– Csokonai Vitéz Mihály, Melius Juhász Péter, Diószegi nevét említve mondta azt, hogy volt olyan időszaka a magyar, illetve az európai irodalomnak, amikor magától értetődő volt az élettel telt univerzum szemüvegén át nézni a világot. Ahhoz képest most milyen ez a szemüveg?
– A történelmünkben csak néhány időpont volt, amikor a Kárpát-medence magyar kultúrájára hatott a kortárs, az élő társkultúra. Kezdetben az itáliai, majd a német, a francia vagy az angol és a német-alföldi szellemiség jegyei bukkantak fel, ha rövid ideig is, párhuzamba kerültünk. S mindenkor egy-egy hazai, szerencsés társadalmi helyzetben lévő személyiség fogékonysága révén. Descartes tanait Apáczai Csere János idejében hozta Erdélybe, sok eszme azonban késve érkezett hozzánk.
A huszadik század elejéig az Európában éppen megjelenő, majd uralkodó világképek lassan, olykor erősen megkésve jutottan nálunk érvényre. Ráadásul a hatásuk sokáig fenn is maradt, nem váltódtak újakra: egy metaforakutatás arra világított rá, hogy a közelmúlt közoktatásában a beszédet a reneszánsz és a kora újkori jelképhasználat inkább jellemzi, mint az, ami a huszadik századi természettudományos eredményekhez köthető.
Ma, amikor a történeti világképek maradványai és az ezekből kifejlő vagy vadonatúj (netán már kontinensek civilizációit közvetítő) nézetrendszerek sokasága egyidejűleg fejti ki hatását, nem mondható el egyértelműen, milyen vagy, hogy milyennek látszik, illetve milyennek mondható el az univerzum. Mert másként érzékeli, látja, mondja el a muszlim vagy a buddhista, a keresztényváltozatok sokasága is másnak tudja, mint egy természettudós vagy az állami edukációs folyamaton átesett polgár. Az európai kulturális alapon állók számára felajánlott holisztikus, azaz a Föld egészét szem előtt tartó gondolkodás normái lassan-lassan azonban körvonalazódnak, habár még nem kapcsolódnak hozzájuk rítusok, cselekvési szabályok, azaz nem fixálódott a legkorszerűbbnek mondott nézetrendszer.
– Ön egyszerre bölcsész és biológus, író-költő és tudós ember. Ennek az összetett énképnek mit jelent a magyar kultúra (a kulturális értékrend), illetve volna-e különbség, ha csak a biológust vagy ha csak az alkotó Géczi Jánost kérdeznénk?
– Mint bármelyik kortársunkat, engem is sokféle civilizációs hatás ért, a mentalitásomat és az ismeretrendszeremet ezeregy dolog alakította. A biológiai sajátosságaim, a közösségeim hagyományai, a kulturális, a nyelvi, a nemzeti örökségnek az a része, amelybe intézményesen és az intézmények szándékai ellenére bevezetődtem, az életem folyását átható aktuális társadalmi folyamatok és számos más tényező egy olyan magatartási és gondolkodási konglomerátumot eredményezett, amelyet le lehet írni, kutatni is szabad, de a végeredménye biztosan az lesz, hogy megállapítják: egyéni nézetrendszerem az életidőm alatt összetorlódó világképek darabjából állt össze.
Nem tévedek sokat, ha magamat jellemezve hangsúlyozom, hogy járatos vagyok a természettudományos gondolkodásban, a természettudományos képzést kapott emberekhez hasonló módon érdekelnek a humán tudományok és a művészetek, s rendjén valónak tartom mindennapjaimban a közép-európai civilizáció kulturális-nyelvi érvényesülését. Mindez azt is jelenti, hogy a kulturális értékrendem szerint sokféle kultúra létezhet együtt, s ezek alkalmi összevetésének az eredménye lesz bármelyik döntésem.
Magyar mivoltom teszi lehetővé, hogy a közösségeim (családom, életközösségem, munkatársaim, nemzetem stb.) hagyományát ismerjem, értékeljem és élni tudjak vele. S remélhetőleg ez azt is lehetővé teszi, hogy minden olyan embertársam örökségét méltónak tartsam a fennmaradásra, amely nem emberellenes. Azaz – hogy a kérdésre válaszoljak – nincs különbség a bölcsészi, a biológusi és a köznapi, másként a tudósi, a művészi és a laikus énképem és az ahhoz illeszkedő értékrendem között.
