A német felkérésre született darab magját a világi élvezetekben fürdőző festő és az elvek, axiómák világában otthonos, aszketikus tudós szembesülése adja. Két gyökeresen eltérő életfelfogás, életmód feszül egymásnak ("Nekem nincs felfogásom" - mondja erre Rubens): a semmiből világot teremteni képes fogalmi gondolkodás és a világot újrateremtő művészi látomás. Az, amelyik a tényeknek hisz, s a világ megismerésének elvi akadályát látja, s az, mely csak azt ismeri el, amit érzékszerveivel fog fel, s a megismerés egyetlen akadályának az idő végességét tartja. Mindkettő szellemes példákon és riposztokon át próbálja bizonyítani a maga igazát, változó eredménnyel. Mellesleg kettejük találkozása évszázadok különbségét tünteti el, de az időnek - a halál tükrében - nincs kiemelt fontossága: a megsemmisülés előtt (közben?) életének esszenciáját végigélő Rubens előtt nemcsak Gödel és saját életének fő- és mellékszereplői (az apjával szüntelenül vitázó, annak elismert nagyságától szenvedő fiú, a saját tehetségtelenségével tökéletesen tisztában levő festősegéd, az érzékek világát megtestesítő második feleség) tűnnek fel, hanem a keresztény és a pogány mitológia kulcsszereplői, az Angyal és Bacchus is. Utóbbiak kommentálják, magyarázzák a főszereplők szavait - akinek például Gödel mondataiból nem világosodik meg a nemeuklideszi geometria lényege, az Bacchustól kimerítő információkat kaphat.
A darab voltaképpen monológok, dialógusok és pszeudodialógusok egymásutánja. Nemcsak mély, költői szépségű és filozofikus szöveg, de roppant szellemes is. Emelkedettséget mixel mai lezser nyelvhasználattal, sőt, szakállas viccekkel, a mai nyelvállapotból éppúgy építkezik, ahogy a kortárs tárgyi valóság elemeit is a sorokba szövi. Eljátszik a teátrális formával, kikacsint a színházi befogadóra, s elkápráztat nyelvi humorával. Ám Esterházy nem ír hagyományos értelemben vett karaktereket. Sorsokat, íveket, meghatározó érzelmi változásokat hiába is keresnénk. A szerepeknek a szövegből kell megépülniük: Rubens és Gödel éppúgy a mondandója alapján válhat a színpadon azzá, aki, ahogy a mellékszereplők is. Vagyis a színre állítás kulcsa színészi szempontból az, hogy "alakításra", vagyis szerepív megrajzolására, a karakter kitalálására nincs mód. A színésznek a textusból kell építkeznie és saját személyiségét kell kölcsönadnia a szövegben körvonalazott alakoknak. Amiből persze következik az is, hogy maga a szöveg alapvetően határozza meg az előadást, még akkor is, ha első látásra mind a tárgy, mind a "barokk komédia" mint választott műfaj jelentős teret enged a rendezői kreativitásnak.
A pesti színházi bemutató műsorfüzeté-ben a rendező Szikora János pontosan meg is fogalmazza a dilemmát: "Vajon mindazok, akik Esterházy szövege miatt jönnek a színházba, azért jönnek, mert hallani szeretnék a szöveget, vagy esetleg látni is? Esterházy hogy jobb? Olvasva, vagy mondva?" S e dilemma érződik valamelyest magán az előadáson is. A vizuális fantáziájának gazdagságáról ismert rendező mértékkel bánik a látványelemek-kel. Színre gördülnek ugyan a Rubens-képek másolatai, s élőképszerűen megelevenednek a rubensi alakok is, de a látvány egészét mégis inkább Horesnyi Balázs minimális díszletelemet alkalmazó, vörösből és feketéből komponált, élénk, de mégis puritán tere határozza meg. Hasonló benyomást keltenek Zoób Kati stílusosan
szép, de voltaképpen egyszerűnek ható ruhái is (itt természetesen kivétel a megjelenésében is a sztereotípiákat közvetítő Angyal-Bacchus kettős). S Szikora nem él azokkal a vizuális effektusokkal, trükkökkel sem, melyeket a szerzői intenciók sugalmaznak (ki-bejárás a képekbe/képekből, klipszerűség, filmbevágás). Ami távolról sem jelenti azt, hogy vizuálisan ingerszegény lenne az előadás (még akkor sem, ha egyik-másik kép konvencionálisabb, közhelyesebb a rendezőtől megszokottnál), hiszen Szikora a világítással, a színek megválasztásával, az ízléssel, de nem kis adagban porciózott erotikával, s a hasonlóan visszafogottan, de hatásosan alkalmazott barokk muzsikával és énekkel (Vásáry André) így is érzéki atmoszférát teremt. A képi trükkökről, a látvány dominanciájáról történő lemondás talán éppen a szöveghez való alkalmazkodást szolgálja; a rendezés a megteremtett hangulattal, a vizuális erővel nem sajátos formát próbál létrehozni Esterházy darabjából, nem felülírni, ellenpontozni kívánja a szöveget, hanem felfejtését megkönnyíteni.
