A fordítónak kutya kötelessége a lehető legpontosabban visszaadni az eredeti szöveget

Alexandru Vakulovski regényének címe románul Pizdeţ, melyet magyarul Hányinger utcaként fordítottál. Miért tartottad fontosnak azt, hogy a magyar olvasó számára helyhez kötődést is hordozzon, illetve mit gondolsz, az eredeti cím provokatív hangulatát hogyan tudtad visszaadni az általad fordított szerkezettel?

A ’pizdeț’ az orosz szlengből került a moldáv köznyelvbe, extrém helyzetek leírására. És mielőtt megkérdeznéd: igen, a szláv nyelvekben a szótő (’pizda’) női nemi szervet jelent, de Vakulovski bevallása szerint a címadással nem feltétlenül akart trágárkodni, inkább rájátszani arra, hogy a ’pizdeț’ hangzásilag mennyire hasonlít a ’letopiseț’-re (=krónika). Kolozsvári könyvbemutatónk alkalmával mesélte el Sandu, hogy legalább három alkalommal (a kisinyovi középiskolában, majd a kisinyovi, illetve a kolozsvári bölcsészkaron) tanították neki Ion Neculce Letopisețul Țării Moldovei (Moldva krónikája) című könyvét, sikerült is egy életre megutáltatniuk vele ezt a kötetet (egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a Pizdeț folytatása a Letopizdeț címet kapta).

Ami meg a magyar cím helyhez kötődését illeti: Vakulovski két hét alatt, dühből megírt regénye főleg Kolozsváron játszódik: moldáv diákok kerülnek az anyaországba (Romániába), a beilleszkedésük viszont egyáltalán nem zökkenőmentes, ezért menekülnek alkoholba, szexbe, drogokba. Kolozsvári diákként én is ismertem a regényben előforduló helyszíneket (Music Pub, a Hasdeu diáknegyed XVI-os bentlakása stb.), ezért döntöttem úgy, hogy beemelem a magyar címbe a diáknegyed legendás Hányinger utcáját (Strada Piezișă), remélve, hogy igenis képes visszaadni az eredeti cím „provokatív hangulatát”.

A regényben van-e olyan román nyelvi dialektus, társadalmi beszédmód, amit különösen nehéz volt magyar nyelven megragadni? Melyek voltak a legnehezebbnek tűnő elemek, és hogyan oldottad meg ezeket?

Az orosz jövevényszavakkal alaposan megtűzdelt moldáv szlenggel eléggé meggyűlt a bajom, szerencsére M. Nagy Miklós, az orosz irodalom kitűnő ismerője (maga is fordító) sokat segített. Ha pedig végképp elakadtam, akkor Vakulovskitól kérdeztem meg, hogy egy-egy helyen mire gondolt.

Továbbá: diákkoromban én se voltam jobb a Deákné vásznánál, viszont az én életemből teljesen kimaradt például a füvezés. Nem úgy, mint Vakulovski regényében! Kismillió szinonimát használ a marihuánára a szerző, úgyhogy kénytelen voltam ez ügyben is segítséget kérni nálam tapasztaltabb fickóktól. Spangli, gandzsa stb. – kiderült, hogy a magyar nyelv füvezés tekintetében se marad el más nyelvektől…

A könyv érzékeny témákat érint: nemzedéki kilátástalanság, kitaszítottság, drog, identitás. Mennyire hittél abban, hogy a magyar olvasó (különösen Erdélyben) át tudja érezni mindezt? Volt olyan rész, amit módosítani kellett a kulturális kontextus miatt?

