Mit szólnánk ahhoz, ha a nagyitól örökölt, féltett Rippl-Rónainkról kiderülne, hogy hamis? Vagy a befektetésként vásárolt Vaszaryról, hogy hiába adtunk érte egy vaskos összeget, két éve készült egy pincében? Vagy ha a büszkén kiállított Munkácsyról peregne le a nemrég ráfestett szignó?
Hajlamosak vagyunk szinte szentségként tekinteni egy-egy híres alkotó művére, vallásos áhítattal nézni és csak fojtott hangon beszélni róla, miközben elfelejtjük, hogy a festmény is egy tárgy, amelynek ezért fizikai és kémiai jellemzői is vannak a művészi értéken túl. És hát nagyon gyakran felesleges is a csodálat, mert a piacon forgó képeknek akár húsz-harminc százaléka is hamis lehet. Végvári Zsófiánál, a Festményvizsgálati Laboratórium alapítójánál, vezetőjénél pedig még ennél is durvább az arány:
Szinte hetente hallani egy-egy hírt olyan műalkotásokról, amelyek régi padlásokról, kamrákból, hagyatékokból bukkannak elő, majd rekordáron kelnek el. Minél színesebb a sztori a megtalálás körül, annál nagyobb lesz a hype. Gyakori, hogy ezek a meseszerű kincsek, felfedezések valójában csak megtévesztő hamisítványok, amelyek még a legjobb művészettörténészeket is félrevezetik, mivel az életművek hiányosságára támaszkodva hiánypótló darabok születnek a hamisítók ecsetjei által.
Azt gondolhatnánk, hogyha valaki sok-sok milliót áldoz egy ilyen műre, akkor biztos akar lenni abban, hogy eredeti festményt vett. Zsófi azonban eloszlatja ezt a hiedelmet: a vevők legtöbbször annyira hinni akarnak, hogy még azután is ragaszkodnak az igazukhoz, ha a kémiai-fizikai elemzés mást mutat, vagyis tények alapján, objektív vizsgálati módszerekkel bizonyítható a művek hamis volta.
Zsófiék ugyanis nem stíluskritikai szempontból vizsgálják a műveket, ahogy a legtöbb művészettörténész vagy esztéta, hanem természettudományos eszközökkel: UV- és infravörös fénnyel, kémiai anyagösszetétel-elemzéssel, mikroszkópos analízissel, röntgenvizsgálattal. A soklépcsős vizsgálat során a használt anyagok milyenségét és kémiai összetételét, a festékrétegeket, az esetleges restaurálásokat, javításokat is elemzik, ezek segítségével pedig pontosan megállapítható a festmények kora.
Az egyik legárulkodóbb nyom a pigmentek minősége és ezáltal a festmények felülete: a középkor óta folyamatosan fejlődtek, finomodtak a pigmentőrlési eljárások, különösen a 19. század közepétől, a festékgyártás gépesítésének időszakától kezdve csökkentek radikálisan a pigmentszemcsék méretei. Az 1860-as évektől elterjedtek a tubusos festékek is, amelyeket a gyártók már sztenderdizált eljárásokkal állítottak elő. Az 1920-as évektől pedig az ásványi anyagokból készített festékeket felváltották a szintetikusak, így végképp elveszett a festékek egyedisége.
Egészen odáig viszont a művészek által használt festékek ujjlenyomathoz hasonlóan sajátosak voltak. Sokan tudják, hogy Munkácsy Mihály festményei a bitüm nevű anyagtól sötétednek folyamatosan. Ez nem a közutakon használatos bitumen, hanem egy általa kutyult, szerves anyagokat – lenolajat, szandarakot, gumiarábikumot, méhviaszt – valamint vas-oxid-port tartalmazó barna massza, amely megalapozta jellegzetes színvilágát, és csodás ragyogást adott a festményeinek. Mára a ragyogásból csak a tompa, erősen repedezett felületek maradtak, melyek az eredeti színeket bekebelezték, így Munkácsy ezzel az anyaghasználattal meg is pecsételte képei sorsát.
