Az 501-es fotói életről, halálról – beszélgetés Urbán Tamás fotográfussal

1989-ben a németországi Stern magazin megbízásából a temesvári eseményeket dokumentálta, de különleges fotósorozatain a rendszerváltozás előtti és utáni Magyarország több arcát is megörökítette. Mint kiderül, a defibrillátor tényleg legenda, de a többi valóság, még ha döbbenetes is.

A saját hívószám igaz – Urbán Tamás volt az 501-es. A diszpécserek pontosan tudták, mi lehet neki fotós szemmel érdekes, és az adott helyszínre riasztották a mentőkkel egy időben az 501-est is.

Sokszor éjszakákat töltött a Népliget közelében leparkolt régi Land Roverben, amelyet úgy alakított át, hogy valóságos munkaállomás lett asztallal, ággyal, aggregátorral, kommunikációs eszközökkel, mentéshez, oltáshoz szükséges alapfelszerelésekkel. Megesett, hogy ő ért a leghamarabb a helyszínre, és ő kezdte meg az újraélesztést. De olyan is történt, hogy egy gyilkosság áldozata még életben volt, amikor ő megérkezett, de már nem lehetett rajta segíteni.

Fontos tény az is, hogy ő nem olyan riporter volt, aki csupán egy jó fotóért jött – amikor megérkezett, akkor a segítségnyújtás volt az első, és nem az, hogy fényképezzen. Egyetlen fotó kedvéért sem tért el ettől az elvtől. Ha elsősegélyt kellett nyújtani, azt tette, ha ujjlenyomatokat kellett gyűjteni, azzal foglalatoskodott – ehhez viszont valóban volt saját felszerelése.

Ő volt az első fotós, aki Magyarországon abortuszt fényképezett, és ami még döbbenetesebb, ez a képsorozat meg is jelent a hetvenes években az Ifjúsági Magazinban. Ugyanis ekkor Urbán Tamás a lap riportereként főként a fiatalokat érintő problémákra figyelt. Ezért kerültek a gépe elé a drogosok is, és ennek a figyelemnek volt az egyik előtanulmánya 1975-ben az aszódi fiúnevelő intézetben készült vizsgamunkája. Az pedig már e munka hozadéka, hogy az évek során láthatóvá tette nemcsak a bűnözői réteg újratermelődését, hanem az emberi sorsok törékenységét, azt, milyen semmiségeken siklik ki egy-egy fiatal élete, illetve milyen heroikus küzdelmekkel teli a segítők munkája. A magyarországi fotósok közül egyedüliként ő tényleg testközelből látta mindezt, szemtanúként volt jelen a lét perifériáján egy olyan korszakban, amikor az idesodródottakat nemcsak hallgatásra, de arctalanságra is ítélte a rendszer és a társadalmi konvenció.

Az aszódi képsorozat érdekessége, hogy amikor hetvenötben az intézetben kiállították ezeket a fotókat, a tárlatnyitón Keleti Éva, aki Urbán Tamás tanára volt a MÚOSZ fotóriporteri tagozatán, rámutatott, hogy ez a képanyag megérdemelné, hogy a fővárosban is bemutassák, a jelenlévő elvtárs, az oktatási minisztérium osztályvezetője a megnyitóbeszédet megszakítva jelezte, hogy ez a fotósorozat nem hagyhatja el az intézet területét.

A képek tehát ottmaradtak, a kiállítást leszedték, majd évtizedek múlva értesítették Urbán Tamást, hogy a pincében, egy törött lábú zongora alatt megtalálták az egykori, betiltott kiállítása anyagát. Az alkotó 2016 elején ennek apropóján tért vissza az intézetbe, de magával vitte fiát, Urbán Ádámot is, aki szintén fotós, és aki ezt követően hónapokig járt vissza, hogy elkészíthesse a maga képeit a javítóintézet akkori lakóiról. Apa és fia fotói közös kiállításon is láthatók voltak 2019-ben a Capa Centerben, és Esély címmel kétnyelvű közös album is megjelent az aszódi képekből.