Rengeteg erdélyi magyar diák tanult az anyaországban (Magyarországon), akiknek ugyanúgy át kellett vészelni az előkészítő évfolyamokat, mint Vakulovskiéknak Kolozsváron: az erdélyi magyaroknak magyarul, a moldáviai románoknak románul kellett (!) megtanulniuk. Az erdélyi olvasó tehát száz százalékig át tudja élni mindazt a frusztráltságot, ami benne van Vakulovski regényében – a moldávokat leoroszozták Kolozsváron, minket csak lerománoztak Magyarországon. A különböző kulturális kontextus ellenére is kitűnően tud működni a Hányinger utca – főleg Erdélyben!

Nemcsak a szerző regényét fordítottad le, Vakulovski verseit is szívesen ülteted át magyar nyelvre. Melyik esetben szembesültél nagyobb nehézségekkel?

Vakulovski verseiből idén tavasszal jelent meg egy kis válogatás, kié ez a ház címmel a Guttenberg Pál Népfőiskola és az Orpheusz Kiadó gondozásában.

Szerencsére a versekben is ugyanazzal a Vakulovskival találkozhatunk, akit a prózájában már megismertünk: semmi posztmodern nyelvjáték, viszont annál direktebb beszédmód – mintha egy román Charles Bukowski verseit olvasnánk, csak fiatalosabb kiadásban! Szívből ajánlom mindenkinek ezt a kötetet is.

Vakulovski regénye sokszor nyers és provokatív, mégis egy kívülálló, megfigyelő hang szól belőle. Fordítóként mikor érezted fontosnak, hogy ez a hang teljes erővel hasson magyarul, és mikor volt olyan, hogy inkább visszafogtad, hogy az olvasó számára befogadhatóbb maradjon?

Nagyon rossz úton jár a műfordító, ha visszafogja magát munka közben, mert akkor nem lefordítja, hanem átírja az eredeti szöveget. Természetesen nekem is volt olyan olvasóm, aki megkérdezte, hogyan tudtam lefordítani azt a sok ocsmányságot, ami a Hányinger utcában megjelenik.

Zárójelben jegyzem meg, hogy 2019-ben végre megjelent magyarul Az utolsó mohikán eredeti változata is, Gy. Horváth László fordításában (mi anno az ifjúság számára átdolgozott verziót olvashattuk). Elképesztő, hogy milyen kegyetlenség van J. F. Coopernél! Nem kizárt, hogy ha fiatalon az eredeti Coopert olvashattuk volna, ma nem lennénk meglepődve Vakulovski nyers és provokatív stílusától sem.

Mikor gondolsz úgy egy fordításra, hogy az már önálló mű, nem csupán „egy más nyelvre hozott szöveg”?

A jó fordítások mindig önálló, teljes értékű irodalmi művek – gondoljunk például a legszebb magyar szerelmes regényre, Longosz Daphnisz és Chloé című könyvére, Détshy Mihály fordításában. Nyolcvan éve, 1945-ben jelent meg magyarul Longosz regénye, azóta se jutott eszébe senkinek, hogy újra kellene fordítani ezt a könyvet. Ezek szerint tényleg jó lett Détshy Mihály fordítása!

Fordítóként nyilván én is igyekszem kihozni magamból a legjobbat-legtöbbet, mintha a saját szövegemen dolgoznék! De arra nincs receptem, hogy mikor van kész egy fordítás. Inkább rábízza magát az ember a természetes nyelvérzékére, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy magyarul legyen jó a fordítás.

Egy román szerző műve magyar közegben az identitás, a kisebbségi lét, a közös történelmi háttér aspektusából vizsgálva hogyan rezonál?

Említettem az imént, hogy az erdélyi magyar olvasók mennyire át tudták érezni a fiatal moldáviai román Alexandru Vakulovski „kalandjait” az anyaországban. A két nép (a román és a magyar) történelmi „barátsága” közismert, de épp a Hányinger utca a bizonyíték rá, hogy igenis tudunk egy húron pendülni. A kulturális kapcsolataink amúgy is sokkal jobbak, mint a politikaiak – remélem, hogy Vakulovski is jól fogja érezni magát a budapesti nemzetközi könyvfesztiválon.