A természeti népek egészen különös fizetőeszközöket használtak: a Yap-szigeteken malomköveket, amelyből létezik négytonnás címlet is. A pénz beszerzése nem volt veszélytelen, nyolcszáz kilométerrel arrébb hajóztak érte, sokan meg is haltak ezeken az utakon, ami tovább növelte az esetleg szerencsésen a szigetre jutó pénz értékét – a méret mellett a hozott áldozat volt mértékadó. A legnagyobb címleteket a helyükön hagyták, üzleteléskor csak tulajdonost váltottak, és mindenki tudta, hogy melyik kő kihez tartozik. Egy történet szerint olyannyira megbíztak az adott szóban, hogy amikor egy súlyos kő az út során a tengerbe esett, tanácskozni kezdtek a szigetlakók, és abban állapodtak meg, hogy habár nem látják a követ, attól még kétségkívül létezik, így onnantól kezdve a tenger mélyén fekvő érme is fizetőeszközzé vált. A pénzek általában fánk alakúak, egyes források szerint a mészkövet – ami eredetileg nehezen fellelhető a szigeten – kagylóhéjakkal alakították ilyenre.
Az ősi kínaiak, dél-ázsiaiak és afrikaiak eredetileg kauricsigafüzéreket használtak pénzként, Santa Cruz szigetén pedig tollat, Kínában késeket, Szudánban ásót, míg Dél-Európában marhabőrt: a latin pecunia, azaz pénz a pecus, vagyis marha szóból ered – ahogy a magyar nyelvben a marha eredetileg kincset is jelentett.
Az első fémpénzek értékét nemcsak anyaguk és formájuk jelezte, de a súlyuk is – innen ered a talentum és a font megnevezés is. A vert pénz – amely vélhetően Lüdiából, Kroiszosz uralkodótól, vagyis Krőzustól származik – nemesfémből készül és kerek: így a pénzt kibocsátó uralkodó mitikus őseire, vagyis a Napra és a Holdra is utalnak.
Júdást rendszerint a harminc ezüstpénzzel együtt ábrázolják, vagy az utolsó vacsora közben, vagy amikor visszaadja jussát a főpapnak, illetve szétszórja azt. Szent Lőrinc jelképe is – tálon heverő – pénz: Valerianus római császár keresztényüldözéseinek idején elfogatta II. Sixtus pápát, aki diakónusára, Lőrincre bízta az egyház vagyonát, hogy ossza szét a szegények között. Amikor elfogták Lőrincet, a kincseket követelték tőle, mire a diakónus bénákat és betegeket vezetett elő, hogy ők az egyház valódi kincsei. Ekkor megkínozták, végül pedig tüzes rostélyra fektették. A legenda szerint amikor egy ideje már mozdulatlanul feküdt az izzó fémen, így szólt kivégzőjéhez: most már megfordíthatnál; ez az oldalam eléggé megsült. Évszázadokig a tűzzel foglalatoskodók és komikusok védőszentje volt, az óangol kalendáriumok az augusztusban – Szent Lőrinc kivégzésének környékén – megjelenő hullócsillagokat Szent Lőrinc könnyeinek nevezték. Németországban is népszerű szentté vált, hiszen a Lech mezején vereséget szenvedő őseink Szent Lőrinc napján vívtak csatát I. Ottó császár seregével.
Nemcsak a Medici-család címerében találkozunk aranygömbökkel, hanem a fösvénység allegorikus alakját kísérő hárpiák is ilyen tárgyakat cipelnek magukkal. Pénzét számoló öregember – koponyával – az öregkort jelképezi. A földi örömöket megörökítő Vanitas-csendéletek visszatérő motívuma a pénz, főleg dobókockával együtt. A megvásárolt szerelem témáját feldolgozó német reneszánsz festményeken fiatalember öregasszonytól fogad el pénzt, fiatal lány pedig öregembert csókolgatva turkál annak erszényében. A pénz szexuális jelentéssel is bír, férfimagot jelöl: Zeusz aranyeső képében ejti teherbe Danaét.
A nyolcmilliárdba kerülő kenyér és a világ legnagyobb címlete
Bár az inflációt hajlamosak vagyunk modern jelenségként kezelni, már a Római Birodalomnak is szembe kellett néznie a problémával. Szent István király az államalapításkor a regensburgi dénár másolatát kezdte veretni, valamint forgalomban volt még az ezüstből készült obulus: ezek az érmék még a lehető legtisztább ezüstből készültek. A pénz csak akkor terjedt el igazán, amikor Szent István úgy rendelkezett, hogy az adót is pénzben fizessék be.
