A mindennapok filozófiája – Kovács András Péter

Milyen filozófia mentén működsz? Legyen szó akár a színpadi, akár a mindennapi életedről.

A legalapvetőbb filozófiám így hangzik röviden, tömören: ne árts! Pontosabban: ha lehet, használj, de legalább ne árts. Formáld jól a körülötted lévő világot. Ismerd fel, amid van, és mindezt használd jó dolgokra.

Hogyan ébredtél rá erre a szellemiségre?

Ez nem ráébredés volt, mert mindez eredendően bennem van, a jellememből fakad. Amikor filozófusokról tanultam, láttam, hogy ők szerették elnevezni valamiféle irányzatnak a gondolataikat, a gondolkodásmódjukat, de szerintem valójában arról van szó, hogy adtak egy nevet a személyiségüknek – csak a filozófia előbb volt, mint a pszichológia, és egyszerűbb volt sztoikusnak nevezni valakit, mint egy olyan embernek, aki nem meri megélni a saját érzéseit.

A tanulmányaid során megismert filozófusok közül ki és miért volt rád nagy hatással?

A milétoszi filozófusok azért voltak rám jelentős hatással, mert ők még mindennek – többek közt a matematikának, a csillagászatnak, a filozófiának – az elején, mindennek a kezdetekor éltek, ezért mindezt együtt, komplexen tudták vizsgálni, minderről egyszerre tudtak gondolkodni. Közel áll hozzám ez a működés. Mivel nem értek kifejezetten, szakemberi szinten a filozófiához, az asztronómiához, a teológiához vagy épp a pszichológiához, ezért csak egy olyan átlagemberi szemlélettel tudom mindezt vizsgálni, ahogy ők is tették akkoriban. Egyetlen álláspontból próbálok rácsodálkozni a nagy egészre.

Tudatos szándékod a látókör tágítása?

Szeretem, ha legalább egy-egy olyan pillanat van az estem folyamán, amin esetleg el tudnak gondolkodni az emberek, és amivel kapcsolatban azt érezhetik, hogy érdemes egyet hátralépni a saját eddigi és leendő életükkel kapcsolatban a minél teljesebb rálátás érdekében. Az előadás után mindenki kilép a teremből, és rohan tovább, de törekszem arra, hogy megteremtsem a szemlélődés lehetőségét és igényét a nézőkben.

A magam részéről úgy érzem, nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy az a munkám, hogy gondolkozzak.

Hogyan tudod ezt a szándékot, valamint a „ne árts” filozófiáját történetekbe csomagolva, humorral átszőve sikeresen célba juttatni?

Úgy, hogy még ha bonyolult és mély dolgokról beszélek is, azt nem bonyolult és mély módon teszem. Úgy kell beszélni az emberekhez, mint egy nyolcadik osztályos tanulóhoz – és ez nem a közönség lenézéséről szól, hanem arról, hogy ha valamit nem tudok elmondani ezen a szinten, akkor azt úgy érzem, nem is érdemes elmondani. Jó példa erre Barack Obama. Lehet vitatkozni az elnöki és vezetői kvalitásairól, de az biztos, hogy remek szónok, és pont ezért: egy általános iskolás nyolcadik osztályos ember szintjén tud beszélni, ezáltal nagyon komoly és fontos dolgokat tudott megértetni a társadalommal.

Hogyan tudsz egyszerű maradni, és nem beleesni a túlagyalás csapdájába?

Nagyon sokat agyalok azon, hogy vajon túlagyalom-e. (nevet) Túlgondolom a dolgokat. A színpadra vitt szöveg a töredéke annak, amin amúgy gondolkodom. Leegyszerűsítem a mondandóm. Előfordul, hogy túlgondolva megyek fel a színpadra, ilyenkor a közönséggel együtt én is csalódom.

A közönség tartalmas és értékes mondandót akar, túlbonyolítás nélkül. Ők a szűrő, ami segít, hogy hétköznapi és földhözragadt legyek.

Miként tudod nemes egyszerűséggel megfogalmazni a nagy komplexitásokat?

Ez két összetevős dolog. Egyrészt a stand-up nem tűri a súlyfelesleget. A teljes szöveget viccekkel együtt le kell „szálkásítani”, nem szerepelhet fölösleges szó a mondatban, így előfordul, hogy három-négy laza szót kell összevonnom egy azoknál találóbb eggyé. Emiatt bízhatok abban, hogy pontosabban ér célba az, amit mondok.

Másrészt bíznom kell a néző fantáziájában, eddigi tapasztalataiban, világában. Ugyanis az, amit én mondok, csupán a fele annak, amit a néző megért – a másik felet a néző teszi hozzá az általam megosztott tartalomhoz abból, amit eddig ő maga átélt, attól függően, hogy mennyire rezonál vele a mondandóm. Bíznom kell abban, hogy ha annyit mondok, „megharapott egy kutya”, akkor minden néző elképzeli azt a kutyát, ami meg tudná harapni. Ha részletezném, hogy ez milyen kutya volt, például németjuhász, akkor talán veszítenék, mert az egyik nézőt épp egy ideges uszkár harapta bokán, így ő nem tud kapcsolódni a szöveghez. Nem szabad túl konkrétnak lennem.

Ha már kutyaharapás – gyakori jelenség, hogy „kínunkban nevetünk”, ahogy az is, hogy a sírás általi oldódás egy pontján felkacagunk. Ebből látszik, hogy a nevetés erős és fontos eszköz. Mit gondolsz, mi a humor feladata? Miért van jelen az életünkben?