Hasznos, ha az egyed a tudását nem tekinti mindenek felett állónak s nem kényszeríti azt senkire mint kizárólagosan érvényeset. Az individuális világképek sokaságának megjelenését a magatartás-kutatók amúgy a korunk jellegzetességének tartják. Azt, hogy a személyek meg sem próbálják a maguk nézeteit a közösségeikkel harmonizálni.
– „Mifelénk lett szokás az egyéni élmények, tapasztalatok, értelmezések segítségével vizsgálni s egyben hitelesíteni a közösségeink eseménysorait” – mondta egy korábbi interjúban. Ez azt is jelenti, hogy a kulturális vonásainknak köszönhetően (élesen) elhatárol(hat)juk magunkat más nemzetek irodalmától?
– Nem egészen. Arra igyekeztem rávilágítani, hogy újabban túl sokan vannak, akik az egyéni tapasztalatuk, elképzelésük, ha tetszik, furiositásuk alapján felkentnek tudják magukat, s arra vetemednek, hogy egy közösség nevében és érdekében megszólalónak láttassák magukat. Tagadhatatlan, hogy a kulturális vonásaink másokkal összekötő jellegzetességei mellett sok-sok olyan található, ami megkülönböztető jegy. Ilyen maga a magyar nyelv – amely lehetővé teszi, hogy olyasmiket mondhassunk el a világról, amelyre a más nyelveket beszélő képtelen. Másrészt lehetetlenné teszi azt, amikre a többi nyelven megszólaló a maga beszédmódjával képes.
Mi nem tudunk úgy beszélni a tengerről, mint az angol Swinburne, a ködről, mint Dickens népe, vagy arab módján jellemezni a sivatagi életet. A jelentős művészeink, Aranytól Adyig, Kassáktól Juhász Ferencig a magyar nyelvet használva olyan szférákat, értékeket tudtak a világnak bemutatni, amelynek (képzavarosan) a látására a nem magyar nyelvek használói nem képesek. Hála az égnek számos magyar, nemzeti sajátságunk van, s ez mind éppúgy a mi, mint az emberiség hasznára szolgál. Szóval a magyarság, ahogy bármelyik nemzeti kultúra, egyszerre látja önmagát és a befoglaló környezetét. Csuda egy optikai eszköz!
– Vannak olyan irodalmi szövegeink is, amelyeknek tartalmi lényegét, a bennük felvetett eszméket, gondolatokat az egész világ ismeri, elfogadja. Ilyen a Biblia is. Mi erre a magyarázat?
– Nem tudnám pontosan megmondani, hogy a korai kereszténység szövegeinek hol egy, hol két, hol három nyelven is olvasható szövegegyüttese vagy az azokból Jeromos által kompilált, a nyugati katolikus világban máig használt Vulgata, vagy e Biblia lutheri változata, avagy a Biblia magyar fordítása pontosan miket takar ki a szemünk elől s mely új látványokat eredményezett. Vajon az azonosságok vagy a különbségek a lényegesek? S a tartalma, avagy a bibliai beszédmód ténye? Az-e, hogy ezt vagy azt a vonulatát élő örökségnek tekintjük, vagy mind az, ami benne található és egykor majd örökségként rámutatnak?
A magam (humánökológiai és antropológiai és költői) szempontjai szerint azok az eszmék és gondolatok a hasznosak, amelyek hozzájárulnak a különböző saját közösségek szerveződéséhez s egyben kapcsolatot képeznek a saját és az idegen közösségek között. Azok az (akár irodalmi) szövegeink értékelődnek súlyosabbnak – legyen az Janus Pannoniusé, Füst Miláné vagy Krasznahorkai Lászlóé–, amelyekben magunk révén mások is magukra ismernek.
– „Az 1990-es évek óta szembesülök, részben a világjárásom, részben immár a dalmáciai tartózkodásaim által a magyar, a közép-európai, illetve az európai sajátosságaimmal, köztük a lehetetlenségeimmel. Azzal például, hogy milyen idegennek, másnak, nyelvvesztesnek lenni. S azzal, hogy milyen kényszerű szerepvállalásra késztet a kulturális beágyazottságom. S azzal, hogy az érzékenyítettségem mennyire civilizációfüggő.” Ha az idézett gondolatai által nézzük: milyen a magyar ember, milyen magyarnak lenni?