Az első magyar királyt követő uralkodók már másképp álltak a pénzhez: nemcsak trónra lépésükkel adtak ki új érméket, de megesett, hogy évente többször is lecserélték a fizetőeszközt. Az ezt követő kötelező pénzbeváltás haszna természetesen a kincstárat gyarapította. Ráadásul az érmékben található nemesfémtartalmat is csökkentették. II. István trónra lépésétől II. Géza uralkodásáig a magyar dénár ezüsttartalma 0,399 grammról 0,327 grammra csökkent.
A második világháború utolsó évében Magyarországon nem volt jó a helyzet: az 1926-ban bevezetett pénz, a pengő már 1944-ben gyorsan kezdett értéktelenedni – ebben az évben huszonhatodannyit ért, mint 1938-ban. Egy évvel később ehhez képest is hatvanketted részére értéktelenedett a valuta. Magyarországon az elpusztított gyárak és a háborús helyzet miatt a termelés visszaesett, a fegyverszünet nyomán megállapított hadi jóvátétel pedig kilátástalan helyzetet eredményezett. Az ideiglenes kormány pénzt nyomtatott – ilyen helyzetekben az állam kiadásai is megsokszorozódnak, ami veszélyezteti a kormányzat vagy a közművek működését. Bár a szolgáltatások és reáljavak mennyisége nem változott, pénz került a gazdaságba: ez pedig a már említett ördögi kört okozta. 1945 augusztusában egy kiló kenyér hat pengőbe került, 1946. május elején nyolcmillióba, június végén pedig 8,85 milliárd pengőbe. A csúcsot a július jelentette, az árak 15 óránként duplázódtak.
A falusi lakosság a saját maga termelte étellel és javakkal ugyan nem könnyedén, de átvészelte az időszakot, a hiperinfláció sokkal súlyosabban érintette a városiakat. Beindult a cserekereskedelem, virágzott a bűnözés. A hiperinfláció ideje alatt jobb híján egyre nagyobb címleteket bocsátottak ki: még 1945-ben megjelent a tízmilliós címlet, 1946-ban pedig előbb a milpengő – ez egészen az egymilliárdosig jutott –, majd a bilpengő – ebből a legnagyobb, forgalomba kerülő címlet a százmilliós volt. Ezután jött a forint és a költségvetés szigorú felügyelete, ez megakadályozta a pénz ilyen mértékű további romlását. Egy forint 400 000 kvadrillió – tíz a huszonkilencediken – pengőt ért.
A magyarországi, háborús hiperinfláció egészen a zimbabwei dollár 2008-as mélyrepüléséig világrekordernek számított: a százmillió bilpengős viszont máig a legnagyobb, kereskedelmi forgalomba került bankjegy a világon.
A bankjegyhamisítást a törvény bünteti
A pénzhamisítás egyidős az emberiséggel, de a pénzzel bizonyosan. Az erre vonatkozó szankciók már Hammurapi törvénykönyvében is megjelentek, egészen sajátos módon. A nevével vagy képmásával ellátott pénzt hamisítónak „Anu, a nagy, az istenek atyja végzetét átkozza meg” – szól a törvény. Az ókori Egyiptomban nem volt önálló vétség a pénzhamisítás, a csalást és annak kísérletét viszont büntették. A görögöknél Szolón volt az első, aki büntetendő tétellé tette: Kr. e. 594-ben úgy határozott, a hamisítóknak halálbüntetés jár. Mindez nem akadályozta meg Szinópéi Diogenész filozófust abban, hogy ifjú korában pénzt hamisítson. Rómában pénzvizsgáló hivatalokat is állítottak, és az érme mindkét oldalán motívumokat helyeztek el, hogy ezzel megnehezítsék a csalók dolgát. A római császárkorban a korábbi istenképekkel ellentétben már az uralkodó portréja szerepelt az érme hátoldalán, így a pénzhamisítás már nem csalásnak, hanem felségsértésnek számított. Büntetése társadalmi státustól függően a száműzetéstől a halálbüntetésig terjedt.
