„A zene azért született, hogy örömet szerezzen” – Interjú Cári Tibor zeneszerzővel

„Otthon a legnehezebb közönség elé állni” – mondtad, amikor egy hete felhívtalak. Miért nehezebb a szülővárosodban játszani, mint máshol?

Innen, Székelyudvarhelyről indult az életem, és annyi év távollét után nem könnyű a gyerekkori barátok, a régi tanárok, osztálytársak elé állni, és megmutatni, meddig jutottam. Megmondom őszintén, amiatt is izgultam, mert a The Tango Orchestra zenekarral közös projektjeim közül ez a legigényesebb, legkomplexebb, és már nagyon vártam a pillanatot, amikor elhozhatom Udvarhelyre.

Nem lehet egyszerű úgy összehangolni a zenét, az éneket és a
táncot, hogy harmonikus egységet alkossanak. Honnan ez az erős kötődésed a
tangó műfajához?

Zeneakadémista voltam, amikor a Temesvári Filharmónia Piazzolla Négy
évszak Buenos Airesben című művét és Vivaldi Négy évszakját
játszotta. Döbbenten hallgattam. Vivaldi zenéjét jól ismertem, de Piazzolláé
meglepetés volt. Mindig élt bennem a tangó, de akkor vált tudatossá, hogy ez a
műfaj erősen foglalkoztat. Éreztem, hogy végig fogja kísérni az életemet. Az
újabb és újabb tangóim sokszor úgy születnek, hogy észre sem veszem. Egészen
másféle zenét készülök írni, de egyszer csak beugrik, hogy hoppá, ez is egy
tangó! A ritmusa, a hangzásvilága pregnánsan jelen van a zenémben.

Próbáltál magyarázatot keresni arra, hogy székelyföldi
születésűként miért éppen a tangó az, ami ennyire magával ragadott?

Ez szenvedély, életérzés. Életöröm, dinamika… Nincs rá magyarázat. Érdekes, hogy a magyar népzenében is találtam a tangóéhoz hasonló ritmusokat. Székelyföldiként már elég korán megjelenhetett bennem a tangó egy formája.

Zeneszerzőként ismerünk, csak ritkán zongorázol közönség előtt. Úgy tudom, kizárólag a
saját szerzeményeidet játszod. Miért?

Rengeteg tehetséges zenész van a világon, akik nem írnak zenét.
Inkább játsszák ők a más zenéjét, én maradok az enyémnél, amíg van rá igény.

Hangszeres zenepedagógiát tanultál a Temesvári Nyugati Egyetemen.
Mikor érezted meg, hogy inkább a zeneszerzés a te pályád? 

Zenét már a középiskolában is írtam, de nem azzal a céllal, hogy
egyszer majd ez lesz a hivatásom. A jövőképem csak a diplomáig terjedt. Úgy
képzeltem, hogy ha bejutok zenepedagógia szakra, miután elvégzem, tanár leszek
Udvarhelyen. Ennél tovább nem mertem gondolni. A vágy élt bennem, és
koncerteken gyakran álmodoztam arról, hogy de jó lenne, ha én is így tudnék
zenét írni, meg ha zenekarom lenne, de a koncertek végén mindig leforrázva, az
esélytelenségbe beletörődve távoztam.

És mikor következett be a nagy fordulat?

Amikor kapcsolatba kerültem a színházi világgal. A megfelelő pillanatban a megfelelő helyen a megfelelő emberrel találkoztam. A temesvári magyar színház zongoristát keresett. Felhívott Balázs Attila, a színház igazgatója, meghallgatta, hogyan játszom, és alkalmasnak talált. Idővel megmutattam neki a saját szerzeményeimet is. A színházban találkoztam Victor Ioan Frunză rendezővel, aki egy temesvári rendezvényen már hallotta a szerzeményeimet. Tetszettek neki, biztatott. Fél év múlva pedig megkeresett, hogy írnék-e zenét egy előadásához: Eugen Ionesco Lecke című darabját rendezte a temesvári magyar színházban. Az előadás óriási sikert aratott, rengeteg fesztivált megjárt, díjakat nyert, így sokan hallhatták a zenémet, és nemcsak a nézőknek, hanem a színházi szakembereknek is tetszett.

