A Watergate-ügy az USA történetének legnagyobb politika botránya volt, amely – az ország történelmében először – az elnök lemondásához vezetett.
A Watergate (a szó jelentése: ’zsilipkapu’) egy nagy irodaépület Washingtonban, a Demokrata Párt főhadiszállása volt az 1972. évi elnökválasztáson. Ide tört be egy csoport, hogy bizalmas iratok birtokába jusson. A betöréssel kapcsolatban megindított vizsgálat szálai a Nixon-stáb személyzeti főnökéhez, sőt magához az elnökhöz vezettek. Az ügy súlyos helyzetbe hozta az elnököt, aki 1974. augusztus 9-én lemondott. Tehát ez volt az eredeti ügy és szó.
Amikor hazánkban 1990 januárjában, a rendszerváltás idején kiderült ennek valami hasonló változata, megszületett a „magyar” kifejezés is: Duna-gate. Ezt a BM biztonsági szolgálatának őrnagya robbantotta ki, amikor tájékoztatta a nagy nyilvánosságot arról, hogy az ellenzéki vezetők és hozzátartozóik telefonját lehallgatták, levelüket ellenőrizték, figyelték. Mindez a Duna partján történt. Nem sokkal később következett a Tisza partján, Szolnokon a Tisza-gate ügy. Betörtek a Magyar Szocialista Párt irodájába, és onnan különböző iratokat, pénzügyi nyilvántartásokat, magnókazettákat vittek el.
Ezután már nem volt megállás. A szó osztódott és sokszorozódott, mint az amőba.
Egy Szentendre környéki légvédelmi alakulattól eltűnt 29 szigorúan titkos ügyirat. Ezt egy idős néni találta meg a kukában. Nosza, legyen a neve Kuka-gate!
Hol vagyunk már a washingtoni épülettől! Ennél az ügynél már se épület, se víz, se gát. Csak botrány, aminek hangzatos elnevezést kellett adni. Aztán történt, hogy a kultuszminiszter visszavonta az érettségi tételeket, ezt Matura-gate névvel illette az egyik televíziós szerkesztő. A parlamentben akkoriban, tehát a
rendszerváltás hajnalán, az egyik politikus felszólalásában Duna-gátról beszélt, holott a Duna-gate-re gondolt!
Az ügy pikantériáját az adta, hogy Duna-gát ügy is volt: Bős‒Nagymaros. Nem mindegy! Napjainkban pedig a budapesti Városháza-gate ügyről olvashatunk. Tehát a washingtoni épület nevének utótagja, a gate nálunk a ’kisebb-nagyobb botrány’ jelentést vette fel.
A gyakori utazók jól ismerik a „last minute” kifejezést, amely szó szerinti fordításban utolsó percet jelent. Ez az utazási irodánál bennrekedt, utolsó lehetőségként megkapható, ily módon lényegesen olcsóbb üdülés elnevezése. Az egyik utazási irodát felkereste egy férfi, aki last minute-re szeretett volna menni, mert tavaly ott volt, és pompásan érezte magát. Hiába mondták neki az iroda munkatársai, hogy ilyen üdülőhely nincs, az úr csak kötötte az ebet a karóhoz: ő oda akar utazni, és punktum. Csak nagy nehezen értette meg, hogy tavaly bizony nem last minute-en nyaralt, az élmények és a képek más helyen születtek. Azt, hogy hol, csak az iroda nyilvántartásából derült ki.
Ha mindezek alapján megnézzük az idegen szavak természetrajzát és használatát, a következőket mondhatjuk el. Minden nyelvbe bekerülnek átvételek más nyelvekből, ez természetes. A „friss” idegen szavak használatakor figyelemmel kell lennünk a hallgatóra, az olvasóra. Ha feltételezzük, hogy nem érti, ne használjuk! Ez nem csupán nyelvhasználati, hanem jellembeli kérdés is. Az idegen szavak gyökeret ereszthetnek a magyar nyelvben fonetikus átírással, azaz megoldódik a kiejtés és a leírás gondja, úgy írjuk őket, ahogy ejtjük. Például: avatár, kafetéria, hájp, pilátesz. Ez azonban nem az egyik napról a másikra történik meg, hanem hosszú folyamat.
Az átírás még zajlik a guglizik esetében, az internetes keresőben már-már megegyezik az előfordulásának a száma a google-zik alakkal. „Aki a megfelelő kulcsszavakkal guglizik, az talál” ‒ ahogy mondani szokták. Az efféle kifejezésekhez a magyar nyelv legproduktívabb képzői kapcsolódnak, a -z vagy az -l. A pesto, pesztó hasonlóképpen kétféle módon írható, például: petrezselyempesto, petrezselyempesztó. Tehát a magyar nyelvbe kerülő idegen szavak eleinte őrzik az idegenes írásmódot, majd egy idő után elterjed a kiejtés szerinti írásmód, és ezek jóval később bekerülhetnek a szótárba is.
Vannak olyan esetek, amikor nincs is szükség a fonetikus átírásra, ráadásul egy peremen lévő szó kerül be egy bizonyos nyelvi rétegbe.
A trollkodik kifejezés napjaink egyik jellemző és sajnálatos szemléletmódját tükrözi. Ha valami jó, tegyük tönkre, ha másnak jó, ne legyen az! A trollkodás azonban más. Alapja, úgy is fogalmazhatunk, emberi vírus (igaz, a fentiek is azok, hiszen az embertől erednek), itt azonban más értelemben. Ugyanis a trollkodik azt jelenti, hogy az interneten bomlasztó megjegyzéseket ír, fűz valamihez; gonoszkodik, kötekedik, rombolja a közösséget; úgy viselkedik, mint egy troll.
A Veszelszki Ágnes szerkesztette Netszótár ekképp határozza meg a fogalmat: sok résztvevős virtuális kommunikációban (például internetes fórumon, közösségi oldalon) szándékosan zavart kelt, heves reakciókat provokál ki a beszélgetőkből. A trollkodó személy nem az adott témára reagál, hanem a témát teljesen ignoráló, személyeskedő, sértő megjegyzéseket tesz, amivel tönkre akarja tenni a beszélgetést. A sikeres trollkodás következtében a téma üressé válik, a fórum kihal, a résztvevők elhagyják a felületet. Például: „Nézd már, megint beletrollkodtak a topikomba.” „Széttrollkodták az oldalt.” „Nem értem, mire jó ez a trollkodás.”
És az a legnagyobb öröm, ha kitűnő magyarítás születik az idegen kifejezésre. A hackereket és crackereket webmetszőknek is nevezték. De erről majd a következő írásban szólok.
Minya Károly
#nyelvműhely
Nyitókép: Shutterstock/Shaneinsweden
