. Nagy álmom, hogy egyszer legyen nótaénekeseknek szervezett tehetségkutató műsor. Az a célom, hogy olyan előadásokat hozzak létre, amelyekben csak a legkiválóbbak lépnek színpadra. Meggyőződésem, hogy a magyar nóta sokkal többet jelent annál, mint amit a mai helyzete sugall. Ezt szeretném bebizonyítani Erdélyben, Magyarországon és a világon mindenütt, ahol megértő fülekre találhat.
Mi adott erőt ahhoz, hogy ebbe az irányba indulj el, és ne a biztosabb pályát válaszd?
A gyermekeimre szerettem volna valami igazán maradandót hagyni. Kezdetben olyan kézzelfogható dolgok jutottak eszembe, mint ház, autó vagy biztonságot nyújtó bankszámla. Idővel azonban ráébredtem, hogy ezek mulandók. Fontosabbnak éreztem, hogy olyan kulturális örökséget hagyjak rájuk, amely generációkat él majd túl. Így született meg a Hungarikum Kavalkád ötlete, valamint az a vízió, hogy juttassuk el a magyar zene értékeit száz országba.
Ahogy hallgatlak – és a koncertélményem is ezt erősíti –, úgy tűnik, számodra nem elég a hagyományokat megőrizni. Mintha annak is szükségét éreznéd, hogy új színt adj nekik. Ez belső kényszer vagy művészi törekvés?
Így döntöttem. Meggyőződésem, hogy a magyar nóta csak akkor maradhat élő műfaj, ha olyan formát kap, amely a mai közönség számára is vonzó, de a legmagasabb művészi minőséget is megőrzi. Sokan óvakodnak attól, hogy hozzányúljanak a hagyományokhoz, talán mert attól félnek, hogy megsértenek valamit, ami szent. Én azonban úgy gondolom: nem minden tradíció jelent önmagában értéket. A történelemben mindig azok vitték többre, akik mertek eltérni a megszokottól, és kockázatot vállaltak. Én vállaltam, pedig kezdetben sokan félreértettek vagy kinevettek. Még a barátaim is azt kérdezték: „Sokat ittál?” Sokszor éppen az adott erőt, amikor azt mondták, hogy valami lehetetlen. Akkor még inkább mentem előre. És érdekes módon mindig visszakaptam azt, amit másoknak adtam – csak nem attól és nem akkor, amikor vártam.
Soha nem érezted magad magányosnak ebben a küzdelemben?
A szakmai terepen igen, gyakran. De a családom mindig mellettem állt. Ők az én belső pszichológiai kabinetem, ahol minden kérdést őszintén, háttérgondolat nélkül meg lehet beszélni. Talán ezért nem éreztem magam soha egyedül, és ez adott erőt is.
Miért fontos számodra, hogy a magyar zene ne csak itthon, hanem a világban is jelen legyen?
A Hungarikum Kavalkád nem csupán projekt vagy koncertsorozat. Hanem olyan álom, ami másoké is lehet, ha továbbviszik. Sokfelé énekeltem a világban, és szívszorító volt látni, hogy az elköltözött magyar közösségek mennyire eltávolodtak a kultúrájuktól. A második-harmadik generációban már alig jelennek meg a magyar hagyományok, a negyediknél pedig gyakorlatilag eltűnnek. Ezért született meg bennem a kérdés: vajon miért nincs jelen a magyar muzsika a nagy nemzetközi fesztiválokon? Szeretném nagyszabású külföldi koncerteken megmutatni – nemcsak az ott élő magyaroknak, hanem a helyieknek is –, milyen értéket képvisel a magyar zene. Svájcban például biztosan lenne közönsége az operettnek vagy a cigányzenének. Nem véletlen a logónkban a fehér és az óarany szín, amelyek a magas művészi érték szimbólumai. Az u betűnk pedig stilizált tulipán, amely az operett világát idézi. A 100 Tagú Cigányzenekarral való együttműködés hatalmas megtiszteltetés egy olyan erdélyi srácnak, mint én. Ma már együtt világít a nevünk a LED-falon Budapest utcáin: a Hungarikum Kavalkád és a 100 Tagú Cigányzenekar. Ez már nem álom: valóság.
Fotók: Lakatos Loretta
