Hogyan lát hozzá a könyvművész egy hasonmás kiadás elkészítéséhez? Hogyan viszonyul a korábbi ilyenekhez, mit tanulhat belőlük?
Azokból semmit sem tanulhat, mert korábban annyira mások voltak a technikai feltételek. A készültükkor akár tökéletesek is lehettek, de a digitális fotózás és a mai nyomdatechnika új fejezetet nyitott e téren. Ma más a mérce: például olyan papírt szerezhet az ember, amilyen csak kell, tizedmilliméterre pontosan hozzájuthat az eredetivel megegyező vastagságúhoz. Aki hasonmás kiadást akar tervezni, annak az eredetihez kell hozzáférnie, ami nem mindig könnyű, mert ahol vannak, oda nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Le kell fotóznia vagy fotóztatnia, ez az alap.
De milyen támpontjai vannak a munka elkezdéséhez? Milyen nemzetközi sztenderdekhez kell igazodnia? És mi fogja eligazítani az ügyben, hogy elég jól dolgozott-e? Ön mire figyel különösen, amikor egy ilyen kiadványt megvizsgál és a minőségéről ítéletet mond? Hogyan lehet a kontárságot tetten érni?
Az Európában működő körülbelül húsz ilyen kiadót jól ismerem, a frankfurti könyvvásáron mindig mind kinn szoktak lenni, és sem nem féltékenyek, sem nem titkolódzók. Sokat beszélgetünk, rendszeresek a szakmai eszmecserék. Kontárok nem is próbálkoznak, mert egykettőre lelepleződnének. A díszbemutatón ugyanis egymás mellé teszik az eredetit és a hasonmást, és az magáért beszél. Nüansznyi különbségek azonban természetesen lehetnek, és vannak felfogásbeli viták is a szakemberek között. Például hogy az aranyozások hibáit javítsuk vagy megtartsuk, és a képek egyes részletei is sérülhettek az évszázadok során. Az én álláspontom az, hogy mindig a könyv jelenlegi állapotát kell figyelembe venni, és nem azt, hogy valamikor milyen lehetett.
Melyek egy rossz és melyek egy jó hasonmás kiadás legfőbb ismertetőjelei?
A nyugati kollégák szerint az áruk a legfőbb ismérvük. Ők akár negyven-hatvanezer eurót is elkérnek egy-egy példányért. A forgalmi érték valóban mérvadó, de a tudományos világ igényeit is ki kell elégíteni, és ez néha engedményekkel jár. A mérce azonban mindig nagyon magas.
Ön milyen ismertetőjegyek alapján ítél jónak vagy rossznak egy hasonmás könyvet, ha a kezébe adják?
A legfőbb választóvonal a nyomtatás finomsága, mi e téren kicsit le vagyunk maradva: a mostani csúcs a háromszáz körüli lpi (vonal per hüvelyk; nyomdai rácssűrűség – a szerk.). Kaptam ígéretet hazai nyomdától, hogy az új nyomógépükkel megpróbálják megközelíteni ezt a csúcsot. De ez kicsit ahhoz hasonló, amikor a tökéletes hangzás megszállottjai esküsznek a profi berendezéseikre, mire én azt szoktam nekik mondani, hogy „de azt azért ugye tudjátok, hogy a tökéletes hangzásotok háromnegyedét csak a denevérek hallják?”. A hasonmás kiadások esetleges fogyatékosságait is csak nagyítóval, sőt ma már néha csak mikroszkóppal lehet megállapítani.
Milyen szakmai kihívások elé állította a Budai krónika hasonmás kiadása? Hogyan tekintett erre a munkára: mint egyre a sok közül, vagy az ötszázötvenes évforduló miatt a szokásosnál nagyobb megilletődöttséggel?
Természetesen az utóbbi az igaz. És éppen ez a jó ebben a szakmában: hogy minden új munka új kihívást jelent. A Budai krónika nem agyondíszített reneszánsz könyv, hanem az első nyomtatott könyvünk, de e minőségében szintén gyönyörű. Nagy pillanat volt, amikor először, persze kesztyűben a kezembe vehettem. Nem szégyellem: megremegett a térdem, és arra gondoltam, hány tudós megadna ezért mindent!
A munkára vonatkozóan pedig az volt az első kérdésem: hogyan szerzek én ehhez papírt? Merített szóba sem jöhetett, csak gyári, és a vastagságának, a textúrájának tökéletesen stimmelnie kellett. A színének nem, mert a sárgaságát nyomtatással értük el. De azt is számba kellett venni, hogy a nyomdafesték mennyit vesz el a struktúrájából. A főigazgatónak hála ki-bejárkálhattunk a Széchényi Könyvtárba, hogy minden részletet alaposan tisztázhassunk. És az is nagyon jó volt, hogy nem kellett sietnünk: egy éven át dolgozhattunk rajta.
Milyen teendőket jelentett a szerkesztőkkel való munka?
Tizenéves kapcsolat fűz hozzájuk: Sarbak Gáborhoz, Farkas Gáborhoz és Varga Bernadetthez, Boros Klárával pedig évfolyamtársak voltunk a bonyhádi gimnáziumban. Ezen a munkán is nagyon jó volt velük együtt dolgozni. A fakszimile terén én voltam a „főnök”, a tanulmánykötetre vonatkozóan pedig ők, ezt alázattal elfogadtam. Boros Klára készítette a latin szöveg átiratát, és feloldotta a rövidítéseket. Ettől nőtt a szöveg terjedelme, én pedig alkalmazkodtam ehhez a tördelés során. Háromszor tördeltem át, hogy mindenhol sorra pontosan egyezzen a Hess-féle tördeléssel, de azért az olvashatóság se csorbuljon.
A Ferenc pápa számára készült példány kötésének díszítései milyen történelmi előzményekre mennek vissza? Hitelesek?
Hiteles előzményei vannak, de hibrid. A Budai krónikának nagyon sokféle kötése lehetett annak idején; mi a fennmaradt tíz példány közül a prágai példány kötését vettük alapul, ami eredeti, korabeli. Pápának fehér bőrbe kötve illik adni egy könyvet, ezért szereztünk hozzá fehér kecskebőrt, és korhű, aranyozott rézveretekkel meg öt féldrágakővel díszítettük.
Olvastam, hogy a hasonmás könyvek jó befektetésnek számítanak. Mi teszi őket erre alkalmassá?
Az értékük növekedését az garantálja, hogy a gyártó cégek szavatolják: a meghirdetett példányszámnál több nem fog készülni belőlük. Ez nem gyors mutatvány ugyan, de biztos befektetés.
Megbízást kapott, hogy készítse el a Hess-féle betű digitális változatát. Hogyan történik ez?
A Petőfi Kulturális Ügynökség megbízásából elkezdtem a Hess550 betűtípus digitalizálását és használható fonttá generálását. Bonyolítja a helyzetet, hogy Hess Andrásnak nem voltak saját betűi, hanem feltételezhetően Georg Lauer római műhelyéből válogathatta össze a magával hozott betűket. Az első lépés most az, hogy a szakértők kijelöljék a digitalizálandó betűket.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
