Hároméves korodra már megtanultál dorombon játszani, mégis csak huszonévesen került a hangszer újra a kezedbe. Miközben édesapád a világ egyik leghíresebb dorombkészítője, tehát akár adott is lehetett volna az út. Mi okozta akkor ezt az áttörést?
Minden tinédzserben ég a vágy, hogy kifejezze magát, lehetőleg különleges és egyedi módon. Én eleinte verset írtam, elég eredménytelenül, és kipróbáltam a szájharmonikázást is, de az sem érintett meg igazán. A mi családunkban édesapám, Szilágyi Zoltán révén a kezdetektől fogva jelen volt a doromb, annyira természetes és megszokott volt, hogy eszembe sem jutott, hogy az önkifejezésem eszközeként tekintsek rá. Viszont már akkor is nagyon sok elektronikus zenét hallgattam, és egyszer rájöttem, hogy ezekben a zenékben pont olyan hangokat hallok, mint amilyen a doromb hangja. Így kezdtem lázasan kísérletezni vele, egyre többször, gyakoroltam a lakás minden pontján, a fürdőszoba volt a kedvencem, ahol elképesztő akusztikával verődtek vissza a hangok.
Mindezen felbuzdulva alakítottunk a barátommal, Oszival egy hegedű-doromb duót, pusztán csak a magunk kedvéért, s egyre többet zenélgettünk. Leskowsky Albert, akitől 2010-ben átvettem a hangszergyűjteményt, 1997-ben megrendezte a különleges hangszerek fesztiválját a Katona József Színházban, ahová meghívott bennünket is. Ez volt az első fellépésünk. Ezt követően testvéremmel, Szilágyi Barnabással, aki kiváló zenei producer és zongorajátékos, hárman megalakítottuk első zenekarunkat, a Navrangot. Elektronikus világzenét játszottunk, Európában sokfelé koncerteztünk. Akkor úgy éreztem, ezt az utat nem én kerestem, hanem valahogy kirajzolódott előttem, s azt mondtam, hogy jó, akkor induljunk el rajta. Azóta is ezen járok.
A doromb nekem ősi, nyers, kissé meditatív állapotot előidéző hangszernek tűnik. Téged mi fogott meg benne?
Pont ez, a transzélmény, az a fajta magasabb szintű tudatállapot, amit előadóként én magam is átélek. Lebegés, ősi lüktetés, zsigeri zsongás – ezt nyújtja a doromb a játékosnak és a hallgatónak is. Amikor elkezdek játszani rajta, újabb és újabb hangok jönnek elő, amelyek mind a saját hangjaim, hiszen én és a hangszer együtt képezzük azokat. Egyfajta lebegés ez, valami ősi rezgést pendítünk meg, amit nemcsak a fülünkkel hallunk, hanem minden sejtünket átbizsergeti. Fantasztikus érzés, hogy évezredek ősi hangja szólal meg a kezemben és a számban.
Igaz, hogy már nyolcezer évvel ezelőtt is készítettek dorombot? Számos ország vallja magáénak, valójában honnan származik?
A hangszer korai történetéről nagyon keveset tudunk. Az első darabokat valószínűleg 7-8000 évvel ezelőtt Délkelet-Ázsiában készítették bambuszból. Néhány éve voltam egy kínai régészeti konferencia keretében egy ásatáson, ahol egy ötezer éves erőd romjai között egy dorombműhelyt találtak, szerszámokkal, hangszerekkel. Megdöbbentő lelet volt. A doromb az egyik legegyszerűbb és legprimitívebb aerofon (vagy idiofon, erről még zajlik a vita) hangszer, melyet a világ szinte minden részén ismernek. Ázsiában kifejezetten elterjedt, de Európa számos országa népzenéjének autentikus része Magyarországtól és Ausztriától Szicílián át egészen Norvégiáig és Írországig.
Hogyan keletkezik dorombozáskor a hang?
A hangszer valójában egy fémkeretben rezgő fémrugó, melynek a rezgése adja az alaphangot, a felhangjait pedig a szájüreg erősíti fel. A játékos a keretet a kissé szétnyitott fogához nyomja, szabad kezével pedig a rugó kiálló végét pengeti. A szájüreg térfogatának változása képezi a dallamot. Minél kisebb a szájüregünk, és előrébb van a nyelvünk, annál magasabb felhangok szólalnak meg, minél hátrébb, annál mélyebbek. Játék közben különböző módon formálom a nyelvemet és garatomat, a szájüregemet, így képzem a különféle hangokat.