A jó start után már minden csak tőlem függött. Arra kellett figyelnem, hogy tartsam a minőséget, hogy mindig tudjak újat hozni. Maximális szenvedéllyel vetettem bele magam a munkába. Éveken keresztül dolgozhattam Frunzăval. A közös munka státuszt adott számomra, és ez sok felkérést hozott magával. Rengeteget tanultam tőle. Például azt, hogy a színházi zenének nem a rendező helyetti szituációmegoldás a szerepe, hanem hogy aláhúzzon, kiemeljen valamit. Ha az előadás nem működik önmagában, a zene nem fogja megmenteni.

Mi inspirál, amikor előadáshoz írsz zenét? 

Fontos a szöveg, a történet, de az is, amit a színpadon látok. Előfordul, hogy a zene csak a rendelkezői próba folyamán születik meg. A nap folyamán végigvesszük az összes jelenetet, én közben improvizálok; kitalálom, mi az, ami jól működhet abban a kontextusban. A nap végére kialakul a jelenetek zenei hangulata. Másnap rendbe teszem, összegzem, amit írtam, harmadnapra pedig készen áll a zene. Főként Sebestyén Abával sikerül ilyen módon együttműködnöm. Ő bízik bennem, nagy szabadságot ad.

Nevezhetjük a színházi zeneszerzést az érzelmek kódolásának?

Azt hiszem, igen, bár én nem vagyok mélyre ásó típus. Azokat az
érzéseket ragadom meg, amelyek első látásra-hallásra megjelennek bennem,
közülük is a leghangsúlyosabbakat. Intuitív módon állok hozzá, valószínűleg
ezért tudok gyorsan és sokat dolgozni. Ha nem így kezelném a helyzeteket,
elvesznék a rengeteg lehetőség között. Sokszor tapasztaltam, hogy a zeném olyan
érzéseket kelt, amilyeneket nem is terveztem. Nem szeretem a konkrét
utalásokat, és nehezemre esik a címadás, mert azzal beskatulyázom a művet,
beszűkítem a hallgató szabadságát, és akkor nehezebb hozzátennie a saját
történetét.

Tanulható a színházi zeneszerzés?

Gyakorlat közben tanulható; folyamatában tudod megtapasztalni, mi hogyan működik. A legfontosabb az, hogy annak, aki belevág, legyen zenei alaptudása, ismerje a klasszikus szabályokat, a hangszerelés módját. És akkor jöhet a gyakorlás. Bár fél évig zeneszerző is tanított bennünket az egyetemen, én autodidakta módon tanultam a hangszerelést. A számítógépes zene ma már megkönnyíti a munkát: szinte úgy dolgozhatunk, mint a régi idők udvari zeneszerzői, akiknek egy egész zenekar volt a kezük alatt, és bármikor ki tudták próbálni, hogyan szól a zenéjük. 

Akusztikus és elektronikus elemeket ötvözöl a zenédben. Egyformán
kedveled a két hangzásvilágot? 

Szeretem keverni a kettőt. Úgy vélem, ma már nem lehet elkerülni
az elektronikus hangzást. De csak módjával használom, hogy ne menjen a minőség
rovására. A ritmusokra építő, minimalista hangzás viszont semmiképpen sem elég,
mert attól a zene elveszítheti a pozitív érzelmi töltetét.

Filmzenét is írtál. A Ruben Brandt, a gyűjtő című, felnőtteknek
készült szürreális animációs film szép pályát futott be. Ez volt az első filmes
felkérésed?

