Folyami uszodák és hidroplánok Budapesten – A Duna egykor a nagyvárosi élet része volt
„A Duna a Fekete-erdőben ered, a Fekete-tengerbe torkollik, hossza 2850 kilométer. Útja során négy európai fővároson folyik keresztül, ezek: Bécs, Pozsony, Budapest és Belgrád” – nagyjából ez az a tankönyvi példamondat, ami mindenkinek a fejében megvan a Dunáról. És bár a 21. század Budapestje nem használja ki a folyóban rejlő lehetőségeket, a Duna a földkerekség egyik legszebb városi panorámáját ajándékozza neki. A második világháborúig minden más volt: a budapestiek hétköznapi élete, tisztálkodása és nyári kikapcsolódása is a Dunához kapcsolódott. A városi fürdőzés legális volt, a folyópart pedig nyüzsgő közösségi térként is működött.
Régen – hogy milyen régen, arról később szó lesz – a Duna sokkal inkább szerves része volt Budapest életének, mint ma. Ennek olykor vidám, máskor szomorú okai voltak, néhány megoldást pedig a kényszer szült. Az alábbi gyűjtés a nosztalgia mellett vélhetően ahhoz is ad ötleteket, hogyan élvezhetnénk újra Dunánk adottságait, a múlt örökségét a 21. század vívmányaival vegyítve.
A dunai uszodák aranykora
A 19. század elején rengetegen fürödtek a Dunában. Aki tehette, a fizetős Dunafürdőkben, melyek fából épített fürdőházak voltak; aki nem, az a parton. A legelső ismert írásos feljegyzés szerint már 1788-ban létezett „Dunafolyami fürdő Pesten”, majd a Margitszigettel szemben, a budai oldalon 1817-ben nyílt meg a Habsburg Birodalom katonáinak szánt úgynevezett katonai úszó intézet. Nem sokkal később egy polgároknak készült medence is megnyitotta kapuit az Országház mellett. A fauszodákat 1910–20 környékén már tudatosan a szezon idejére, általában májustól szeptemberig építették a folyóra; viszonylag kezdetleges, a Dunába helyezett medencékkel, kabinsorral, fürdőkosarakkal és pihenőterekkel várták a hűsölni vágyókat. A szezon végén az építményeket szétbontották vagy elvontatták, aztán tavasszal ismét összeszerelték őket, és ez így ment – nem csupán a fővárosban – egészen addig, míg a szerkezetek el nem öregedtek.
Az első fővárosi nyilvános fürdő 1836-ban nyílt meg, és még ebben az évben megrendezték az első nyílt vízi úszóversenyt a Dunán. „Ez az esemény hamarosan a Margitszigettől egészen a Csepel-szigetig húzódó, az egész várost átszelő úszássá fejlődött, amelynek hagyománya, az úgynevezett úszókirándulás, az 1860-as évekig fennmaradt” – olvasható a Valyo (Város és Folyó) Egyesület oldalán. A szervezet évek óta azon dolgozik, hogy az emberek újra minél inkább birtokba vegyék a folyót.
A Dunára épített fürdőzés a 20. század elejétől a második világháborúig élte fénykorát. Volt időszak, amikor kilenc folyami uszoda is működött a folyón, a testkultusz megerősödésével a fürdőzés egyre népszerűbb lett. Az 1930-ban működő öt strand mellett az évtized végére újabb tíz jelent meg, a látogatók száma pedig megsokszorozódott.
A Margitszigettel szemben, a pesti oldalon felépített Duna-strand volt az egyik legnépszerűbb intézmény. Ezt egy parthoz rögzített, hatalmas úszó kosárstrandként érdemes elképzelni, amiről a Színházi Élet című lap tudósítója így írt 1924 nyarán: „Pompás és bőséges strandhomok, sokszáz méter hosszúságban, sima és nem túl mély vízmeder úszók és nem úszók részére, kényelmes kabinok, buffet, fodrász és jó levegő várja a strandozókat, akik közül nagy számban vannak képviselve a budapesti művészvilág tagjai. Mindennapos vendégek a Duna-strandon a pesti színészek, primadonnák és művész urak, különösen azok, akik nyáron is játszanak és nincs alkalmuk a Balaton mellett hűsölni.”
Az efféle móka sokáig azonban kizárólag a polgárság és a középosztály kiváltsága volt, mivel – főleg kezdetben – mindenhol belépőt szedtek. A lakosság nagyobb részének azonban pár krajcárnyi fölöslege sem volt, így ők a város szívétől távolabb eső folyószakaszokon gázoltak a vízbe – miközben mások akár épp a szennyesüket mosták ugyanott –, kitéve magukat a sodrás és az örvények veszélyeinek. Aztán azzal, hogy 1919 nyarán két medencével és egy Dunába helyezett fürdőkosárral elindult a Palatinus strand őse, lassan a dunai fürdőzés is demokratikusabbá vált: „az uzsonnát otthonról hozó, fürdőszoba nélküli lakásban élő gyári munkásoktól a kávéházat a mindennapok létfontosságú részének tartó, két fürdőzés között kávéra, süteményre vagy a napilapok betűire vágyó gyárigazgatókig mindenki jól érezhette magát” – írta a 24.hu korábban. Azoknak pedig, akik még ezt sem engedhették meg maguknak, a 20-as években megnyílt Székesfőváros Ingyen Strandfürdője a Kopaszi-gátnál jelentett megoldást, amely, ahogy a nevében is rejlik, szélesebb néprétegek fürdőzés iránti vágyát szolgálta ki ingyen.
