Bemutatták Demeter Szilárd A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyvét a XXI. Század Intézetben

G. Fodor Gábor, a kötet szerkesztője és az író jó barátja megannyi problémakört felsorakoztatva ismertette a könyv jellegzetességeit, így a feldicsérés, a mondanivaló és a fő mű problémája mellett a hazaszótár mibenlétének megjelölésére is kísérletet tett: „Szerintem ebben van egy rejtett szótár, ami nem külön szócikkekben van belefoglalva. A szülőföldről, a hazáról, a hazatérésről szól. Számomra ezek a legerősebb érzelmi motívumok a könyvben; hogy mit jelent a szülőföld, a hazatérés problémája. Nem akar csak okoskodni, nem akar csak a rációra hivatkozni, hanem van benne harag, van benne egyenesség. Kegyetlen egyenességgel beszél, és van benne érzelem is, amit én hazaszerelemnek fordítok le. És ez mind betakarja, lefedi, becsomagolja azt a tudást, amivel Szilárd rendelkezik.”

Gondolatmenetének zárórészében és az ezt követő beszélgetésben pedig főként a kötetben is megjelenő indiánlétet hangsúlyozta ki, mely a kultúra és a politika összemosódását, illetve az ebből adódó örökös vitát is bevonja az elmélkedésbe. – Amikor a kultúráról és a politikáról hallok másokat beszélni, az említettek mindig minőségjelzőkként kerülnek elő. Mintha a kultúra minőségjelző lenne. Holott Szilárd úgy fogalmaz, hogy akik vagyunk, ahogy élünk, amilyenek vagyunk, az a kultúra. Mi magyar indiánok vagyunk. Itt élünk, ez nem egy szállásterület, hanem ez a mi hazánk. És ez az érzelmi töltet hatja át az egész munkát – fogalmazott G. Fodor Gábor.

Lehet-e posztmodern alkotónak nevezni a könyv szerzőjét és alkotását? Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatója a következőképp vélekedett erről a kérdésről, mely a kerekasztal-beszélgetés indító gondolata is volt egyben: „Szerintem a posztmodernnek van egy jó arca is, ami az egyszerit, a megismételhetetlent, a racionalizmussal szemben állót, az intuíciót, az ösztönt, az élet legmélyét tudja mozgósítani. Így ez a könyv egy posztmodern alkotás, a legjobb értelemben véve; szerkezetileg biztosan.”

A már említett indiánlét továbbra is fontos témája volt a beszélgetésnek. Békés Márton kiemelte, hogy mennyire meghatározó kulturális összetevője is ez magyarságunknak – gondoljunk csak a Bud Spencer-filmek magyarországi kultuszára, de ugyanígy jelen van Cseh Tamás élettörténetében is.

„Amerikai bárki lehet, de indiánnak születni kell” – írja Demeter Szilárd a könyvében.

– Ezt a mondatot nem lehet továbbhasítani, viszont mindent rá lehet építeni. Valamiért nekünk az indiánok sokat jelentenek, és hozzáteszem, az indiánok nomádok voltak, ugyanúgy, mint a mi őseink. A nomád, a félreértések elkerülése végett, nem határtalan nép: földhöz, legelőkhöz, ivóhelyekhez és szent helyekhez kötődnek, olyan életgyakorlatot folytatnak, mint a mi őseink és az indiánok, amit szerintem a 21. században fel kell fedezni; ez is egy posztmodern gesztus – jelentette ki Békés Márton.

A kötet szerzője elmondása szerint saját magától, azaz a székelyektől lopta az említett mondatot, amely így hangzik: „Magyar bárki lehet, de székelynek születni kell.” Ugyanis, mint sokan mások, ő maga is egy olyan magyar anyanyelvi kultúrában nőtt fel, amelyet egy úgynevezett ellenséges erő, egy ellenséges ország fogott közre, amit korántsem lehetett hazának érezni. Emellett pedig volt egy tündérországszerű haza, Magyarország, melyet akkor még nem is igazán ismerhettek.