Csupán az objektív felsorolásnál maradva: Urbán Tamás Narkó Kelet-Európában című anyagával 1987-ben elnyerte a WHO (World Health Organization) nagydíját, mert elkészítette az első komolyabb fotóanyagot a kelet-európai kábítószer-problémáról; végigfényképezte a német rendszerváltást, Kelet-Berlinben és Hamburgban a prostituáltak életét fotózta, sokan közülük állás nélkül maradt tanárnők, titkárnők voltak. Amikor hazajött Németországból, a Zsaru magazinnak készített címlapfotókat, riportokat, a Blikk bűnügyi fotóriportere lett, 1994-től 1999-ig 4500 helyszínen járt. Rehabilitáció című anyagával az amputáción átesettekre irányította a figyelmet, de dokumentálta a rohamkocsikba ülő hősök mindennapjait is, a mentők véget nem érő küzdelmét az életért. Mindezt úgy, hogy e képekben nincs öncélú katasztrófaturizmus, hanem kivételes empátiával mindvégig az ember erejéről vagy épp gyengeségeiről beszélt.

Urbán Tamás mérnök családból származik, eredetileg ő is a műszaki egyetemre járt, hangmérnöknek tanult, de abbahagyta a fotózás miatt. A szülei csalódottak voltak, nem tartották nagyra a riporterkedést – talán a Balázs Béla-díj után már változott a szemükben fiuk pályájának megítélése. Felesége szintén a sajtóban dolgozott, ismerte ezt a pörgést, a két gyerekkel bővült családnak mégsem lehetett könnyű megélni ezeket a hajszolt éveket, amikor a családfő létrehozta ezt a megalkuvásmentes életművet.

– Miért engedték meg önnek a hatóságok, hogy jelen legyen a bevetéseken?

– Ennek ki kellett építeni az alapját, nem úgy ment, hogy fotósként odatelefonáltam, szóljanak, hova vezényelték őket. Évekbe telik kialakítani azt a kapcsolatrendszert, ami lehetővé teszi az ilyen szoros együttműködést, és a bizalomra rászolgálni is sok idő, mert mindehhez a rendőröknek és mentőknek is tudniuk kellett, hogy nem fogom akadályozni a munkájukat, sőt megtapasztalták, hogy a segítségükre is tudok lenni. Az volt az elvem, hogy ha valamivel foglalkozom, először azt teljes mértékben megismerjem és magam is gyakoroljam. Ezért volt mindenféle életmentő felszerelés is az autómban. Persze nem orvosi szinten gyakoroltam ezt, de volt olyan, amikor rászorultunk arra, hogy én is beszálljak a mentésbe. Például egyszer úgy kerültem címlapra, hogy egyetlen képet sem kattintottam a helyszínen, hanem egy fotóskollégám lefényképezte, hogyan próbálok újraéleszteni egy kisgyereket. Az egy szörnyű eset volt, négy gyerek halt meg a füst miatt. Próbáltuk megmenteni őket, aznap már nem fotóztam, de másnap bementem az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, és ott lefényképeztem őket.

– Mi kellett ahhoz, hogy a mentők engedjék önt jelen lenni és segédkezni?

– A mentők és rendőrök is úgy élték meg, hogy a fotóimon másnap az ő eredményes munkájuk jelenik meg. Ma már teljesen megváltozott az, ahogyan az emberek a róluk készült fotókhoz viszonyulnak. Számtalan jogi korlát keletkezett, és a fotós megütheti a bokáját, ha nem tol fényképezés előtt aláírandó nyilatkozatot mindenki orra alá. Ez pedig nem életszerű. Én nem tudnék így dolgozni. Nagyon örülök, hogy akkor voltam a pályán, amikor ezek a képek még elkészülhettek. Akkoriban senki nem kérdezte meg a helyszíneken, hogy miért fényképezek. Igaz, nem is tolakodtam az előtérbe, kivártam, mikor lehet és érdemes fotózni. A mentők a barátaim voltak, de aki az irányításnál dolgozott, mégsem mondhatta be azt, hogy riasztást adunk a 201-esnek – ez volt a központi rohamkocsi – és Urbán Tamásnak, ezért választottunk nekem is egy számot. Az ott dolgozók tudták, hogy én vagyok az 501-es, de senki illetéktelennek nem volt feltűnő, ha a 201-es mellett engem is riasztottak. Az egyik bázishelyem a Népliget környékén volt, leparkoltam a kocsival, ott aludtam, és ha riasztás jött, ugrottam előre a vezetőfülkébe. Sokszor hamarabb odaértem, mint a rohamkocsi.