Aztán jött a II. világháború és vele az aranykor vége. A Dunafürdők is súlyos károkat szenvedtek, és bár újjáélesztésükre voltak törekvések, az egyre romló vízminőség és az egyre növekvő hajóforgalom a fauszodák végleges eltűnéséhez vezetett. Az utolsó mohikán – vagy hívjuk inkább Aquamannak – a Palatinus fürdőhöz kapcsolt építmény volt, amely egészen 1949-ig működött. A pontot az i-re az tette fel, amikor 1973-ban a főváros betiltotta a dunai fürdőzést. A Duna innentől csak egy biztos hajóút és szép látképelem maradt.
A Duna vízminősége az elmúlt években egyre javul, ami talán valamikor egy újabb aranykorhoz vezethet. Vannak erre utaló jelek: egészen a közelmúltig többnyire illegális helyszíneken mártóztak meg a városlakók, az utóbbi években kezd feléledni a kijelölt dunai fürdőhelyek rendszere. A Római-parton kialakított ingyenes strand, majd a Kopaszi-gát visszatérése után Újbudán az Árasztó-parti szabadstrand is csatlakozott a sorhoz. Most már persze egyik helyszínen sincs vízre épített fauszoda, a fürdőzés szabályozott, a vízminőséget pedig rendszeresen ellenőrzik.
Hidroplánok a Szabadság hídnál
A Duna azonban nemcsak a fürdőzőké volt; a múlt század elején egészen másfajta járművek is birtokba vették a vizet. Bár az egykor gyakori úszómalmok mára a múlt homályába vesztek, volt egy rövidebb időszak, amikor a repülés szerelmesei is a folyót választották bázisul, méghozzá a hidroplánokkal. Igen, jól olvasta: a hidroplánokkal. Az Aeroexpress társaság első gépei a mai Szabadság híd (akkor még Ferenc József híd) közeléből, a Műegyetemtől szálltak fel, és nemcsak Budapesten belül szállították utasaikat alkalmi és sétarepülésre, hanem a Budapest–Siófok-vonalon is, sőt, rendelésre akár Bécsbe is elrepültek. Alig néhány héttel az indulás után megtörtént az első baleset: az egyik gép a déli Összekötő vasúti híd mellett lezuhant, a gép hat utasa meghalt. A baleset után egy rövid időre leállították a légi közlekedést, aztán valóságos hidroplánláz tört ki, és tartott egészen három éven át, amikor is a gépeket üzemeltető társaság csődöt mondott.
Hatalmas vizák nyomában
És mi lett a halakkal? Maradtak velünk? A fővárosi Duna-szakasz régen hatalmas halbőségnek örvendett, ez mostanra megcsappant, a horgászási kedv viszont mit sem kopott a Dunán, csak ma már szigorú szabályokhoz és engedélyekhez kötött. A halgazdagság erősen megsínylette a folyószabályozásokat, a gátak és vízlépcsők megépülését, és olyan őshonos halfajok tűntek el Budapestről, mint a hatalmas tokhalak, melyek közül a viza, a legértékesebb dunai hal gyakran 4-6 méteresre és több száz kilósra is megnőtt (ezek a halak a Vaskapu erőmű megépítése óta nem tudnak felúszni a Fekete-tengertől hozzánk). A dunai galóca már csak a folyó egészen fenti, hegyi szakaszán él, a folyami rák, a szegényebb városlakók kedvelt eledele, végleg eltűnt az egyre szennyezettebbé váló vízből.
Amikor hetekre befagyott a Duna
Bár ebben a cikkben elsősorban a nyárra koncentrálunk, érdemes a képek segítségével gondolatban elidőzni kicsit a fagyos-jeges teleknél is. A Duna manapság már nem fagy be, a legextrémebb téli látvány, amivel találkozhatunk, a jégzajlás.
Nemcsak a klímaválságban érdemes kutatni az okait annak, hogy miért nem fagy be a Duna: a 19. század közepe előtt sekélyebb, lassabb folyású volt a folyó, és több sziget is pettyezte; ezek mindegyike kedvezett a jégképződésnek. Nem csoda, hogy a korabeli beszámolók szerint olykor hetekig vagy hónapokig kitartott a jégtakaró. A befagyott Duna jéghídja nemcsak átmeneti átkelési lehetőséget biztosított az embereknek, közösségi térként is működött. A köpönyeg.hu a századforduló időszakáról békebeli képeslapszerű Duna-jelenetet ír le: „sült gesztenye, perec, virsli illata keveredett a hideg levegővel. Szólt a verkli, gyerekek csúszkáltak, fiatalok korcsolyáztak, este fáklyák világították meg a biztonságos útvonalakat. Volt, hogy karácsonyfát árultak a jégen, körhinta működött, sőt vándorcirkusz is fellépett.” Amellett, hogy efféle idilli szabadidős programokat biztosított, a Duna jegének tényleges haszna is volt: jókora tömböket vágtak ki belőle és szállították el a jégvermekbe, természetesen még az elektromos háztartási hűtőszekrények tömeges elterjedése előtt.
A Duna fővárosi szakaszát szabályozták, ha lenne is, a jég már egész biztosan nem okozna galibát, de ilyentől nem kell tartani: utoljára 1963 telén fagyott be teljesen a Duna Budapestnél. Még ha a part menti mellék- és holtágak be is fagyhatnak, a fő sodrás vélhetően a mi életünkben már nem fog, így téli képeslapjelenetbe se csöppenhet Budapest lakossága a Duna jegén. Az viszont csak a városon múlik, hogy a nyári aranykort felidézné-e; azt, amikor a folyó még a város szerves része volt.
Írta: Vincze Barbara
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