Azért, hogy könnyítsen és tompítson. Az én agyamban nagyon sok minden van egyszerre jelen, képes vagyok rengeteg ingert befogadni. Ha egy társaságban beszélgetek, akkor a sajátomon kívül több másik beszélgetést hallok, és azokat is processzálom, teljesen feleslegesen. Érzem, hogy meg kell tudni nyugtatni az agyat, segíteni kell neki lazítani és egy pontba fókuszálni.

Erre nagyon jó eszköz a sport, a képzőművészet, a játék, a szex, a humor – akár aktív cselekvői, akár befogadói oldalon. Ez egy létező pszichológiai felsorolás, aminek az alkohol és a drogok is a részét képezik, ám ez a kettő veszélyes és nem támogatandó, mert betonbiztosan hozzák azt, amit az ember vár tőlük.  

Tudatosan építed bele az estjeidbe a pszichológiát és az önismeretet?

Ezzel ugyanaz a helyzet, mint az általam képviselt szellemiséggel. Nem kell tudatosan beépítenem, ez természetesen megjelenik az estjeimben, hiszen mindez az érdeklődési köröm és a működésem része, ez vagyok én. Ha azt akarom, hogy stand-uposként felkapják rám a fejüket az emberek, akkor olyan személynek is kell lennem, akire felkapja az ember a fejét – a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fejfelkapás nem a stand-upos humora miatt történik, hanem az egyénisége miatt.

A közönség nemcsak a vicces dolgokat nézi, hanem azt az egyént, aki a vicceseket mondja. Sok megfejteni- és helyreraknivaló van az életemben, és az önismereti munka kiváló lehetőség arra, hogy a folyamat melléktermékeként olyan embert csináljak magamból, akire szívesen figyelnek.

Hogyan tudsz transzformatív, felszabadító, falakat lebontó lelki élményt – katarzist – előidézni a humor által?

Úgy, hogy figyelem magam az est írása közben. Onnan tudom, hogy mi facsarja meg a közönség szívét, hogy írás közben érzem, hogy mi az, ami az én szívem is megfacsarja, ami engem elérzékenyít. Ezt a tartalmat kell aztán ügyesen átadnom. Képletesen szólva: előbb van meg az ajándék, utána a csomagolópapír.

Mit gondolsz, mi az értelme a humor általi katarzisnak?

Az, hogy szerintem nem lehet megúszni az érzéseink megélésekor a rossz érzéseket. Számomra is – aki gyerekkoromban a „ne bízz, ne beszélj, ne érezz” hármasságában éltem – fontos, hogy meg merjem élni az érzéseimet. És miközben ezen dolgozom, arra jövök rá, hogy nem lehet csak a jó dolgokat megélni. Ahogy tágul az érzelmi skála pozitív tartománya, úgy a negatív is, de hiszek abban, hogy – ha már itt van a lehetőség a színpadon és a nézőtéren – érdemes ennek a nagyon széles érzelmi skálának mindkét szélsőértékén játszadozni. Ahhoz, hogy igazán magamat tudjam adni a színpadon, a negatív részt is vállalnom kell.

A színpadon állva teljes valómmal a néző ugyancsak teljes valóját szeretném megszólítani szőrüstül-bőröstül.

Mit mondanál az olvasóinknak, miért nem zárja ki – sőt, miért erősíti – a szórakozást az, ha a sötétséget is megéljük a fény mellett?

Olyan ez, mint az edzés. Lehet, hogy közben nem érzed jól magad, de utána nagyon jól fogod. Ez az oka annak, hogy hosszú távú hatása van egy-egy ilyen estnek. Én személy szerint pedig azért is szeretem nagyon ezt a működést, mert így, hogy a teljes énemet őszintén, nyíltan vállalom a nézők előtt, lehetőséget adok nekik arra, hogy valós érzelmeik legyenek irányomba és valóban megszeressenek.

Ebből is látszik: megéri őszintének és önazonosnak lenni az életben, és nem kell félni a sebezhetőségtől.

Nem kell félni. 2018-ban engedtem meg magamnak először az Életed filmje est végén, hogy elérzékenyítsem a közönséget, és meghatározó tapasztalás volt számomra az, hogy – képletesen szólva – kiálltam, ugrottam és elkaptak. Mint minden esetben, ekkor is voltak kivételek, de rengetegen visszajelezték, hogy ez a fajta közvetlenség és érzelmesség nagyon jólesik és nagyon sokat ad. Hiszen arra kapnak lehetőséget az emberek, hogy az általam megosztott történetek és érzelmek mentén önmagukkal találkozzanak.

Ezen a ponton a papi és jogi hivatás, valamint a humoristalét kapcsolódik. Hiszen mindez egy irányba vezet: legyen tisztaság, igazság és kapcsolódás – önmagunkkal és egymással.

Igen. Olyan egy est, mint egy bírósági tárgyalás: elvégeztem a nyomozómunkát, a nagyérdemű elé tárom a bizonyítékaimat, és aztán mindenki ítélkezik. A papi hivatáshoz pedig annyiban kapcsolódik a stand-up, hogy valamilyen szinten igyekszem lelkipásztorkodni, de nem szájbarágósan, nem vallási köntösben.

A te életed mennyit és miben változott, mióta a humoristapályára léptél?

Rengeteget. Az estek írásával és azok színpadi elmondásával nagyon sok mindent meg tudtam oldani, érzelmi oldalról a tudati oldalra tudtam pakolni magamban külső segítség nélkül. Kifejezetten jól állok ahhoz képest, ahonnan indultam, és ahol tarthatnék. Az másodlagos, hogy mit értem el a szakmában, milyen anyagi vagy egyéb sikereim, elismeréseim vannak. Azért vagyok a leghálásabb, hogy egyfajta Münchhausen báróként nagyon sok mindenből ki tudtam húzni magam. Van, amiből nem – arra van a terápia –, de összességében véve nagyon jó munkát végeztem eddig magamon.