– Hogy épített ki bizalmi viszonyt az elítéltekkel, kábítószer-használókkal? Például ahogy megszólal, rögtön érződik, hogy ön nem közülük való, egy másik világból jön. Vagy azonnal elsajátította azt a nyelvi regisztert, amelyben ők megszólíthatók lettek?

– A nyelv, ahogy beszél az ember, sok mindent elárul. De nekem nem a beszéd volt az eszközöm a megszólításra. Empátiával dolgoztam, intuícióval, csak figyeltem, vártam. Addig egyet sem kattintottam, amíg nem voltak nyitottak a fotózásra. Kivártam azt a pillanatot, amikor úgy éreztem, most már elővehetem a gépet.

– Azt is ki kellett várni, hogy a szerkesztőségek vagy az olvasók nyitottak legyenek ezekre a képekre?

– A mi főszerkesztőnk az Ifjúsági Magazinnál bátor ember volt, és az olvasók is becsülték ezt. Ez volt az a munka, ami miatt elkezdtem foglalkozni a fiatalokat érintő problémákkal, és fotókon nem lehet elmaszatolni a témát. Fotóztam abortuszt, drogosokat, nem volt mellébeszélés, meg is jelentek a képek, és 350 ezer példányban ment a magazin. Viszont a füstben meghalt gyerekekről készült, Halálfolyosó című fotó – emlékszem – dilemma volt. Az Igazságügyi Orvostani Intézet egyik alsó folyosóján készült a kép – innen kapta a címét –, és azt ábrázolja, ahogy a folyosón a főboncmester tolja végig a négy gyermek holttestét. Aztán ez a kép lett az év fotója.

– A nyolcvanas évek egyik fontos könyve volt Géczi János Vadnarancsok című kötete, amelyben életút-rekonstrukciókat tett közzé: olyan fiatalokkal beszélgetett, akiknek az élete kisiklott, de tetten érhetővé vált, hogy a lecsúszás oka nemcsak a drog vagy az alkohol, hanem nagyon mélyen és szinte elkerülhetetlenül kódolva van a köréjük szőtt társadalmi hálóban – a saját családi hátterük olykor magyarázat volt a sorsukra. A könyvben nem beazonosítható módon, nem a saját nevükön szerepeltek a megszólalók. Az ön fotóin viszont nem arctalan emberek szerepelnek, tehát ezeket a helyzeteket minden résztvevő mindenestől vállalta.

– Mindig tartottam magam ahhoz, hogy az alanyok szemét nem engedtem kitakarni. Azt mondtam, akkor ne jelenjen meg a fotó. Ma már ezt sem lehetne ilyen következetesen tartani. De az én időmben más volt. Örültek nekem, mert mindig becsületes és objektív voltam, mindenki megbízhatott bennem.

– A kezdeti szituáció érdekel. Például egy börtönben megérkezik az őr, és azt mondja a fogvatartottaknak, hogy ő Urbán Tamás? Utána mi történik? Ön mit mond?

– Semmit. Soha senkihez nem mentem oda, hogy lefotózhatom-e – ez a titkom. Olyan börtönökben is jártam, ahol igen súlyos ügyekért nagyon hosszú időre voltak elítélve az emberek. Például Szegeden, ahol van egy nagy bútorgyár, egy 120 méteres csarnok, ott esett meg, hogy egy rab három őrt megölt, készített magának egy kést, és aki szürkében volt, azt leszúrta. Ez durva eset volt, a legnagyobb ilyen a magyar börtönvilágban. Őt épp azért volt nehéz megfékezni, mert ebben a csarnokban akkora zaj volt, hogy nem tűnt fel az őrségnek azonnal, hogy mekkora a baj, egyszerűen nem hallatszott a kiabálás. Ezt a rabot ki is végezték, aztán a fejfáján a család kérésére ennyi állt: Bubika. Tehát ebbe a csarnokba érkeztem én is egy idősebb őrrel. Elkezdtem le-föl sétálni ebben a hosszú teremben, a rabok pedig gépekkel szegecseltek, dolgoztak. A börtönőr azt hitte, hogy végigmegyek, kattogtatok párat, és meg is vagyunk, ezért teljesen hülyének nézett, hogy órák óta ott járkálok, és nem csinálok semmit. A rabok persze figyeltek engem, kivártam, amíg integetni kezdtek, hogy működik-e az a fényképezőgép, és csinálnék-e róluk fotót. Akkor mondtam, hogy nem fényképezhetek, csak akkor, ha ők aláírnak egy nyilatkozatot, hogy beleegyeznek ebbe. Hosszú sorban álltak, és mindenki aláírta – attól kezdve engedték, hogy fotózzam őket a műhelyben és fent a zárkasoron is.

