Egyszerre látjuk a sötétlő világűrt és a felettünk levő kék eget

A kör univerzális  szimbólum, a teljességet, az egységet, a harmóniát jelöli, a belső és a külső rendet egyaránt magában foglalja. A szentendrei kiállítás is ennek mentén szerveződik: egyik részében kozmikus érzeteket keltő művek, a másikban pedig személyes történetekből inspirálódó alkotások láthatók. 

A teret Kontra Ágnes triptichonja uralja, három kék színű táblakép, amelyek a négyzetességtől és a nagy méretnek köszönhetően kozmikus hatást keltenek. Mintha az egész univerzum válna láthatóvá, az érzékeny felületképzés pedig égi jelenségeket, csillagokat, légköri érzeteket idéz. Egyszerre látjuk a sötétlő világűrt és a felettünk levő kék eget, ami tulajdonképpen egy és ugyanaz. A közel és távol egy időben jelenik meg a képzeletünkben. 

Bánföldi Zoltán expresszív festményei szintén a kozmoszba repítenek, az áramlás, fluid mozgások képzete jelenik meg a befogadóban, miközben a négy őselem képeiként is olvashatjuk e műveket. Látunk tüzet, eget és szelet, folyamatos mozgás és változás van jelen, semmi sem áll, minden változik, alakul, körforgásban van. Ehhez képest Kiss Márta Teremtés című sorozata az állandóság jegyében fogant: a koncentrikusan megalkotott vagy pöttyökből összeállított körök az örök pillanatot mutatják fel, amelyről Weöres Sándor így ír: „jövője nincs és múltja sincs, / ő maga az öröklét”. 

A kiállítás összművészeti jellegétől is egészen izgalmassá válik: nem korlátozódik festményekre, hanem bevonja az illusztrációt, a hangot és olyan különleges műfajokat is, mint a művész- vagy gyerekkönyv. Idetartozik a Bartók bogárgyűjteménye című hanginstalláció is, amely húsz magyar népdalt tartalmaz. A dalok egyszerre, de külön-külön is hallgathatók, együtt pedig valóságos zümmögéssé állnak össze, eggyé válnak, és együttesen újabb hangzást keltenek. Interaktív hanginstalláció Lakatos Áron, Bali János és Kertész Krisztián Verklije, amelyet a látogató szabadon forgathat, dallamos és zajos élményt hozva létre. Három lemez egymáshoz való viszonya szül egy egyedi művet, mely csak addig létezik, amíg a látogató és a mű kapcsolatban van egymással.

Budai Lotte és Szabó Imola Julianna illusztrációi nagyon szépen rímelnek Weöres lírai, érzelemdús soraira: a tünékeny és sérülékeny kompozíciók az ember világba vetettségére, a kozmosz nagysága és kicsinységünk közötti kapcsolatra emlékeztetnek. Melankolikus, sőt inkább kontemplatív alkotások, amelyek a világban elfoglalt helyünkről gondolkodtatnak el, ahogy Nagy Gabriella könnyedén libbenő madártollas képe is.

Könyv Kata Szurdik-Lösz meditációk című képei intim művek, rétegzettségük elrejti a motívumok határait, így rejtélyessé és misztikussá válnak. A tájak képei emberi testrészekkel olvadnak össze, anyagszerűek, földszerűek lesznek, a kezek a teremtő akaratot jelenítik meg. Az apró műveken a teremtés és az alkotás párhuzamossága válik láthatóvá. A rétegek egymásra építése érzékivé teszi ezeket a kompozíciókat. Udvardi Erzsébet két tájképe szintén a felületi játék miatt vonzza a szemet, Horváth Lóczi Judittól a Két háromszög, négy lélek pedig ismét rétegzettsége folytán nem engedi el a figyelmünket. 

Verebics Kati kiállított művei a rejtőzködés-megmutatás dimenzióiba hívnak: tondójában egy tradicionális szőttes mögé bújt, onnan mégis kitekintő nőt látunk, míg a kisebb munkáiba épített tükrök a saját képmásunkat teszik a mű és az alkotó portréjának részévé.

Votin Dóra fára festett jelenetei az emberiség nagy történetét a vándorlás motívumán keresztül ragadják meg. Hasonlóról szólnak, mint Gauguin Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című képe: a földhöz közelítik az embert és az emberiséget, éppúgy,  ahogyan Martin Henrik Kadmium Hold című festménye, amelyet Weöres Sándor Öröklét című verse ihletett. Égő vörösei a tüzet juttatják eszünkbe, ahogy a kiállítást nyitó két kompozíció, Jakatics-Szabó Veronika Ének a határtalanról, valamint Nagy Gabriella égő csipkebokrot elénk idéző alkotása.

A végességünk és a világ végtelensége, kicsinységünk és az univerzum hatalmassága közötti disszonanciára emlékeztet tehát minket e kiállítás, földhöz kapcsolódásunk, földbe rögzítettségünk és az ég könnyed lebegése közötti ellentétekre. A képek nézése közben meghallgathatjuk Tímár Sára kapcsolódó dalait is, amelyek újabb réteggel gazdagítják a tárlatot, miközben saját univerzumunkat is kitágítják.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu