„Az elhallgatás a legnagyobb bűn” – a veszprémi Apacsok próbáján jártunk

Az Apacsokat, Bereményi Géza és Kovács Krisztina darabjának Bagó Bertalan által rendezett előadását július 29-én mutatják be a veszprémi Agórában. A rendező július 6-ára nyilvános olvasópróbára hívta a sajtót, az eseményt a városházán rendezték meg. A hangulat kezdetben protokolláris ünnepségre emlékeztetett, majd a bevezető beszédek után, a próba kezdetétől műhelymunka jellegét öltötte, és engem arra késztetett, hogy negyedóránként körülnézzek: nem kellene-e inkább távoznom, nem vagyok-e útban. Ez a benyomásom annak hatására alakult ki, hogy a közreműködők megfeledkezni látszottak az újságírók jelenlétéről. Fesztelen viselkedésük, a kivételesen aktív rendezői jelenlét és főleg a sok nevetés üdítően hatott, de olyan érzést is keltett, mintha olyasmit látnék-hallanék, ami nem nekem szól. Egy darab koncepciójának alakulását, a szereplők összehangolódását, a történettel és a szerepükkel való ismerkedését, tehát a „gyártási” folyamatot, vagy családiasabb kifejezéssel a „főzőcskézést”, amelynek során ki-ki beleteszi a maga hozzávalóját a nagy fazékba. Ez elképesztően érdekes volt, de azt hiszem, azt nem lehet eldönteni, hogy a jelenlétünk miatt a közreműködők vagy mi, újságírók éreztük magunkat inkább zavarban.

Bagó Bertalan az esemény bevezetőjeként elmondta, hogy az első olvasópróbát az önkormányzat iránti tiszteletből és hálából hirdették meg Veszprémbe, mert jelentős támogatást kaptak a várostól (a többi próba Budapesten, a Jurányiban lesz). Porga Gyula polgármestertől azt tudtuk meg, hogy a városháza dísztermében, ahol közgyűlések és házasságkötések szoktak lezajlani, ma rendeznek először olvasópróbát. Az ünnepi helyszínnel az örömüket fejezik ki, régi álmuk valósul meg ugyanis azzal, hogy Európa Kulturális Fővárosaként júliusban vendégül láthatják az élő klasszikus Bereményit és darabját. Varga Koppány kreatív vezető a Nyitott színház programról beszélt, amelynek az a célja, hogy az alkotás folyamatát közel vigyék a nézőkhöz, és erőteljesebben bevonják őket a darab világába (például a közösségi média felületein).

Királyváry Zsolt producer a város július 20-ával kezdődő, a főpróbahéttel egybeeső Bereményi-hetéről mondott el részleteket. Ennek során napról napra Bereményinek a film, a színház, a zene és az irodalom világában otthonos barátai, köztük Másik János, Máté P. Gábor, Gauder Áron, Szegő János, Cserna-Szabó András és Tucsni András fognak mesélni az íróról. A Kunszt! kávézóba meghirdetett eseménysorozat célja Bereményi Veszprémhez kötődő, a Magyar Copperfieldben leírt kellemetlen ifjúkori emlékének elfeledtetése lesz.

Kovács Krisztina, Bereményi szerzőtársa a darab 2005-ös születésének részleteit idézte fel. Az Apacsok eredetileg a Radnóti Színház színészei számára, Török Ferenc kérésére született. Krisztina akkoriban éppen a történeti levéltárban kutatott, és rátalált a hatvanas évekbeli dunai, Zebegény környéki indiánok történetére, amelyet az állambiztonsági szolgálat veszélyes szervezkedésnek minősített, és az egyik indiánozót ügynöki állományba vonta. A szerzők és Török egyaránt mélyre akart ásni a történetben, hogy az ítélkezés helyett a megértés kapja a főszerepet. Noha az indiánozás mozgalma annak idején nemcsak nálunk, hanem más közép-kelet-európai országokban, például a cseheknél és a lengyeleknél is teret nyert, és a darabot, amely akkor úttörőnek számított, öt-hat nyelvre lefordították, nálunk hamar feledésbe merült. Krisztina emiatt különösen is örül, hogy most új előadás készül belőle.

Mint a rendező felhívta a figyelmünket, az Apacsok története nem lineáris, hanem időben ugráló, mint a Pulp Fictioné. Ennek az a célja, hogy a nézőből nyomozó váljék: hogy a történet benne álljon össze, és senki ne rágja a szájába. A cselekmény hőse egy olyan rendező, aki megtudja, hogy a nagyapja besúgóként a hatvanas években elárulta a legjobb barátját. Sok helyszínen játszódik, ezért – „a díszletbalett” elkerülése céljából – mindig a ledfalon megjelenő kép révén tudjuk majd meg, hol vagyunk. Ez a hatvanas-hetvenes évek sok indiántörténetet feldolgozó diafilmjeinek világát idéző megoldás, és segít a nézőnek a darab világába kerülni.

