Ha szórakozni támad kedvünk, vagy egy kis kultúrára vágyunk, valószínűleg nem Budafok ugrik be először. Pedig ennek a sok ponton még mindig falusiasnak tűnő külső kerületnek igen nagy történelme van, és olyanokat láthatunk itt – barlanglakás, bor- és légópince, borászati tangazdaság –, amit sehol máshol a fővárosban. A májusi budafoki Pincejáraton mi is részt vettünk, amit a Hol itt a bor? várostörténeti sétával indítottunk.
Már a rómaiak is…
... kezdhetnénk beszámolónkat, és nem is tévednénk nagyot. Ugyanis ez a terület már a rómaiak alatt is lakott volt, szőlőt is termesztettek a légiósok, a hagyomány a középkorban is folytatódott. Egészen a törökökig, amikor sok más országrészhez hasonlóan ez a terület is elnéptelenedett. Savoyai Jenő, akinek nevét elsősorban hadisikerei miatt ismerjük, lehelt ismét életet a térségbe: 1698-ban vásárolta meg Csepellel és Ráckevével együtt, majd rác és német telepeseket hívott, hogy újra beindítsa a szőlőtermesztést a Promontornak elnevezett területen. De ki tudja, miért, nem engedte meg nekik, hogy ott is lakjanak – mindennap Csepelről hajóztatták át őket, hogy művelhessék az ültetvényeket. Mária Terézia adott végül engedélyt a letelepedésre. Onnantól kezdve virágzott fel igazán a borkultúra, aminek aztán a 19. század végi filoxériajárvány vetett véget.
Pedig akkorra már jó pár pincészet megvetette a lábát a területen – például a Törley és Francois pezsgőgyárak. A későbbi Budafok területén kitűnő mészkövet lehetett bányászni, amelyre a folyamatosan bővülő, épülő főváros miatt hatalmas kereslet volt. A vájatok egy részéből aztán borospincék, másokból barlanglakások lettek – ez utóbbiakból kicsit később. Máig nem mérték fel teljesen, hogy összesen milyen hosszú pincerendszer húzódik meg a föld alatt, a szakértők 80–120 kilométer közé teszik a szerteágazó vájatok méretét.
A dualizmus korában élte fénykorát a település, ahová vasút, majd később HÉV is járt, aminek köszönhetően hétvégente az elegáns közönség mellett már polgárok, iparosok és gyári munkások is ellátogathattak az egyre szaporodó Duna-parti kocsmákba, vendéglőkbe. Budafok 1926-ban kapott városi rangot, majd 1950-ben csatolták kerületként a fővároshoz. Jelenlegi arculatán nemcsak a szocializmusban felhúzott lakótelepek hagytak nyomot: a II. világháború alatt többször is súlyos, emberéleteket is követelő találatokat kapott, miközben az amerikaiak a csepeli Weiss Manfréd gyárat bombázták. Az egykori festői kisváros ezért ma meglehetősen eklektikus képet mutat: panelek, ipari telepek, modern borospincék, felújításra váró kúriák, apró, száz évnél is régebbi házak váltják egymást.
Budafoki barlanglakók
A legkülönlegesebb épületek a barlanglakások voltak a kerületben, amelyek közül egyet megmentettek az utókornak. A Veréb utcai Barlanglakás Emlékmúzeum látványos módon mutatja be azokat a nyomorúságos körülményeket, amelyek között még az 1960-as években is éltek emberek. A bemutatóhelyként szolgáló két lakás egyikében özvegy Tóth Győzőné Tóth Júlia közel ötven évig élt férjével, a másikat a még náluk is szegényebb ágyrajáró munkásoknak adták ki. Egy ilyen hajlékban nőtt fel a napokban, 95 éves korában elhunyt Máthé Erzsi színésznő is.