Ha ennyire egyszerű felépítésű, bárki meg tudja szólaltatni?
A doromb azért is egy csodálatos hangszer, mert a használatát gyorsan el lehet sajátítani. Három perc alatt meg tudnálak tanítani játszani rajta, úgy, hogy az neked és a körülötted lévőknek is örömet okozzon. Az egyik legnagyobb népszerűsége abban rejlik, hogy instant örömélményt képes nyújtani az embereknek.
De azért, gondolom, más megszólaltatni, mint harmonikusan játszani rajta, nem?
Ha érzed a ritmust, vagy mással játszol együtt, és a doromb hangmagassága igazodik az ő hangszeréhez, akkor nagyon hamis már nem tudsz lenni, mert az összes felhang harmonikusan fog igazodni az alaphanghoz. Aztán persze egy szint felett nagyon nehéz játszani rajta, ennek eléréséhez jóval több idő és munka szükséges.
Sokféle anyagból, fémből, fából, bambuszból, csontból, sőt még töltényhüvelyből is készülhet, a különféle alapanyagok különböző hangzást is eredményeznek?
Igen, sőt, az azonos anyagból és módon készült, látszólag teljesen egyforma dorombok is más és más hangszínnel szólalnak meg. Ennek az az oka, hogy mivel kézzel készülnek, századmilliméternyi eltérések előfordulhatnak csiszolás, illesztés közben, ami pont elég ahhoz, hogy eltérő hangszínt produkáljanak. Ehhez jön még az is, hogy a szájüregünk sem egyforma, ami ugyancsak hajszálnyi eltéréseket okoz a hangzásban. Éppen ma adtam fel több tucat dorombot Kanadába, melyek hangmagasságra azonosak voltak, de hangszínre kicsit eltértek egymástól. Mi egyébként a kezdetek óta acélból készítjük a dorombjainkat, mert ennek az anyagnak lelke van. Az összetétel nüansznyi változása is egészen át tudja alakítani a hangszer hangját. Amíg volt érdemi acélipar Magyarországon, apu saját receptje alapján készítették a különböző rugóacélokat a dorombhoz. Szerencsére még mindig van ezekből az anyagokból, így az én hangszereim is részben ebből készülnek. Több mint 15-féle acélt használunk.
Ha valaki megpendíti az acéldorombot, akkor azok a molekulák kelnek életre, amelyek évmilliárdokig egy vasmeteorit részeként a világűr hideg sötétjében keringtek, mielőtt a Földbe csapódtak. Majd újabb végtelennek tűnő idő után a felszínre kerültek azért, hogy egy dorombban olyan hangot adjanak ki, ami melegséggel tölti el a szívet. Ez a csoda gyakran eszembe jut a műhelyben, munka közben is.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a doromb neked a szabadság hangszere. Miért fogalmaztál így?
Belülről kifelé haladok a válaszadásban: a doromb a saját személyes életemnek egy nagyfokú szabadságot adott, hiszen szigorú munkaidőhöz rendelten, „igazi” munkahelyen soha nem kellett dolgoznom, ehelyett szabadon alkothattam. A játékosnak is a szabadság élményét adja, hiszen aki dorombozik, tejesen szabadon játszhat, bármilyen érzelmét ki tudja fejezni általa, ami minden esetben jól fog szólni. A legtágabban értelmezve ez a hangszer csodálatos kulturális kapocs különböző országokban élő emberek között. Nincs szükség közös nyelvre, mivel szinte minden kultúrában jelen van, így mindenkinek ismerősen fog hangzani. Felszabadító érzés, amikor vadidegen emberek ismerősként köszöntenek, csak azért, mert azt hiszik, hogy az ő országuk autentikus hangszerén játszom. Azt sem mellékes, hogy parányi volta miatt bárhová magunkkal vihetjük, nem állják utunkat fizikai korlátok.
A szabadság és annak fontossága a játéktechnikádon és az előadói stílusodon is érződik. Egy szabad hangszer egy szabad alkotóra talált, jól álltok egymásnak.