Regionális eltérések is felfedezhetők a festékek anyagában és kémiai összetételében, így például meg lehet állapítani, hogy egy festmény francia, közép-európai, dél-európai vagy éppen erdélyi eredetű-e. Ezek az egyedi anyaghasználati különbségek a festmény alkotójára is utalhatnak, bár ehhez már kell a szakértői tapasztalat és a mérések pontos elvégzése, kiértékelése. Ott van például Vaszary János, aki egy különleges alapozási technikát fejlesztett ki, mely hígabb festékeket kívánt. De Csontváry Kosztka Tivadar is kerülte az előre gyártott olajfestékeket – bár gácsi patikusként számára nem is volt elérhető ez a technikai vívmány –, így az általa elérhető alapanyagokból keverte sajátos és teljesen egyedi festékeit.
A mai festékekkel ellentétben – amelyek a mikroszkóp alatt sok esetben csupán gipszbe kevert tintára emlékeztetnek – a régi festékek szemcseszerkezete és szemcsemérete összehasonlíthatatlanul gazdagabb. Zsófi szerint a régi festékek felülete sztereomikroszkóppal vizsgálva olyan, mint a borsófőzelék, ahol a zöld borsószemek a pigmentek, míg a mai festékek inkább tejfölre hasonlítanak homogén, habos szerkezetükkel.
A hamisítók számára ez különösen nagy kihívást jelent, mert nem tudják visszaadni a régi felületek megjelenését, a pigmentszemcsék megfelelő méretét, de a repedéshálókat sem, nem beszélve a minden korszakra jellemző kémiai összetételről. Bár gyakran régi, de értéktelen festményekre festik az új képeket, a modern festéktípusok könnyen lebuktatják őket, mert egészen más az összetételük, mint akár az ötven évvel ezelőttieknek.
De Zsófi 15 éves festményvizsgálói munkája alatt még nem is találkozott olyan hamisítvánnyal, amelybe jelentősebb pénzt és energiát fektettek volna az anyagokat tekintve. Mivel a festmények értékelése szinte mindig stíluskritikai alapon történik, így az anyaghasználatra maguk a szakértők sem fordítanak figyelmet, sokszor ők is csak hinni akarnak a mű eredetiségében. Az egyik legismertebb magyar származású hamisító, Hoffmann Elemér, alias Elmyr de Hory – aki zseniális Modiglianikat, Matisse-okat, Renoirokat készített – sem az anyaghasználatra helyezte a hangsúlyt, hanem a művészeti imitációra. Pedig ha alaposabb anyagvizsgálatot végeztek volna képein már a saját korában, hamar kiderült volna, hogy hamisak.
Zsófi felhívja a figyelmet arra is, hogy ha egy mai hamisító mégis odafigyelne az anyaghasználatra, és régi recept alapján készült festékeket szerezne be, akkor is beleütközne a második világháború után megjelent radioaktív szennyeződések problémájába. Az atomkísérletek és atomkatasztrófák miatt ugyanis egyre több a radioaktív részecske a levegőben, és ezáltal a festékekben is. Ezek révén, illetve a már rendelkezésre álló mérési adatok alapján
Balló Ede a 20. század fordulóján a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből készített festménymásolatokat. Bár kiváló festőművész volt, valójában ezek miatt a másolatok miatt maradt fenn a neve. Az 1950-60-as években a szocialista állam vezetése úgy döntött, hogy a nép számára is elérhetővé kell tenni az értékes, 19. század második felében, valamint a 20. század elején született magyar műalkotásokat másolt formában. Ezért utazó kiállításokat szerveztek, ahol a legnevesebb magyar festők – például Markó Károly, Borsos Miklós, Mednyánszky László, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József vagy Pál László – munkáinak másolatait mutatták be gyárakban, szocialista brigádoknál és kultúrházakban. Akkoriban ezek közül jó néhány eltűnt, amelyek ma, több évtizeddel később kezdenek felbukkanni a műkincspiacon, természetesen már szignálva. Mivel ezeknek a képeknek a felülete már magától is öreg, ránézésre megfelelnek egy régi festmény kritériumainak. Olyan is gyakran előfordul, hogy a hamisítvány egy régi, korabeli, de értéktelen festmény átkeresztelésével készül, amelynél egy szignóval próbálnak tízszeres vagy százszoros értéknövekedést elérni.