– Az egyik fogvatartottról külön kiállítása is volt. Pillangó miért volt más?

– Elsősorban nem is a kinézete, a rengeteg tetoválása miatt, hanem mert egy végtelenül értelmes gyerek volt. Erre csodálkoztam rá. Verseket írt, rajzolt, minden csodát csinált, aztán kiderült, hogy a szüleivel a Várban lakott, az Úri utcában, onnan csúszott ennyire mélyre. Amikor kiszabadult, pártfogásomba vettem, és láttam, hogy vonzza ezeket a hozzá hasonló figurákat.

A Felesleges Pillangó című kiállításról Akit a kirekesztettek is kirekesztettek címmel írtunk.

– Önt megkedvelte?

– Igen. Sokat beszélgettünk. Már az elején szimpatikusnak találtuk egymást, hangsúlyozom, hogy igazán értelmes ember volt. A szabadulása után is egyértelmű volt, hogy tartjuk a kapcsolatot.

– Mi volt az utolsó munkája?

– Volt egy bűnöző, akit lecsuktak, de el tudta intézni, hogy minden nap reggel hatkor kijöjjön a börtönből, és este 6-kor „hazament”. Akkoriban pénzzel ezt is el lehetett érni. A XV. kerületben működtetett egy presszót, egy hatalmas bolgár testőrrel járt be minden nap. Aztán egyszer bement egy bérgyilkos és lesorozta géppisztollyal testőröstül. Erre a helyszínre érkeztem a rendőrséggel együtt, tocsogni lehetett a vérben. Ekkorra én már eljutottam ahhoz a határhoz, amikor az ember azt mondja, elég, mert látja, hogy erre rámegy az egészsége, rámegy az élete. És abbahagytam. Amíg benne voltam a pörgésben, nem tűnt ez ilyen súlyosnak, pedig már évek óta, ha este hazamentem, nem tudtam elaludni, két órát ültem a konyhában, és emésztettem a történteket – a munkanaplómban keresztek jelezték, hogy az elmúlt napokban hány halottat láttam, hány embert, akik balesetben vagy betegségben hunytak el, esetleg bűncselekmény áldozatai lettek. Ez is teher, meg a folyamatos készenlét. Ha ma látnék egy balesetet, átmennék a másik oldalra, már nem érzem úgy, hogy dolgom van ott. Abbahagytam a fényképezést, megfizettem az árát annak, hogy azt a négyezer esetet meg tudtam csinálni.

– Megérte?

– Igen. Ezeket a képeket csakis akkor, ott és én tudtam elkészíteni. A világnak ez a része ma láthatatlan volna. Régóta a fényképeim rendszerezésén, archiválásán dolgozom, de a legkeményebb évek még hátravannak, az utolsó öt év még nincs digitalizálva. Ez az időszak egy olyan korszaka volt Magyarországnak, ami szerintem már nem lesz többé, ennyire vad bűnözés, ilyen leszámolások már nem lesznek. Ami az összegyűlt képeket illeti, az is kérdés, hogy az ember hol tudhat jó helyen egy ekkora fotóarchívumot. Egy részét átadtam a Fortepannak, de hatalmas a teljes anyag. Többen adták be az életművüket múzeumi gyűjteményekbe, bár nehéz megjósolni, ténylegesen mi lesz a képek sorsa. De én biztonságban érzem magam, mert a fiam fotós. Pontosan tudja, mit jelentenek ezek a képek.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el, a lap előfizetésére vonatkozó információk pedig itt találhatóak.

A nyitóképet Kurucz Árpád készítette.