Örülök, ha így látod. Alapvetően nagyon szeretek dinamikusan, lelkesen és felszabadultan játszani. A zenekarral szinte mindig szerkesztett műsort adunk elő, ami kötött, bár némi improvizációnak azért hagyunk teret. Egyébként érdekes kihívást jelent, amikor van egy szabad hangszer a kezemben, amelyen elvileg bármit megcsinálhatnék, előadóként és zenészként mégis kötöttségekhez kell alkalmazkodnom. Ha egyedül játszom, néha improvizálok, illetve vannak olyan szerkesztett számaim, amelyeknek tudom a történetét, az üzenetét, tudom, hogy honnan hova akarom elvinni a hallgatót, így ezeket az utazásokat mindig kicsit másképp alakítom. Jó érzés, hogy a szabadságomat a hangszerben és a zenélésben tudom megélni.
Magyarország legnagyobb önálló hangszermúzeumát, a Leskowsky Hangszergyűjteményt is vezeted, ahol ugyancsak ezt a szabadságot tapasztalhatja meg a betérő, egyrészt a tárlatvezetés páratlan közvetlensége miatt, másrészt azért, mert ott tényleg minden hangszert meg lehet fogni, ki lehet próbálni.
Amikor Leótól átvettem a gyűjteményt, sokat gondolkodtam azon, mi lehetne a mi erősségünk, hiszen nálunk nincsenek világraszóló Stradivarik. Nekünk máshová kellett helyezni a fókuszt, ezért mi az átélés élményét adjuk a látogatóknak. Ehhez van majd kétezer hangszerünk és egy szeretetteli, elfogadó és támogató közegünk. Ha bejönnek hozzánk a borsodi cigány gyerekek, akik egész életükben azt hallották, hogy úgysem viszik semmire, nálunk megtapasztalhatják, hogy igenis van, amiben ügyesek tudnak lenni. De vannak felnőttek is, akik átélve a felszabadultság, fesztelenség élményét szó szerint sírva fakadnak! Nálunk bárki játszhat zsiráfzongorán, kipróbálhatja az indiai szitárt, cimbalmozhat, vagy spontán zenekart alakíthat egy ütőgardonnal, afrikai dzsembével, egy tekerőlanttal és egy balalajka bőgővel. Különösen szeretjük azokat az alkalmakat, amikor fogyatékkal élő látogatók számára tárul fel a hangszerek világa. Ilyenkor derül ki igazán, hogy nemcsak a fülével hall és a szemével lát az ember. Ezeket a tapasztalatokat egészséges gyerekek érzékenyítő foglalkozásaiba is becsempésszük.
Az együttesed, a Zoord, idén ünnepli a 10. évfordulóját. Kezdetben kizárólag moldvai csángó zenét játszottatok, persze teljesen újragondolt formában. Miért éppen az ő népzenéjük fogott meg anno benneteket?
2014-ben egy jakutföldi delegációt láttunk vendégül a szüleim kertjében, nyársaltunk, beszélgettünk, és moldvai zenét játszottunk nekik, hiszen magyar népzenében csak a moldvai dialektusban jelenik meg a doromb autentikusan. Annyira elvarázsolódtak, hogy azonnal meghívtak bennünket. Tíz nap alatt összesen 14 koncertet adtunk, sokféle közönség előtt játszottunk. Jakutföldön jól ismerik a dorombot, hiszen a nemzeti hangszerük, de mi egy olyan arcát mutattuk meg, amelynek létezéséről álmodni sem mertek volna. A saját ősi zenéjüket, hangzásvilágukat egy jóval energikusabb, lobbanékony zenei környezetben hallhatták. Úgy néztek ránk, mintha az űrből jöttünk volna, egyszerűen megőrültek a zenénkért! Amikor a nyolcvanéves jakut nénik teljes népviseletben őrjöngve táncoltak az első sorban, az valami feldolgozhatatlan élmény! Amikor jöttünk haza a repülővel, döntöttük el, hogy ezt mindenképpen folytatnunk kell.
Ősszel jön ki a harmadik lemezetek, ez mennyiben lesz más, mint a korábbi kettő?