Az olvasópróbának számomra a betervezetlen részletei voltak a legemlékezetesebbek. A spontán reakciók, a rendező-színész konzultációk, a „hülyéskedés”. A főszerepet játszó Lábodi Ádám megszólalásait kivételesen mélyről indítottnak éreztem, mintha máris, első olvasásra sikerült volna egészen a karakterébe helyezkednie. A darab ma játszódó jelenetei által beavatódunk abba a folyamatba, amely a múlt megértése érdekében ránk is (ez esetben is) vár, és sohasem egyszerű. Amikor valakinek a megöléséről vagy „halálba kergetéséről” van szó (itt a tények szintjén öngyilkosság történik), szinte magától értetődőnek tartjuk azt a reakciónkat, hogy a bűnhöz azonnal bűnöst akarunk találni. Hogy szeretnénk mielőbb „rendet tenni” a múltban, mert minden tisztázatlanságot nyomasztónak érzünk. De nemsokára azzal szembesülünk, hogy a tettes is áldozat volt, hogy őt is becsapták, és hogy a dunai indiánok micsoda bornírt, primitív és gonosz gyanúsítgatás áldozatává váltak, amikor Budapestre látogató amerikai indián levelezőpartnerüket kémként aposztrofálták, őket pedig hazaárulással gyanúsította az állambiztonság. (Máshonnét tudom, hogy az efféle ostoba konstrukciók mennyire gyakoriak voltak ott: feltehetőleg a fontosságuk bizonyítása érdekében koholták veszedelmes fegyveres összeesküvések gyanúját.)

Újabb csavar a történetben a tartótiszt (Gáspár Sándor) ’56-os érintettsége és emiatti szorongása (jelen volt a Kilián-laktanya ostrománál, és fél a lebukástól). A hősökre 1956 árnyéka vetül: a főnök apja „életfogytiglanos ellenforradalmár”, így a fiát is szinte automatikusan gyanúsítják meg. Kiderül az is, hogy a szolgálat módszerei mennyire változatosak (változatosan aljasak) voltak, a kifinomult manipulációtól a verésig terjedtek. „Nagyapa áruló és gyilkos is volt” – hangzik el a darabban az unoka szájából, de ami engem illet, nagyobb örömmel fogadom el azt az értelmezést, hogy a besúgó valójában menteni akarta az indiánokat, akik közé maga is tartozott. Hogy valójában átejtették, és szorult helyzetében hite szerint a kisebbik rosszat választotta.

A próba után először Lábodi Ádámot kérdeztem a szerepéhez való viszonyáról. Arról, hogy mi segít értenie már most is, ki az, akit játszik. Nem új számára a darab, a filmet is látta, de családi vagy egyéb érintettsége nincs – bár ezt százszázalékosan senki sem tudhatja, hiszen az ügynökakták továbbra sem nyilvánosak, válaszolta. A darab által bemutatott korszakot mindmáig zsigeri szégyen lengi körül; szüleink-nagyszüleink nemzedéke elhallgatott családi tragédiákat hordoz, és „jótékony homályban” tartja őket, pedig a mentális egészségünket az szolgálná, ha tisztábban látnánk. Arra a kérdésemre, hogy hősnek vagy gazembernek tartja-e a karakterét, azt mondta: sem egyiknek, sem másiknak, mert sem ítélkezni nem akar fölötte, sem megbocsátani nem akar neki. Egy jó drámában, mint ez is, igazságok ütköznek, és a szerzők teret engednek a nézői mérlegelésnek. Annak az egykori rendszernek a lényegéhez tartozott a titkolódzás és a bujkálás, amelyek élménye egy életre beleivódik az emberbe. A besúgó csak falevél lett volna, akit ide-oda fújhatott a történelem szele? Nem, nem: megvolt a maga felelőssége abban, hogy belement az alkuba, és tudnia kellett, hogy amint megteszi, már nem lesz visszaút, vélekedik Ádám.