A hamisítók sokszor létező festményeket másolnak, de van, hogy új művet próbálnak létrehozni az adott festő stílusában. Ilyenkor az életművek ismétlődő motívumait használják: ha valaki egy sötét tónusú festményt lát, könnyen Munkácsyra asszociál, vagy ha egy „kukoricás” festmény van előtte, akkor Rippl-Rónai juthat eszébe, ahogy egy pasztelltechnikával készült kalapos női portré esetében is. A festőkkel kapcsolatos sztereotípiák, valamint a „hinni akarok” hozzáállás miatt az emberek, de még a szakértők is könnyen félrevezethetők.
Nagyon ritkán viszont előfordul olyan is, amikor egy hamis festmény alatt rejtőzik az eredeti. Zsófi felidézi azt az esetet, amikor a második világháború során egy 17. századi festményt vastag lakkréteggel fedtek le, majd gagyi stílusban ráfestették ugyanazt a képet, valószínűleg azért, hogy megelőzzék az elrablását.
De valójában mi különbözteti meg a hamisítványt a szimpla másolattól? Az előbbinél a hamisítónak szándékában áll megtéveszteni az embereket azzal, hogy a művön az eredeti alkotó neve, szignója szerepel, ráadásul az eredeti műveket tilos is ugyanolyan méretben másolni és szignálni. Ha ez megtörténik, akkor már csalásról van szó, ami jogi kategóriát sért. Mégis nagyon ritka, hogy valaki lebukna, a festmények világában ugyanis nincsen állami szabályozás, nem szükséges előzetes, átfogó kutatást igénylő hitelesítés ahhoz, hogy egy műalkotást értékesítsenek. Ez még az aukciósházak esetében is így van, így a magángyűjtemények jelentős részében, de még a múzeumokban is találhatók hamis művek, ami felhígítja a festészeti életműveket. És ha egy könyvbe bekerül egy hamis festmény reprodukciója, akkor nincs visszaút, a hamisítvány kiradírozhatatlan lesz abból az életműből.
Hiába több tízmilliárdos a magyarországi műtárgypiac, még sincs olyan formális, a művészettörténetet és a természettudományt ötvöző diszciplína, mint amellyel Zsófi nap mint nap foglalkozik. Határterületisége szinte borítékolja, hogy gyakran kerül szakmai vitákba, így bizonyos aukciós körökben érthetően nem ő a legnépszerűbb szereplő.
Különleges masináit, elemzésekhez használt műszereit nézegetve megkérdezem a mesterséges intelligenciáról is. Azt mondja, hogy az MI már képes bizonyos mintázatokat felismerni, és adott esetben jó tippeket is ad, azonban Zsófi szerint nem tudja (még) helyettesíteni az embert, mert mind az anyagvizsgálat, mind a művészettörténet túl komplex tudományág, melyben kiemelt szerep jut a személyes érzékelésnek. Ráadásul az MI hajlamos félrevezető információkat is adni, mert a tréningezésébe is becsúszhat egy-két hamis festmény, ami eleve téves kiindulási pontot jelent az elemzésekhez. Így fordulhat elő például az az eset, hogy miután megkérdezi az MI-től, hogy milyen színeket használt Rembrandt, akkor olyan árnyalatokat is felsorol, mint a poroszkék és a titánfehér, holott ezek a festékek a holland mester idejében még nem is léteztek.
Zsófi szerint a festményekkel kapcsolatos objektivitás megőrzése alapvető fontosságú, mert gyakran előfordul, hogy a természettudományos elemzések során teljesen más eredmény születik, mint amit előzetesen gondolt volna a festmény tulajdonosa vagy akár ő is. Ezért soha nem szabad vakon hinni abban, hogy egy műalkotás eredeti, mert titkaik csak akkor tárulnak fel, ha nemcsak művészettörténeti, de alapos kémiai-fizikai vizsgálatokon is átestek.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