Egy klassz fejlődést ír le a három lemez: míg az elsőn nagyon erős autentikus, moldvai gyökerű dalokat játszottunk, addig a második már gyakran elkalandozott a magyar népzenétől. A mostani, harmadik lemezen is még tetten érhetőek a moldvai, somogyi dallamok, hangsorok, de ebben már azért erősen messzire elmozdultunk az autentikus vonaltól. Az első lemezen jellemzően instrumentális dalok voltak, a hamarosan megjelenő albumon pedig szinte minden számban van ének. Drabant Béla énekhangja annak ellenére ösztönös és természetes, néha a lélek legmélyebb bugyraiból felszakadóan zsigeri, hogy ő tanult népdalénekes. Hangzása azokra az időkre nyúlik vissza, amikor egy népdal éneklése még teljesen természetes közlési forma volt és nem egy művészeti ág. Amikor egy férfi az érzelmeit nem egy Insta-poszttal, emojikkal és jól válogatott hashtagekkel fejezte ki, hanem megénekelte, őszintén belekiáltotta a pusztába. A számos doromb egyidejű megszólalása a sztyeppék ősi sámántranszát idézi meg, míg Almási Krisztián dobjátéka hol elektronikus tánczenére, hol pedig rockra emlékeztet. Sajátos ritmusvilágunk egyik kulcsa, hogy Krisztián egy rendhagyó, minimalista dobfelszerelésen játszik: egy autentikus moldvai nagydob, egy pergő és egy cintányér az, ami a lehengerlő energiájú koncertek lüktetését adja. Fontos megemlíteni, hogy a Zoord már a kezdetek óta együtt dolgozik az egyik legkiválóbb lengyel zenei producerrel, Rafał „Praczas” Kołacińskivel, aki nagyban felelős a karakteres, gyakran modern hangzásunkért.
Édesapád, Szilágyi Zoltán, a világ egyik legismertebb dorombkészítő mestere, aki több mint negyven éve űzi a mesterséget. Bár még mindig aktív, de közös döntés, hogy fokozatosan átveszed tőle az ipart. Miért csak most kapcsolódsz be a doromb gyártásába?
A kezdetek óta az apu által készített hangszereken játszom, a dorombjait én népszerűsítem és árulom a világ minden részén, koncerteken, workshopokon, fesztiválokon és online. Így mindenki a maga feladatában ki tudott teljesedni, nekem is megadatott, hogy zenészként és a karrierem más területein is mindent megéljek, amire csak vágytam. Aztán egyszer egy meditatív állapotban bevillant valami… Egyidőben gyakran készítettem fából tokot apu dorombjaihoz, s a csiszológép monoton hangját hallgatva egy délután azt éreztem, hogy szép lassan kiürülnek a gondolataim, és a semmiből újak jönnek be. Ekkor érkezett meg hozzám a felismerés: meg kell próbálnom a dorombkészítést! Gyerekkorunkban én és a testvérem is sok időt töltöttünk a műhelyben, volt, hogy segítettünk, volt, hogy csak egy jó beszélgetés kedvéért ugrottunk be. Viszont az, hogy ténylegesen dorombkészítő szeretnék lenni, nagyon komoly elhatározást igényelt.
Évekig csak érleltem magamban ezt a gondolatot, aztán egyszer csak előálltam az ötlettel a családnak. Ettől kezdve átjártam apuhoz, és szisztematikusan tanultam nála három-négy éven keresztül. A Covid alatt a saját műhelyemet is létrehoztam, ami elég nagy beruházást jelentett nemcsak terület, hanem a szerszámok, gépek tekintetében is. Találnom kellett olyan mestereket, akik megépítik, lemásolják apu negyven évvel ezelőtt tervezett gépeit. Ma ugyanis nem úgy van, hogy bemégy az Obiba és veszel egy dorombprés szerszámot. Évekig tartott, mire megtaláltam a megfelelő szakembereket. Amikor elkészült, egyre több feladatot tudtam a saját műhelyemben elkészíteni, jó néhány éve pedig már minden lépés itt történik.
Mennyire érzed kényszerű örökségnek ezt?
Abszolút nem, sőt! Testvéremmel egy nagyon elfogadó, támogató, szellemileg pezsgő családban nőttünk fel. A szüleink soha nem presszionáltak bennünket semmilyen irányba. Habár életünknek mindig szerves része volt a zene (édesanyám, Bálint Györgyi hangterápia-központot vezet Budapesten, és hangterápia-oktató, író), mindketten abban teljesedhettünk ki, amiben szerettünk volna. Viszont egy idő után úgy éreztem, ha nem tanulnék meg jól dorombot készíteni, az felelőtlen elpazarlása lenne annak a felbecsülhetetlen értékű tudásnak és tapasztalatnak, amit apu negyven év alatt összegyűjtött. Édesapám a világ egyik legismertebb dorombkészítő mestere, sokáig a világon az egyetlen volt, aki magas minőségű, professzionális hangszert készített kézzel, elérhető áron. A világ számos pontjáról érkeztek és érkeznek a mai napig megrendelések, sőt, vannak, akik el is jönnek és megvárják, míg elkészül a hangszerük.