 |
A darabon kevés változás esett; az, hogy egyes szövegeket átcsoportosít, más szereplő szájába ad a rendező, egybevág a szerzői instrukcióval, mely - a tradicionális szabályok játékos megszegése érdekében - lehetővé teszi, hogy a mellékszereplők akár kulcsfontosságúnak tűnő monológjai is gazdát cserélhessenek. A színészi alakításokat egységes visszafogottság jellemzi. Nincs felesleges igyekezet a karakterizálásra, érződik, ahogy a színészek a mondatokból és önmagukból próbálnak építkezni. Ennek azért vannak problematikus pontjai is: a színészi személyiség nem érintetlen a régi gesztusoktól, sőt szerepektől, s itt elsősorban nem manírokra gondolok, hanem arra, hogy például Vallai Péter (Festősegéd) szavai mögött nem lehet nem meghallani a korábbi felolvasásokat, kortárs irodalmi interpretációkat. A fiatalabbak és a kisebb szerepeket játszók helyzete valamelyest könnyebb: Gyuriska János (Albert) dinamikusan építkezhet a csodálattal vegyes gyűlölet hangjaiból, Venczel Vera (Angyal) sallangmentes egyszerűséggel és finom iróniával töltheti ki az ember és isten között rekedt lény kontúrjait, Juhász István (Bacchus) bátrabban játszhat rá a pogány isten alakjához tapadó klisékre, Petrik Andrea e.h. ruhában és anélkül is erős erotikus kisugárzású Helenéje pedig megjelenésével és beszédes mimikájával, gesztusaival, kevés szóval is megtestesítheti az élveteg örömöknek ama világát, melyhez Rubens kötődik.
 |
| Hegedűs D. Géza |
Lukács Sándor (Rubens) és Hegedűs D. Géza (Gödel) feladata nemcsak a színészi személyiség fent említett "telítettsége" miatt nehezebb, hanem azért is, mert e szerepek primer értelemben is méretesebb feladatok; a látványosabb, tradicionálisabb színészi eszközök feladása könnyebben vezethet monotóniához, s fékezheti a dialógusok iramát, szellemességük erejét is. Mindkét alakítás koncentrált, a szövegből tudatosan építkezik, hatásos pillanatokat is teremt, de még nem egészen egyenletes: az erőteljesen, színesen közvetített monológokat és dialógusokat néha tompább, fakóbb, kevésbé kontúros szövegmondás váltja. Hasonlóképp váltják magában az előadásban egymást az ihletettebb, dinamikusabb és a konvencionálisabb, ötlettelenebb megoldások. Nem kizárt persze, hogy ezek az egyenetlenségek finomodnak vagy részben akár el is tűnnek majd az előadás érésével. Az viszont már most is látszik, hogy arra a kérdésre, melyet Szikora János a műsorfüzetben felvetett, a bemutatóval ambivalens értékű választ adott: egyfelől nem próbált meg Esterházy mondataiból kiindulva eredeti színpadi formát teremteni, másfelől viszont igazolta a szöveg színpadi hatásosságát. Ami akár bölcs válasznak is mondható - még ha létezhet is más felelet a kérdésre.
