Miért bontották három részre az életmű bemutatását?
Múzeumunkba 1974-ben egy teljes életmű, pontosan háromszázhat festmény, grafika, bronzszobor, kisplasztika és elefántcsont faragvány került. Nagyon fontos, hogy ezek szervesen összefüggenek ugyan, mégis külön alkotói forma és habitus társul hozzájuk. Vörös Béla kiemelte, hogy valójában szobrászként, bronzban gondolkodik, festményeit színes rajzoknak hívta, az elefántcsont pedig a fő megélhetési forrása volt, ezzel részben kötötten, részben művészi szabadsággal dolgozhatott. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a művész minden oldalát nagy alapossággal mutassuk be, ezért különítettük el az egyes szakaszokat. A hagyaték a hely és a látogatói befogadókészség szempontjából is nagy igényű, ezért azt gondoltuk, a több részre bontással fokozatosan adagoljuk a látnivalót, és segítünk mélyíteni a művészeti élményt.
A teljes életművet megismerhetjük? Ha nem, milyen szempontok vezérelték a válogatást?
A tárlatokhoz készült egy katalógus, melynek fő célja, hogy a teljes hagyatékot bemutassa, és mi is ebben a teljességben kommunikáljunk róla. Ehhez mérten a tárlatokon is a lehető legtöbb művet bemutatjuk. Talán összesen tíz darab marad ki, ezek vagy kísérleti jellegű duplumok vagy sérült, komolyabb restaurálást igénylő darabok.
Az alkotó hatalmas és értékes életművet hagyott hátra, mégis kevéssé ismert a neve. Miben ragadható meg művészetének a nagysága?
Vörös Béla jóval ismertebb külföldön, mint hazánkban. Igazi dolgozó művész volt, és magát is ekként kezelte. Nagyon ritkán vett részt a művészek által szervezett közösségi eseményeken, főleg magányosan vagy egy-két barátjával látogatta a korabeli kiállításokat. Folyamatosan képezte magát, finomította stílusát. Kísérletező habitus volt, ahogy írja is egy 1960 körül kelt levelében: „Az itteni művészi fejlődésemről azt mondhatom, hogy én is, mint sokan, belekeveredtem az izmusok árjába, de az Anyámtól örökölt mérsékletesség mindig visszatartott a divatos kilengésektől, sokszor bizony az érvényesülés hátrányára.” Munkásságát komoly alapokra építette, művészete emberi – ez kiemelkedően fontos volt számára, s emiatt kortársai, így Kassák is sokszor „elmaradottnak” tartották. De ő ragaszkodott ehhez a tendenciához, s bár elmondása szerint próbált nyitni az absztrakt művészet felé, számára az kizárólag a dekoráció szerepét töltheti be, a humánum végtelen mélysége nélkül nincs művészet. Épp e nézetei miatt korában meghaladottnak számított, művészi kvalitásait és a művek mélységét tekintve azonban a nagyok közé sorolható, és oda kell tartoznia. Ezen munkálkodunk mi is, jelenleg az újrafelfedezés rögös, de csodálatos útján.
Ki tudna emelni egy-egy ikonikus, fontos műtárgyat a három kiállításból?
Május 25-én zárt a festményeket és grafikákat bemutató tárlat, amelyet egyfajta ráhangolódásnak szántam. Mivel önálló grafikai tárlata sosem volt Vörösnek, mert nem tartotta igazán sokra a rajzait, ennek az anyagnak a bemutatása most különleges lehetőség volt számunkra. Alapos jövőbeni kutatás alapanyaga ez rengeteg kérdéssel: Honnan, kitől inspirálódott? Milyen vonulatokat, izmusokat, érzéseket követett az adott időszakban? Mi volt a célja ezekkel a művekkel? A grafikák azért érdekesek, mert nem műalkotásként kezelte őket, csak szórakozást, kísérletezést és játékot jelentettek számára, épp ezért végtelenül őszinték. A bronzszobrok már abszolút tudatos művészeti habitusra vallanak. Vörös pontosan tudta, mit akar, és azt is, hogy maradandót alkot. Robusztus nőalakjait és végletekig kecses, sokszor égbe nyúló figuráit nagyon szeretnénk egy-egy korszakhoz kötni, mégis vegyesen készültek. A művészet nagy játékosa volt Vörös. És sokszor győztes is – e gondolat inspirálta az egyik fő falat, melyen négy büszt és két stilizált portré kapott helyet. Ha nem tudnánk, hogy ezek egy művész keze munkái, és nem egy hagyatékkal kerültek volna be, feltételezni sem mernénk, hogy egy ember jegyzi őket. Amit az izmusokról írt Dévény Ivánnak, a gondolat teljes leképezése megjelenik e falunk előtt. Talán ez a kedvenc részem.
Az elefántcsontból készült anyagot bemutató kiállításunk augusztus 19-én nyílik az esztergomi Art Week keretén belül. Az elefántcsont munkák a pár centiméteres kisplasztikáktól az ékszereken át a közel hatvan centiméteres szobrokig terjednek. Korábbi kritikusai írták róla, hogy ő „az elefántcsont mestere”, és ez nagyon igaz. Ráérzett az anyag finomságára, virtuóz módon bánt vele, csodákat alkotott. Megdöbbentő, amikor két ugyanolyan művét bronzban és elefántcsontban is elkészítette. Micsoda különbség észlelhető! Ugyanaz, mégis teljesen más. Az elefántcsont szobrai lágyak, kellemesek, szinte simogatják a lelket, az anyag nemessége és a művész kvalitásai tökéletes összhangban jelennek meg bennük.
Fotók: MNMKK MNM Balassa Bálint Múzeum