A pénzhamisításért kiszabott büntetések változatosak voltak a középkor folyamán: a germánok kézlevágással, a gótok vagyonelkobzással és a szabadság elvételével, az angolok forró vízben vagy olajban megfőzéssel büntették. A magyar jogrendet hosszú ideig a szokásjog uralta, az első komplex törvénygyűjtemény Werbőczyé, de már az Árpád-kori pénzek között is találni valószínűsíthető hamisítványokat. Persze nehéz megmondani, hiszen ekkoriban a pénzverés és a fémötvözetek minősége rosszabb volt. Hasonlóképp előfordult az is, hogy a pénzverdék munkatársai saját hasznukra vertek pénzt. Előkerültek nemesfémet nélkülöző leletek is, ezek vélhetően így készültek. Pénzhamisításos esetek 1219-ből is ismertek. A hamisítás technikai fejlettsége rendszerint követte a pénzverését. Eleinte öntőformát készítettek az adott pénzről, majd alacsony forráspontú fémekből öntötték ki az érmét – ónnal, ólommal vagy cinkkel –, és nemesfém bevonattal látták el. Ennél költségesebb volt hamispénz-verdét működtetni, ehhez le kellett másolni az eredeti verőtövet, és kevésbé értékes ötvözetet használni. Bár a pénzhamisítás máig velünk élő jelenség, a technika fejlettségével egyre nehezebbé vált a hamisítók dolga.
A szabadságharc alatt kiadott Kossuth-bankók szükségbankjegyek voltak – a címletek nemcsak használatba kerültek, de identitásképző szerepük is volt. Kossuth Lajos törökországi távozása után előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Itt lelkesen fogadták a volt kormányzót, Kossuth pedig gyűjtőkörutakat szervezett, és igyekezett megteremteni a szabadságharc folytatásának pénzügyi hátterét. Kölcsönjegyeket nyomtatott egy, öt, tíz, ötven és száz dollár értékben, amelyeket a szabadságharc győzelme után váltottak volna vissza.
Az ötvenes évek vége felé Kossuth megalapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, és megkezdte a Magyar Légió szervezését. Londonban beindította a bankóprést, egy-, két- és ötforintos címleteket kezdett gyártani. Bár igyekeztek titokban tartani a pénzgyártást, közel húsztonnányi pénzt nehéz elrejteni: Ferenc József császár is tudomást szerzett az ügyről, majd beperelte Kossuth Lajost és William Day nyomdatulajdonost – a tárgyalás pedig máig izgalmas precedensként szolgál Emperor of Austria v. Day and Kossuth néven. A császár szerint az uralkodónak van kizárólagos joga a magyarországi bankjegyek kibocsátására és engedélyezésére, valamint kifogásolta a magyar címer használatát is. Kossuthék azzal érveltek, hogy Ferenc József nem tekinthető Magyarország legitim királyának sem de iure, sem de facto.
Végül az uralkodó nyert, a Londonban nyomott bankókat megsemmisítették – két hétig tartott őket elégetni. A per költségeit a magyar sajtóban gyakran Cavourként emlegetett Camillo Benso, Cavour grófja, a Szárd-Piemonti Királyság miniszterelnöke és III. Napóleon vállalta át. A jogi precedenst, az Emperor of Austriát többször is használták már: ennek köszönhetően került haza Goya Marquesa című festménye 1986-ban, de az elűzött Fülöp-szigeteki diktátor, Ferdinand Marcos Angliába mentett vagyonát is erre hivatkozva tudta visszaszerezni országa. Teodoro Obiang, Egyenlítői-Guinea korlátlan hatalmú elnöke néhány éve politikai ellenfele számlaadatait próbálta kicsikarni a Bank of Scotlandból a precedensre hivatkozva, keresetét azonban elutasították.
Bár a korabeli perben Ferenc József császár győzött, Kossuth kiváló propagandalehetőséget látott benne: az uralkodó perli az idegenbe üldözött, szegény magyart. És bár a bírák valóban Ferenc József javára ítéltek, Kossuthot többször is kivételesnek, tiszteletre méltónak nevezték. Azonban mire a londoni pénz elégett, a magyar szabadságharc újraélesztésére tett kísérleteknek már kevésbé kedveztek a nagypolitikai körülmények. A Magyar Nemzeti Igazgatóság hamar felbomlott, és ebben az évben lett öngyilkos a Béccsel szembeni megegyezést már szinte egyedül ellenző Teleki László gróf, a Határozati Párt vezetője. A bankónak szánt, víznyomásos papír maradékából borítékokat készítettek, amellyel aztán emigránsok leveleztek egymással.