„Magyarország nem egy fizikai határok által körbeírható kartográfiai tény. Úgy haza, hogy valahogy a Kárpát-medencét mindig beleértem a maga természetességében. És akkor ennek a haza, szülőföld, ország hármasnak elkezdtek egymásba alakulni a jelentésárnyalatai. Megpróbáltam megérteni, hogy miről szól mindez; de ezt csak a bennszülött értheti meg. Itt jutok vissza az indiánkérdéshez, mert aki kívülről nézi mindezt, az csak rideg tényeket lát. […] Kisgyermekes apaként az az én egzisztenciális tapasztalatom, hogy volt egy nagyon erős anyanyelvi kultúra Ceaușescu Romániájában, ami mindenfajta nyomás dacára megtartatott, és nekem kutya kötelességem ezt az anyanyelvi kultúrát, ha lehet, még erősebben biztosítani a gyermekeimnek, hogy őket is megtartsa, bármi következik. És emiatt mertem remélni, hogy ezek a vívódások vagy ezek a szentenciák tágabb közönség érdeklődésére is számot tarthatnak.”

„Ideje lenne visszaállítani méltóságukba az elfogultságainkat.”

A beszélgetés záró részében G. Fodor Gábor a könyv politikai vonatkozásaira hívta fel a figyelmet, amelyben már nem az indián, hanem a törzs, a valahova való tartozás került a fókuszba. Elmondása szerint a könyv egy nagyon furcsa politikai etikát körvonalaz, mely az igazság és az objektivitás kérdésével fonódik össze. – Nem azok a dolgok fontosak, amelyek a mi törzsünk feltételeit alkotják? – teszi fel a kérdést a kötet szerkesztője, majd rögtön hozzá is teszi: – Szerintem ez a könyv az elfogultság politikai etikája. A politikai közösséghez való tartozás morálját akarja megfogalmazni, és szerintem ez egy borzasztóan elfogult könyv, nagyon helyesen. – Elfogultság a haza iránt, a saját törzsünk iránt, amelyben nincs helye az úgynevezett objektív mércének; nem teszünk igazságot a saját és más törzsei között, hiszen nekünk a sajátunkat kell megtartanunk és védenünk, mindenek felett. Tehát valójában ez egy politikai filozófiai könyv, ami az elfogultságainkról szól, és hogy ezeket tiszteletben kell tartanunk, mert ha nem tartjuk őket tiszteletben, akkor gyengülni fog az a kötelék, ami minket összeköt, és ami megvédi a mi közösségeinket – tette hozzá G. Fodor Gábor.

Demeter Szilárd hasonlóképp vélekedett minderről, majd gondolatainak zárásaképp hozzátette: – Az én identitásom sokféle formában manifesztálódik, de a legmélyén ott van ez a székely indián, a magyar bennszülött. Ez vagyok én, beleszülettem ebbe a típusú kultúrába, ebbe a kulturális kódrendszerbe, és nem akarok más lenni. Nem akarom, hogy ebből engem kibillentsenek, hiszen egyrészt ezerszáz éven keresztül a törzsemet túlélővé tette, másrészt engem is fenntartott egy velem szemben ellenséges környezetben.

G. Fodor Gábor e gondolatta zárta a beszélgetést: – Meg kell védenünk a mi igazságainkat, a mi könyveinket, a mi műveinket és a mi embereinket, és akkor lehet saját kultúrát építeni, egy olyan erőt mutatni, amikor nem kell állandóan elbizonytalanodni abban, hogy igazunk van-e, meg amit gondolunk, az gondolat-e, meg amiben hiszünk, az érték-e. Ez nem egy monológ műfaj, a könyv sem önmagában áll, hanem van egy közege, amiben elvégzik a recepcióját, és nekünk van ebben feladatunk.

Kincses Krisztina beszámolója eredetileg a Helyőrség.ma oldalán jelent meg.

Fotók: Bach Máté