*

Bagó Bertalan először arról beszélt, hogy sem a darab korábbi előadásai, sem dokumentumjellege nem zavarják, a filmet nem is látta. Független tőlük, a maga több hónapja érlelt koncepciója alapján dolgozik, amelyet a szereplőválogatása is kifejez. Úgy gondolja, hogy minden érdekes mű mögött meghúzódik valamilyen valóságtartalom, de nem akarja dokumentumdrámaként értelmezni az Apacsokat. Ez a darab nem konkrét emberek története, hanem sokféle sors van összegyúrva a hőseiben, és archetipikus képeket helyez egymás mellé. Egy másik korból tekintünk vissza a dráma idejére, és ez korlátozó körülmény: csak a mi szemüvegünkön keresztül vagyunk képesek látni. A készülő előadás groteszknek, tragikomikusnak láttatja majd azt a kort – semmiképpen sem a szürke-dokumentarista stílust választják az ábrázolásához. Örkény és a csehek erős példát adtak arra, hogy amikor közép-európaiakként magunkra tekintünk, szívesen kigúnyoljuk magunkat. A humor: a groteszk, az irónia az Apacsokban a drámaiság oldására szolgál; olyasféleképpen, mint amikor temetésen nevetni kezdünk.

Fontos-e, hogy a darab ítéletet mondjon? Az ő részéről, válaszolja, már az is ítélet, hogy erről beszél, ezt a darabot állítja színre. Az elhallgatás a legnagyobb bűn. Ő azonban persze nem bíró vagy ügyész, a jogi ítélet kimondása így nem dolga. Az viszont igen, hogy ezt a témát ne kenje el, ne engedje elsikkadni. Hiszen a fiatalok csak egy efféle darab révén gondolkodhatnak el azon, hogy ők mit tennének, ha hasonló helyzetbe kerülnének. A megismétlődésük elkerülése érdekében elengedhetetlen, hogy tudjanak annak a kornak a pokoli élethelyzeteiről, mondta a rendező.

*

Kovács Krisztinát az idő múlásának a tizenöt éves Apacsokra tett hatásával és az idei veszprémi előadásnak az előzőkhöz meg a filmhez való viszonyáról kérdeztem. Mi kell ahhoz, hogy ez a változat ne csak az előző megismétlése, „újrahasznosított változata” legyen? Érdekes, erős élmény volt most újra hallania a darabot a színészek szájából, és ennek nyomán tudatosítania, hogy kevés dolog változott az Apacsok születése óta, válaszolta. A múlt tisztázása, kibeszélése, a régi bűnök feltárása már a rendszerváltás óta taglalt téma, és ő másfél évtizede abban bízott, hogy ezzel a darabbal hozzá fognak járulni a folyamat felgyorsulásához, elmélyüléséhez. Ám semmi ilyesmi nem történt, így aztán az Apacsokban egyetlen olyan mondat sincs, amely idejét múlta volna. Sőt: ma még inkább aktuálisnak látja. Ilyen például a filmes kuratóriumi jelenete, hiszen újabban a korábbiaknál sokkal több, a közelmúlt történetét feldolgozó film születik nálunk.

Ami az új előadás „ismétlésveszélyét” illeti: minden alkotónak és alkotói közösségnek joga van saját olvasata megfogalmazásához. Ő az olvasópróbán úgy tapasztalta, hogy a színészek mérhetetlenül tisztelik ezt a darabot, és örömmel készülődnek a színrevitelére. Mintha ezúttal harsányabban humoros változat készülődne, mint a korábbi, amelynek bennem inkább a sötét színei maradtak meg – jelzem neki –, de szerinte ez csak a „bemelegítés” része volt: az olvasópróbán mindig többet nevetnek a színészek. Az Apacsokat azonban csakugyan groteszk humor járja át, így a humoros olvasat nem teljesen idegen tőle. Krisztina abban bízik, hogy az előadás közben sokan fognak nevetni, a végén pedig sokan fognak sírni.

A dokumentativitás és a gyermekek meg az unokák nemzedékének szerepeltetése, az egykori történéseknek a mára vonatkoztatása révén ez a darab akár színházi családállításként is értelmezhető. Mintha azt hangsúlyozná, hogy a múlt valójában nem múlt, hanem itt és most bennünk dolgozó és a mát meghatározó valóság, vetem fel. Krisztina az Apacsok írásának idején maga is járt családállításra és családállító képzésre. Ennek a tapasztalat megerősítette abban a meggyőződésében, hogy gazdagabbak és bölcsebbek leszünk, ha az előéletünkről, a családunk múltjáról többet tudunk meg: a megértésünk többrétegűvé, árnyaltabbá válik általa.

Az Apacsok nem dokumentumdráma, mondja ő is. Valóban sok valóságelőzményt olvaszt magába, de ez olyan, mint a főzés: aki eszik, annak nem kell feltétlenül tudnia, hogy a konyhában milyen alapanyagokat használtak fel. Az elkészült étel illatán azonban érződni fog, hogy milyen összetevőket érleltek benne egybe.