Egyszer például San Franciscóból jött egy zenész, a reptérről egyenesen ide jött, három napig itt volt Kecskeméten, majd, amikor kész lett, visszarepült. Budapestre be sem ment! Egy ilyen örökséget nem szabad veszni hagyni, felelősséggel tovább kell vinni. Amikor elindultam ezen az úton, direkt figyeltem a jeleket. Úgy voltam vele, ha azt érzem, hogy ügyetlen vagyok, vagy rossz hangú dorombokat csinálok, vagy bármilyen más negatív jel érkezik, akkor belátom, nem ez az én utam. De pozitív visszajelzéseket kaptam, olyanokat, hogy a gondviselő nem eltéríteni, hanem rajta tartani akar ezen az úton. Ez egy élethosszig tartó tanulás, fejlődés. Persze az én hozzáállásom kicsit más, mint apué, ő rendkívül elmélyült gondolkodású, és nagyon el tud merülni akár egyetlen dologban is. Nekem fontos, hogy színpadon is legyek, zenéljek, és megélhessem az érzést, amikor egyszerre harminc gyerek vagy felnőtt jön be a múzeumba egy foglalkozásra, és önfeledt mosollyal az arcukon távoznak. Szerencsére ezek a dolgok mind kiegészítik és erősítik egymást.
Több mint ötven országba juttatott el benneteket ez a parányi kis hangszer, mit gondolsz, minek köszönhető ez az elképesztő nemzetközi siker?
Nem gondolom, hogy mi annyira jó zenészek lennénk, ezerszer jobbak vannak nálunk. Viszont az az energia, ami a színpadról árad, mindenkit megérint. A zenénket nem ismerők mindig kétkedve fogadják a zenekart, amikor egy dobbal, hegedűvel és egy dorombbal felállunk a színpadra. Lényegében igazi hangszerek nélkül. Viszont a fellépés első másodpercétől egyértelművé válik számukra, hogy itt valami egészen más dolog fog történni, mint amire számítottak. (Volt, ahol úgy konferáltak fel minket, hogy „Következik Szilágyi Áron és népi zenekara” – ezt azóta is emlegetjük, de szerintem ők is.) Emellett fontos, hogy jó emberi kapcsolatokat tudunk ápolni, és nagyon szeretjük, amit csinálunk, és messzemenőkig hiszünk is benne.
A zenénk hatással van az emberekre, amikor azt látjuk, hogy egy hippifesztiválon éppúgy, mint egy nyugdíjasrendezvényen ováció fogad bennünket, akkor elhisszük, hogy valami csak működik, valamit csak megéreznek az emberek abból, amit mi hárman a színpadon csinálunk.
Bennünket egyébként hajt a megismerés vágya, a nyitottság is, enélkül szerintem nem lehetett volna ennyi helyre eljutni. Most a jubileum kapcsán Tajvanba és Japánba megyünk koncertezni, amit már nagyon várunk!
Mondj néhány maradandó emléket ezekről az utazásokról, melyek később akár dalokat is inspiráltak!
Konkrét élményekből születő konkrét dalt nem tudok mondani, viszont jócskán vannak olyan számok, melyeket hallgatva utólag össze tudtunk kapcsolni átélt élményekkel. Az mindenképpen hatással volt ránk, amikor Jakutföldön fagyott lómájat kellett enni, vagy egy sámánasszony tisztító szertartásán vettünk részt. A Tokióban átélt földrengés és szürreális látványkavalkád is beépült a nagy közös inspirációs forrásunkba. Meg kell említenem a Feröer-szigeteki kalandjainkat is, amikor úgy utaztunk négy napon át keresztbe-kasul a szigeteken, hogy szinte egy árva lélekkel nem találkoztunk. Amikor kiállsz a tengerpartra, látod a hatalmas óceánt, benne elpöttyözve a 300 méter magas sziklákat, rád nehezedik a saját miniatűrséged, s megérzed a természet végtelen erejét, az rendkívül megindító, lehengerlő élmény. Pusztán attól, hogy hogy ezek a dolgok léteznek. Azok az élmények, amikor egy kirgiz nomád fesztiválon behívnak a főmufti (vallási vezető) jurtájába vegetáriánusként birkafejet csemegézni, vagy állsz a szélben a Naskalat tetején, és csak bámulod a Gyimesek hegyeit, völgyeit, mind mélyen beivódnak a tudatba, és tápláló forrást nyújtanak az alkotási folyamatokban. Az esetünkben inkább indirekt módon.