A hasonló barlanglakások a mészkőbányászatnak köszönhetik létrejöttüket. A már említett filoxériajárvány a budafoki szőlősgazdák megélhetését is tönkretette, akik közül néhányan gyümölcsültetvényeket telepítettek, mások viszont a mészkőkifejtés felé fordultak. A kitermelt hatalmas kőtömbök helyén maradt üregeket, járatokat egyre több szegény család választotta lakhelyül, így spórolva az albérleti díjakon. Igen sokan kényszerültek ilyen helyen lakni: 1926-ban tizennyolcezer lakosból körülbelül kétezer barlanglakó volt.
A hivatalos néven mélyudvaros kőházak legtöbbször a talajszint alatt helyezkedtek el, az udvarba lépcsőn kellett lemenni. Ezekben a szerény építményekben a legtöbbször még folyóvíz sem volt, a nap alig sütött be a szobákba, a falak nyirkosak, hidegek voltak. Bár több lakásépítési programmal próbáltak megoldást találni a helyzetre, végül csak a szocializmus idején, a hatvanas évek közepére sikerült felszámolni a rendkívül egészségtelen lakhelyeket, amelyeket többnyire betemettek, feltöltöttek. A megmaradt barlanglakások egy része ma gombapinceként vagy műhelyként, raktárként szolgál magánházak udvarán. A Veréb utcai emlékhelyet bejelentkezés után bárki megtekintheti.
Továbbra is a föld alatt
A kiterjedt vájatrendszert más módokon is igyekeztek hasznosítani. A nyolcvanas években épült ki a Sörház utca 5. szám alatt egy ezerötszáz négyzetméteres, atombiztos óvóhely, amely körülbelül ezer embernek tudott volna rövid időre menedéket nyújtani. Még ma is láthatóak az egykori gépészeti berendezések, levegőszűrők, oxigéntartályok, tőzeges illemhelyek, a zsiliprendszert pedig mi magunk is ki-be csukogathatjuk a bejáráson. Mégsem érdemes ide menekülni, ha beüt a krach, mert az elavult rendszerek már nem alkalmasak az emberi élet védelmére. Viszont mivel az egykori légópincében nagyon stabil, télen-nyáron 12–14 °C körüli a hőmérséklet, így egy részét ma gombászati oltóanyagok termelésére használják.
A kopottas, szoci hangulat helyett a Záborszky Pincészet – amelynek névadója Záborszky Nándor, Budafok első polgármestere – már teljesen más földalatti hangulatot nyújt. Ottjártunkkor éppen egy távol-keleti turistacsoport csapott eszem-iszomot a cigányzene mellett, láthatóan élvezték a szokatlan élményt. A felújított, rendezvényközpontnak is használt pincében a borászathoz, szőlészethez kapcsolódó mesterségek kiállítótere mellett egy skanzenszerű, Magyarország tíz történelmi borvidékét stilizáló borutcán is végigsétálhatunk, a pestiskápolnában pedig a korabeli hitélet emlékeit tekinthetjük meg.
Szőlő és bor városa
De nemcsak a föld alatt vannak kuriózumok Budafokon, ami 1987-ben nyerte el a „Szőlő és bor városa” címet. Itt található a budai borvidék utolsó borászati tangazdasága is, a Soós István Borászati Technikum és Szakképző Iskola, ahová a Pincejárat keretében szintén bekukkanthattunk. A borászati képzést nyújtó iskola mintegy 4,5 hektáros birtokon fekszik – Európában nincs még egy olyan főváros, ahol ekkora kiterjedésű művelt üzemi szőlőtermő területet találnánk a város határain belül. Természetesen kóstoltunk is az itt készült borokból: a Budapest-Budafoki Kéknyelű és a Duna-Tisza közi Viktória gyöngye is kitűnő választásnak bizonyult. Mivel egy szombat délutánba nem tudtuk az összes helyszínt beszorítani – például egy alaposabb borkóstolót sem –, így biztos, hogy visszatérünk még Budafokra.
A Pincejárat eseményeire minden hónap első szombatján kerül sor, a helyszínek saját szervezésű programokkal várják a bor és a történelem kedvelőit.
Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu
