Aki nem született meg, még megszólítható?

A regény középpontjában Tömkeleg Ábrahám áll, aki infantilis cerebrális parézissel, a test engedetlenségének állandó tapasztalatával éli mindennapjait. A történetet egy eltitkolt terhesség és az azt követő abortusz körüli gyászmunka mozgatja: Ábrahám egy évvel később szembesül azzal, hogy egykori szerelme, B., titokban elvetette közös gyermeküket. A meg nem született élet köré lassanként odasereglik mindaz, amit Ábrahám addig a saját életéről tud vagy tudni vél: a Tömkeleg család fojtogató öröksége, az alkoholizmus sötétzöld Unicum üvegei, a szülők egymást maró mártíromsága, a háttérben szóló Cseh Tamás-dalok, a fájdalmas csípőműtét emléke és a test, amely újra meg újra keresztülhúzza a róla alkotott elképzeléseket. 

A mű egyszerre hat radikálisan személyes vallomásnak és egy valószerűtlen távolságból végzett önboncolásnak: mintha valaki saját magát fektetné fel az asztalra, miközben folyamatosan elbizonytalanítana abban, hogy valóban ő fekszik-e ott.

Ebben a bizonytalanságban a neveknek sem egyszerűen az a dolguk, hogy megmondják, kiről van szó. A regény főalakja, Tömkeleg Ábrahám ugyan kísértetiesen hasonlít a Fekete Ádámra, közben azonban maga a szerző is megjelenik a könyv világában – például Álhemingway Lajos mellett – így nem pusztán más nevet ad önmagának, hanem szétszórja saját identitását a regény különböző szintjein.

Innen nézve a Megszólítások cím sem egyszerűen jól hangzó többes szám, hanem valamiféle magasabb szintű kapcsolódási pont. A megszólítás eleve viszonyt teremt: amikor valakit nevén nevezünk, rokoni szerepben szólítunk, diagnózissal jelölünk vagy egyszerűen azt mondjuk rá, hogy „ő”, nemcsak felismerjük, hanem valamilyen pozícióba is helyezzük. Különösen élesen jelenik meg mindez a test kapcsán. 

A test mint ontológiai „glitch”

A könyv központi tapasztalata a testi létezés korlátozottsága, ám a mű messze elkerüli a(z ön) sajnálatot. A testet egyfajta „glitch”-ként vagy „fatal error”-ként fogja fel, amelyben a jelen és a jövő, az élet és a halál zsigerileg esik egybe. A címbeli megszólítás ebben az értelemben nem puszta nyelvi gesztus, hanem pozícióba helyezés: viszonyba lépés a szülővel, a szeretővel, a saját korábbi énünkkel, vagy éppen azzal a testtel, amelyet a világ „ún. mozgássérültként” jelöl meg. Már az „ún.” is résnyire nyitja azonban azt, ami első pillantásra egyértelmű kategóriának tűnhetne. Mit jelent az igazából, ha valakit így neveznek? Mit ír le ez a szó, és mit takar el? Mit kezd vele az, akire vonatkozik? A megszólítás ebben az értelemben nem puszta szó, hanem valamiféle külső és belső meghatározás határterülete. 

A megszólításnak ugyanakkor van egy kevésbé nyelvtani jelentése is: megszólítani valakit annyi, mint kapcsolatba lépni vele, valamiképpen elérni őt. A könyv pedig újra és újra azzal kísérletezik, hogy hozzáférhető-e egyáltalán egy másik ember – a szülő, a szerető, a gyerek –, vagy akár a saját korábbi énünk.

És hogyan lehet megszólítani valakit, aki nincs jelen – vagy soha nem is született meg? 

A Kertész-hagyomány és a metairodalmi easter eggek

A szöveg rendkívül sűrű metarétegekkel dolgozik, és teli van irodalmi utalásokkal. Kiemelkedik ezek közül Kertész Imre alakja, aki egyfajta szürreális orákulumként tűnik fel sivatagi látomásokban, vagy abban a rémálomszerű pillanatban, ahol a Kaddisból ismerős parókátlan női fej bowlinggolyóként zúdul a szereplő felé. Fekete Ádám ezzel tudatosan lép be abba az irodalmi sodorba, amelyet Kertész vonatkozó műve jelölt ki.

De míg Kertész a holokauszt utáni létezés radikális nemet mondásából indít, addig Fekete Ádám hőse a gyászmunka során próbálja „kimenteni” az elvetett magzatot az anya testéből a szöveg terébe. A megszólítás itt spirituális és nyelvi kísérlet a hiány elviselésére: Fekete továbbviszi a kertészi diskurzust, de azt a testi trauma és a magánéleti válság sűrűjébe helyezi.

A meg nem született szülőség és a családi minták

A regény legmélyebb és -drámaibb szövete a meg nem születés, ami bravúrosan tágul is tovább abba az irányba, hogy mikor és hogyan születünk meg saját magunkként, és létezik-e olyan, hogy valami belőlünk soha nem születik meg. Innen pedig már egyenes út vezet a meg nem született szülőséghez, ahhoz a különös ponthoz, ahol az ember nemcsak visszafelé tekint arra, hogy ő hogyan került a világba, hanem előrefelé is: mit jelentene továbbadni a saját létét, és mi történik, ha ez a folytatás nem következik be.

Így kerül egymás mellé a könyv két nagy kérdése: hogyan jön létre egy ember, és hogyan lehet, mit jelent valakit megszólítani? Az egyik elsőre biológiai, a másik nyelvi problémának látszik, a Megszólításokban azonban újra és újra egymásba csúsznak. Megszületni nem feltétlenül egyszeri esemény, ahogy nevünk sincs feltétlenül csak egy. Mások neveznek el, mások mondják meg, kik vagyunk; később pedig egy élet is kevés lehet hozzá, hogy ezeket a megszólításokat szétszedjük, átírjuk, visszautasítsuk vagy végül valamelyiket a sajátunkként mondjuk ki.

Fekete Ádám első regénye nem csupán egy betegség vagy egy veszteség története, hanem egy radikálisan őszinte számvetés arról a „megnyerhető veszteségről”, amit életnek nevezünk.