„Az emberi létformát nagyon nagy szentségként kezelem” – Interjú Kunhegyesi Ferenc festőművésszel

Hosszú út vezetett a képzőművészetig: breaktáncosként kezdte.

A tánc iránti szenvedélyem a nyolcvanas évek elején kezdődött. A tánc a szabadság szimbóluma volt számomra. A break a modern tánc és a pantomim kettősségéből született. 13 éves koromban az önkifejezés, a megmutatkozás vágya hajtott, a mozgástechnikát napi nyolc-tíz óra gyakorlással, videókról lestem el. Kiskőrösön az utcán táncoltam, és hatalmas ovációval fogadták. Alkalmanként Budapestre is feljártam a barátaimmal, és a Váci utcában táncoltam, kalapoztam. Pörgős időszak volt. Egy idő után rájöttem, hogy minden tánc alapja a pantomim, hát fogtam magam, és beiratkoztam az Úri utcai tánciskolába, hogy fejlesszem, képezzem, finomítsam a mozdulataimat, szélesítsem a látókörömet a táncra vonatkozóan. Indultam a Ki mit tud?-on, és a középdöntőig jutottam. Szerte a nagyvilágban megfordultam, és harmincéves koromig táncoltam. A táncomban több volt az ösztön, mint a tudatosság.

Egyik napról a másikra döntötte el,
hogy teljesen új dologba kezd?

Mindig foglalkoztatott a képzőművészet. Állandó feszültségben, robbanásközeli állapotban éltem, annyira ki akartam fejezni magamat. Harmincévesen elegem lett az éjszakai életből, és úgy voltam vele, hogy új utakra, feladatokra, kihívásokra van szükségem. Kiskőrösön munkát kaptam az egyik, mára módszertani központtá fejlődött, különböző nehézségekkel küzdő gyerekeket segítő intézményben. Roma gyerekekkel dolgoztam, művészetterápia-jellegű foglalkozásokat tartottam, hogy átadhassam a bennem összegyűlt, a művészetre vonatkozó tudást.

Később újságíróképzésen vettem részt Budapesten, kezdtem megismerni a roma közélet fontos alakjait, és a Rádió C-ben Igaz szó címmel vezettem műsort. Azt tudni kell rólam, hogy beszélek cigányul. Ez a rádiózáskor nagyon jól jött. Úgy tapasztaltam, hogy nekem mindig megelőlegezték a jóságot a külső körülmények, majd ez az adomány arra kötelezett, hogy bizonyítsak, megfeleljek a velem szemben támasztott elvárásoknak.

Van hasonlóság a tánc és a festészet
között?

Ha nincs meg egy festménynek a kellő
ritmusa, elvész az egész. A tánc jellegzetességei hangulatban, érzelmekben
visszaköszönnek a festészetben.

A nagypapája régiségkereskedő volt.

A családomban mindenki az iparban dolgozott, nagyapám posztóval és régiséggel foglalkozott. Komolyan űzte a szakmáját, nagyon nagy értékekkel kereskedett. Mi nem azt mondtuk, hogy elmegyek dolgozni, hanem azt, hogy elmegyünk és pénzt csinálunk. Sok műkereskedő a régi cigányoktól tanulta a szakma fortélyait. Nekem azonban az alkudozás nem erősségem, és különben is abban hiszek, hogy az a jó üzlet, amellyel mindenki jól jár.

A Kossuth-díjas festőművész, Szentandrássy István volt a mestere. Hogyan nézett ki a mester-tanítvány viszony?

Elvittem hozzá a mappámat, átnézte, és elvállalt. Kalla Éva író, újságíró mutatott be neki. Az első öt év nem állt másból, mint folyamatos rajzolásból. Állandóan feladatokat adott. Az a szellemiség, amit ő közvetített, a mai napig meghatározó számomra. Fáradhatatlanul tanított, beavatott az életfelfogásába, a mítoszaiba. Egy óra beszélgetés vele egyetemi kurzussal ért fel. Neki köszönhetően ismerhettem meg Lakatos Menyhértet, Kovács József Hontalant, Choli Daróczi Józsefet. Jó mester volt. Szabadon mozoghattam, soha nem kényszerítette rám a gondolkodását.

Adott életre szóló tanácsokat?

Igen. „Téged az alkotásaid mindig meg
fognak védeni”, mondta egyszer. Akkor nem, ma már értem, mire gondolhatott.
Kezdetben félénk, visszahúzódó természet jellemzett, alig mertem megszólalni.
Szenti nem hagyta ezt: mindig bedobott a mély vízbe, a kiállításokon beszélnem
kellett. Őszinte, tiszta gondolkodású ember volt, ebből sokat tanultam. Nagyon
komoly alázat volt benne, és nagyon jól közvetítette ezt az alázatot, annak
dacára, hogy a Szentandrássy és Péli Tamás által képviselt iskola sokak
szemében kicsit gőgösnek, megközelíthetetlennek tűnt. Tartást, tudásszomjat,
alázatot adott a vele való ismeretség.

Soha nem voltak identitásgondjai vagy hogy szégyellte volna a származását? 

Soha. Nagyon stabil, büszke roma
öntudattal élek; tudom, mire kell büszkének lennem. Noha nem tartom magam
értelmiséginek, nincs diplomám, folyamatosan képzem magam, hogy legyen
elképzelésem a világ dolgairól. Nem szenvedek identitászavarban.

