Az orosz balettművészet varázslatával a magyar közönség 1899-ben, pontosan 120 évvel ezelőtt ismerkedhetett meg, amikor a szentpétervári cári opera balett-társulata, a Mariinszkij Színház most ismét Budapestre látogató együttese először érkezett hazánkba, és igazi sztárparádés vendégjátékkal kápráztatta el a Magyar Királyi Operaház közönségét.
A két nagy, rivalizáló, stílusában egymástól büszkén elkülönülő együttes, távoli "szomszédvár", a moszkvai Bolsoj Balett és a pétervári társulat, illetve vezető művészeik az elmúlt évszázadban számos alkalommal jártak Magyarországon, rajtuk kívül pedig sok más, szovjet-orosz nagyváros balettegyüttesei is megfordultak nálunk különleges produkcióikkal.
Anna cárnő balettrajongásából a birodalom első balettiskolája
Az orosz, s ezen belül az elsőségét büszkén viselő szentpétervári/leningrádi balettművészet története a hagyomány szerint 1738-ig nyúlik vissza. I. (Nagy) Péter cár alig negyedszázaddal korábban tette birodalma fővárosává a nevét viselő, uralma alatt a semmiből, a Néva torkolatánál felépült Szentpétervárt.
Ő maga nem volt a balett elkötelezett híve, unokahúga, az 1730-tól uralkodó Anna cárnő viszont megszállottan támogatta a műfajt, s a fenti évben hozta létre a cárok székhelyén, a Téli Palotában a birodalom első balettiskoláját, az egyik legelsőt a kontinensen.
A francia szakemberek vezette képzés eredményeképp sorra tűntek fel a fiatal orosz tehetségek, de a francia hatás még másfél évszázadig meghatározó maradt. A 19. század elejéig Szentpétervár egyeduralkodó volt. 1825-ben megnyílt a moszkvai Bolsoj, igaz, a városban már 1773-ban megkezdődött a balettoktatás.
Az arisztokrácia rajongott a balettért
1783-ban a mai Mariinszkij Színház közelében felépült a pétervári Bolsoj, más néven Kamenyij (azaz: "kő") színház, pár évvel később pedig megnyílt az Ermitázs Színház a cári palotában. A 19. század első felét a svéd?francia Charles-Louis Didelot koreográfusi és pedagógusi működése határozta meg Péterváron. Ebben az időben megerősödött az orosz arisztokrácia balett iránti rajongása, ami kedvező klímát biztosított a műfajnak.
Ez a felső köröket jellemző ?balettománia? jottányit sem hagyott alább, mikor a forradalmak végleg elsöpörték a cári világot. 1836-ban nyitotta meg kapuit a balettoktatás pétervári, Rossi utcai szentélye, a Vaganova Akadémia néven ma is itt működő Cári Balettiskola.
Vaganova, Pavlova, Nizsinszkij ? mesterek, tanítványok, ikonok
Az addigra már sikeres művek sorát jegyző Petipát 1869-ben nevezték ki vezető balettmesternek. Működésének 34 éve alatt halhatatlan művek sorát hozta létre, és kivételes repertoárt épített fel a Mariinszkijban. Alkotásainak, új betanításainak (köztük a Don Quijote, a Bajadér, a Csipkerózsika, a Hattyúk tava, a Rajmonda s az 1893-as Hamupipőke) bemutatóira nemcsak a Mariinszkij Színházban, de Moszkvában, a Bolsojban is sor került.
A repertoárépítéshez páratlan előadógárda is rendelkezésére állt. A legendás olasz balettmester, Enrico Cecchetti 1891-es érkeztével és munkája nyomán már nem csupán női, de férfi sztárok sorával is büszkélkedhetett az együttes. Az 1899-es budapesti vendégjátékon e csillagok jelentős része is felvonult. Olga Preobrazsenszka, Matilda Kseszinszkaja, a pedagógiai rendszerével a pétervári iskolát újrateremtő Agrippina Vaganova, Ljubov Jegorova mellett olyan férfi táncosok álltak helyt, mint a Legat testvérek, Nyikolaj és Szergej, a koreográfusként is halhatatlan Mihail Fokin, s már megjelentek egy új, mindennél fényesebb generáció ifjú alakjai a legendás balettiskola falai közt.
Anna Pavlova, Tamara Karszavina és a valaha volt legünnepeltebb férfi balettművész, Vaclav Nizsinszkij lettek a forradalommal lezárult korszak ikonikus művészei a városban, zsenijüket pedig a Szentpétervárról induló legendás impresszárió, Szergej Gyagilev társulata, a Ballets Russes élén ismerhette meg a nagyvilág.
Kortárs zsenik, csillagok emigrációban - Nurejevtől Barisnyikovig
A Gyagilev által elcsábított nagyok már a forradalom előtt elszakadtak a várostól, az országtól. 1917 után szimbolikus névváltozások és meghatározó stílusreformok következtek. Szentpétervárból Leningrád lett (1924-1991), fővárosi rangját elvesztette, a Mariinszkij Színházat államosították, az intézmény 1935-től 1991-ig Szergej Mironovics Kirov, a meggyilkolt leningrádi városi pártfőtitkár nevét viselte. A világhírű együttes (kivált 1958-as vendégszereplése után) itthon is Kirov Balettként került be évtizedekre a köztudatba. A legsötétebb sztálini évek után a Konsztantyin Szergejev vezette társulat hatalmas figyelemmel kísért keleti és nyugati turnékon mutatta meg: mit sem vesztett fényéből.
A pétervári/leningrádi balettiskola pedig továbbra is ontotta a zseniket, akik a balettegyüttes előadásain mutatkoztak be. Rudolf Nurejev és Mihail Barisnyikov egyaránt a Vaganova Akadémia s annak legendás mestere, Alekszandr Puskin növendékei voltak emigrálásukig a társulat ifjú csillagai. Az 1970-es évektől a nagy hatású koreográfus, Oleg Vinogradov neve fémjelezte a Kirov (1991-től újból Mariinszkij) működését. Hosszas, a politikai olvadás éveiben is tartó mandátuma idején sorozatban tűntek fel vezető külföldi alkotók művei a társulat repertoárján, Roland Petit-től Maurice Béjart-on át Anthony Tudorig.
S hogy mit tud a ma is a legjobbak között jegyzett legendás együttes, arról április 22-én az Erkel Színházban a hazai közönség is meggyőződhet majd, hiszen a tizenhat éve világszerte hatalmas sikerrel turnézó, varázslatos Hamupipőke előadásukat hozzák el Budapestre.
A cikk eredetileg a Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos blogján, a btf.blog.hu oldalon jelent meg.