Hamis pénzzel a hazáért
Pénzhamisításokat nemcsak anyagi haszonra vágyó magánemberek követnek el, hanem gyakran politikai indíttatásúak. 1470-ben Galeozzo Sforza herceg a velencei bankárok hírnevét próbálta aláásni hamis pénzzel, a britek pedig előbb a francia forradalom assignatáit, majd a függetlenségi háború idején az amerikai valutát is hamisították. Napóleon 1805 és 1812 között saját gyártású papírpénzzel igyekezett aláásni az orosz valutát.
Az első világháború után gyakori volt más országok pénznemének utánzása: a franciák a Ruhr-vidéken hamis német márkát terjesztettek, amire a németek frankhamisítással feleltek. A húszas évek elején csehszlovák koronát hamisított egy csoport Mészáros Gyula turkológus segítségével – ez volt a szokolhamisítási ügy. Windischgrätz Lajos herceg, akinek nagyapja a magyarok ellen sereget vezető Alfred Windischgrätz volt, sárospataki birtokán kísérletezett frankhamisítással. A gyenge minőségű kőnyomatok elkészülése után Németországból hívatott szakértőt, majd Gerő László őrnagy csatlakozásával már a Térképészeti Intézet budapesti Retek utcában található székházában folyt a próbálkozás. A vádlottak úgy vallottak, hogy bosszút szerettek volna állni Trianonért, de az egymásnak ellentmondó potenciális motivációk között szerepelt a Habsburg-ház restaurálására tett kísérlet és a csehszlovák belpolitika befolyásolása is.
A francia pénz hamisításával egy évig foglalkoztak. Le kellett másolniuk a vízjeleket, és olyan rostokat sem tudtak beszerezni, amelyek a frank anyagában megtalálhatók és a francia gyarmatokról származnak, emiatt a hamisítvány könnyebb és durvább tapintású volt a valódi bankóknál. A grafikai elemeket sem sikerült lemásolniuk: az eredeti bankjegyen egy kardot tartó nő látható, a markolaton pedig csak az alak hüvelykujja látszik: a hamisítványon mindegyik ujj ott van. Az árnyékolás elnagyoltra sikerült, a betűk vastagabbak, az aláírások szaggatottak lettek. Az elkészült harmincezer bankjegy közül 4400-at ítéltek meg jónak, bár biztosak voltak benne, hogy egy szakértőt ezek sem vernének át. Hosszú ideig gyűrték és taposták a bankókat, hogy használtnak tűnjenek, és szereztek a Banque de France-tól belső levelezésre használt borítékokat, ezekkel is igyekeztek hitelesebbé tenni a hamis pénzt.
A lebukás bohózatszerűen sikerült: Jankovich Arisztid vezérkari ezredes azért utazott Hágába, hogy átadja a hamis pénzzel teli bőröndöket két társának, azonban valószínűleg véletlenül megpróbált felváltani két hamis ezrest a pénzváltóban. A rossz minőségű hamisítványok miatt korán leleplezték, ezután diplomáciai státusára hivatkozott, majd megpróbálta elrejteni a hamis bankókat. Szállodai szobájában ráadásul egy naplót is találtak, amibe Jankovich lejegyezte, hogy az országos rendőrfőkapitány is tisztában van az akcióval. Jankovichot és két társát odakint ítélték el.
Hamar fény derült a bűnhálózatra, ahogy a magyar kormány érintettsége – vagy legalábbis tudomása az ügyről – is nyilvánvalóvá vált, aktuálpolitikai érdekek miatt azonban végül a franciák sem vontak be újabb gyanúsítottakat. Windischgrätz Lajos herceget és Nádosy Imre országos rendőrfőkapitányt itthon négy-, valamint három és fél éves fegyházbüntetésre ítélték. Végül 1928-ban kormányzói kegyelmet kaptak az elítéltek, a hazai közvélemény pedig jellemzően pozitívan ítélte meg tettüket. Magyarország renoméjában mindenesetre kárt okozott a frankhamisítási ügy. A Banque de France jelképesen egy frank kártérítést kért. A nyugat-európai kabarékban egy darabig élcelődés tárgyaként szerepelt a magyar alakja, aki tévedésből jó pénzzel fizetett.