Mit mond annak, aki az ellenkezőjét éli
meg?

Káros az a romák körében élő elképzelés, hogy nekik, nekünk kétszer annyit kell bizonyítaniuk, mint a nem romáknak. Ez olyan szinten traumatizálta a roma közösségeket, hogy sokuk identitászavarral küzd. Jó érzés olyan cigányt látnom, aki beszéli a cigány nyelvet, diplomás, képzett ember, megállja a helyét a többségi társadalomban, és amikor haza, a sajátjai közé visszamegy, ismeri, tartja a hagyományt, az ottani környezetben elsajátított értékeket, azok pedig megtartják őt. Jó, amikor egy roma sármként kezeli a roma identitását. Minél jobban szégyelled a származásod, annál jobban kapaszkodnak beléd az emberek, és harapdálnak, kikezdenek, elnyomnak. Ha maximálisan, mindenfajta gőg nélkül, kellő természetességgel vállalod, az különleges dolog.

Múlt decemberben K arculatok címmel
verseskötete jelent meg. Mesélne róla?

A kezdeti elképzelés az volt, hogy
grafikai albumot adok ki. Néhány éve írogatok, és azt találtam ki, hogy az
alkotásaim érdekes kiegészítői lehetnek a grafikáknak. Úgy döntöttünk a
kiadóval, hogy „szógrafikáknak” nevezzük őket. Verseknek ugyanis nem merném nevezni
őket.

Jelenlegi lakhelye, Kiskőrös nem túl
szűk az ön számára?

Jó helyen vagyok. Én ide mindig hazamenekültem: ez az otthonom. Belaktam, az enyém. Itt élek és dolgozom. Engem az tart egyensúlyban, hogy megmaradok ebben az autentikus környezetben. Mondhatom úgy is, hogy ez a lelki balanszom.

Terápia a festés?

Amikor három nap után elegem van a horizontális létből, minden porcikám remeg az emberektől és a helyzetektől, és nem alkothatok, nincs a kezemben ecset, nagyon stresszes állapotba kerülök. A képeimen azonban ez a lelkiállapot egyáltalán nem jelenik meg: nem érzem úgy, hogy kóros lelkületű ember munkái lennének. Embereket jelenítek meg rajtuk: a szereplőim gyönyörű, szentséges, díszes köntösben, aurában létező lények, királyok, hercegek, királynők. Az emberi létformát nagyon nagy szentségként kezelem.

Miért nem ez a világ hozzáállása? Miért taszítja ki, dönti le, hagyja szenvedésben, kínban, háborúban az embert, miért fordít hátat az emberi létforma tiszta megélésének? A képeimmel azokat az embereket ábrázolom, akik nagyon mélyen visszanéznek rád a vászonról. Egyszer festettem egy női portrét, és azt vettem észre, hogy bárhova megyek, mindig rám emeli a tekintetét.

Onkentes-emigracio

Tul-a-tablak-hangjan-244x300-1

  Előző  Következő

Ez megnyugtatta vagy felkavarta?

Abszolút megnyugtatott. Örvendeztem,
hogy csodás nőt keltettem életre.

Nyilatkozta, hogy milyen fontos
alkotónak tartja Balázs Jánost és Péli Tamást. Mit gondol: kezd-e a munkásságuk
a helyére kerülni? Jobban elfogadják-e őket és rajtuk keresztül a cigány
származású képzőművészek munkáit?

Balázs János kétségkívül a helyén van. Szerény véleményem szerint Péli pannójának helye van az egyetemes képzőművészetben, a roma kultúra pajzsaként tekintek rá.

Egy interjúban elmondta, hogy szeretne magyar festő is lenni, bár, mivel félig volt cigány származású, dönthetett volna úgy is, hogy magyar festő lesz. Vállalhatta volna csak és kizárólag a magyar identitását, ám annyira együttérzett a cigánysággal, hogy úgymond az anyját, a cigány ősanyát tagadta volna meg, ha nem vállal velünk sorsközösséget. Ez a mi szerencsénk. Ha magyarországi roma képzőművészetről beszélünk, azt nem a tematikára vonatkozóan és nem szakmai megközelítésből tehetjük, hanem érzelmi szempontból. Hiszem, hogy a roma zenészek mellett a roma képzőművészek is formálhatják, alakíthatják, pozitív irányba vihetik a többségi társadalom rólunk kialakult, sokszor negatív, bántó, lekezelő gondolkodását.

Amikor az első kiállításmegnyitóm volt itt, Kiskőrösön, a művelődési házra kitett plakáton az szerepelt, hogy Kunhegyesi Ferenc cigány festőművész kiállítása. Akkor döbbentem rá, hogy innentől kezdve fessek bármit: pipacsos mezőt vagy magyar huszárokat, én a cigány kultúra követeként állok majd ott minden egyes kiállításomon. Elfogadtam ezt. A művészet egyetemes, de ha Balázs János, Péli Tamás vagy én nem rendelkeznénk cigány múlttal, nem lennénk cigány származásúak, mások lennének a képeink. És ez szerintem nem olyan nagy baj.

Nyitókép forrása: Vorba.hu