Több filmhez írtam már zenét, de a legjelentősebb felkérés Milorad Krstićtől érkezett. Korábban már volt egy közös munkánk: a Forte Társulat vezetője, Horváth Csaba koreográfus Temesváron készülő egyik előadásának látványát Kristić és felesége, Roczkov Radmila tervezte. Kristić akkor hallotta először a zenémet. Egy évvel később megkeresett, hogy legyek az animációs film stábjának tagja. Öt éven át dolgoztunk együtt, ami az egy-két hónapos projektek után nagyon szokatlan volt. Folyamatosan átalakult az anyag, és sokszor érvényét veszítette a korábbi zene, mert más fordulatot vett a történet. De mindenképpen izgalmas, érdekes tapasztalat volt a kreatív, mindenre nyitott csapattal dolgozni.

Most, hogy bekerültél a film világába, érkeznek filmes felkérések?

A Ruben Brandt kapcsán még nem kerestek meg, de a 10 című színházi előadás miatt annál többen. A 10-en a Radnóti Színházban dolgoztam. Székely Csaba drámáját Sebestyén Aba rendezte, nagyon különleges koncepciójú munka volt.

Többször díjazták a 10 zenéjét, 2019-ben a POSZT-on elnyerte a legjobb színházi zene díját, és a színikritikusok is ezt tartották abban az évben a legjobbnak. Szerinted mitől lett sikeres?

Ez elsősorban Aba érdeme. Jó volt a darabválasztás, a szereposztás, és bízott bennem. A színészek és a zenészek eleinte nem értettek egyet az elképzelésemmel. Azt szorgalmazták, hogy teljes egészében élő zene szóljon az előadás alatt, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy elektronikus alapra játsszanak akusztikus hangszerekkel. Ez volt a koncepcióm, mert ez tükrözi legjobban a mai világot. A bemutató után aztán már elismerték, hogy ez így működik jól.

A román színházi világ már ismer, mostanában viszont egyre többet
dolgozol Magyarországon, kétlaki életet élsz. Érzel nagy különbséget a két
színházi kultúra zenei világa között?

Inkább a rendezőtől vagy az előadás koncepciójától függ, hogy
milyen zene születik egy előadáshoz, de úgy tapasztalom, hogy a magyar színház
kevésbé nyitott az experimentális elektronikus zenére. És talán más módon is
használja, ami viszont nem feltétlenül baj.

Mi kell ahhoz, hogy kreatív maradj, hogy mindig újat mutass?

Ragaszkodtam ahhoz, hogy mobilis maradhassak. Nem tudok sokáig egy
helyben maradni, kellenek az új, inspiráló helyszínek, a jó találkozások, az új
projektek. Nehezemre esik komponálni, ha egyszerre csak egy projekten dolgozom,
mert ha elakadok, nincs mi továbblendítsen. De ha több munkám van egyszerre,
akkor egyik inspirálja a másikat.

Milyen zenét hallgatsz szívesen, és kiknek a zenéjéből merítesz
ihletet?

A népdaltól a jazzen át mindenféle zenét hallgatok, kivéve a szélsőséges műfajúakat, mint a heavy metal vagy a techno. Szerintem a zenének az érzelmekre kell hatnia, de pozitív értelemben. Nem tudok deprimáló, destruktív zenét hallgatni, amitől ideges, feszült leszek. A zene, a tánc azért született, hogy relaxáljon, hogy örömet szerezzen. Van néhány kortárs zeneszerző, akiket jólesik hallgatni. A zenéjükben sok a melankólia, akárcsak az enyémben, amikor nem megrendelésre, hanem magamnak írok. Ólafur Arnalds vagy Max Richter például nagyon különleges zeneszerzők, az utóbbi Négy évszak-feldolgozása lenyűgöző. A klasszikusok közül Rahmanyinov az egyik kedvencem, de Dvořák is inspirál. Minden, ami érzelmi építkezésről szól, tetszik.

Látod már a következő éveid nagy kihívásait?

Vannak új filmzenefelkérések, és a színházi munkanaptáramban a jövő évem is kezd már betelni. A The Tango Orchestrával felvettünk egy anyagot, már csak az utómunkákat kell elvégeznünk. Várhatóan még az idén megjelenik a lemezünk, de új zenei projekteken is dolgozunk.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László