– Annyiféle magyarnak láttak már eddig, hogy megtelne egy enciklopédia is. Másként láttak Alsó-Tibetben (ahol a szőrzetem és a húsevésre utaló izzadságszagom keltett érdeklődést), másként Izlandon, s másként minősítenek Moszkvában vagy Dalmáciában. Errefelé, ha én magam engednék a felszínes ítéletnek, akkor mindenekelőtt olyan magyar lennék, aki két hétig turistáskodva éli a maga örömteli életét, tehát ennyi ideig állnék rendelkezésre a helybelieknek mint megélhetési forrás. Vagy olyan magyarnak gondolnak, akit magyar tajkunnak neveznek, azaz hotelt vásárol magának, jachtkikötőt vagy szigetet, s akik miatt volt, hogy felírták a kocsma bejáratára: magyarokat nem szolgálunk ki.
Magamat oly magyarnak szeretném errefelé láttatni, aki tudja, hogy melyik illír törzs élt errefelé, mit írt róluk Plinius a Historia naturalisban, a római romok közt milyen szépséges kora keresztény templom maradt fenn, hol található az Árpád-házi időben épült vár maradványa, melyik nemzeti parkban élnek a sonkakagylók s milyen a magányos, ember nélküli szigetek élőlényegyüttese. Mit művelt a szigetén Verancsics Faustus és melyik fogadókban szállt meg, amikor az Adria partjáról írandó tanulmányához gyűjtötte az adatokat Cholnoky Jenő? Az a legjobb helyzet, otthon is, külföldön is, amikor szükséges átgondolni, milyen magyarnak lenni. S milyen lenne nem magyarnak.
– „Miért csak az ember szempontjából lehetne megélni-megírni a kultúránkat?” – teszi fel ön is a kérdést. De mennyire lehet hiteles és őszinte az emberi tárgyak és más élőlények szemszögéből ábrázolni a világot, mikor az ember a saját szemén keresztül figyel(heti)i a történéseket? Mire van szüksége ahhoz, hogy ez működni tudjon?
– Metodológiai kérdésről beszélgetünk, azt hiszem, s ez bizony arra is utal, hogy mi éppen milyen világkép, milyen vélekedésrendszer fogvatartottjai vagyunk. A természettudomány és a természetfilozófia, miként a modern antropológia, nemigen szereti azokat az vizsgálatokat, amelyikben a megfigyelt jelenségeket eltorzíthatja a megfigyelő. A természettudós, aki a jelenségeket vizsgálja (és Bartóknak jelenség volt a néplélek, a rhodológusnak pedig jelenség a rózsa színe és az illata), igyekszik olyan körülmények között lefolytatni a vizsgálatát, amelyek nem fedik el azt, mert így tud hitelesen mérni.
Szükségünk van mindig egy egyezmények szerint kialakított viszonyítási pontra. S ennek a kialakítása manapság természettudományos módon történik. S többek között azt is értve, miért és mennyire bizonytalan eredményekhez vezetnek az érzékszervi tapasztalataink, a megrögzött képzeteink és az antropomorfizációra beállt gondolkodásunk.
Meg lehet persze azt is vizsgálni, hogy az ember éppenséggel mit érzékel a világból, s mit képes az érzékleteiből kifejezni, s ehhez milyen nyelvi készlet áll a rendelkezésére. A kutatásaimban láttam, hogy ugyanarról a botanikai rózsáról mennyire különböző dolgokat állít az antikvitás vagy a keresztény középkor embere. Mennyire eltérő módon értékeli a virág illatát a keresztény, mint egy muszlim, miként látja értéktelennek egy mongol s értékesnek egy keresztes háborúba vonuló bajor lovag.
– A kutatásainak egyik legfontosabb témája a rózsa. Ennek apropóján kérdezem, hogy a növények mit árul(hat)nak el az emberről és a magyar kultúránkról, értékrendünkről?
– A rózsáról alig tudtam meg valamit az 1992-től folytatott kutatásaim során. De annál többet – jelzi a terjedelmes kilenc kötet – a rózsáról gondolkodó emberről. A vad- s belőle kertészeti módon kialakított termesztett rózsák univerzális szimbólum alapjaivá váltak – de kizárólag a mediterrán kultúrákban s az azokból származó civilizációkban. Művelődéstörténeti koronként, vallásonként, társadalmanként, birodalmanként, népességrétegenként olykor hasonló, olykor eltérő nézetek alakultak ki, amelyek hol néhány emberöltővel elhaltak, hol évszázadokon át megmaradtak. A latinitásra alapuló valamennyi európai (nemzeti) kultúrának alapvetően azonos a rózsákról kialakult képe, illetve a rózsákkal kifejezett javak listája is hasonlatos.
A rózsákkal többségében az értékek, az érdemek, a becsek és erények jelenítődnek meg, függetlenül attól, hogy azok testiek vagy lelkiek, földiek vagy égiek, férfiasak vagy nőiesek, profának vagy szakrálisok. A rózsa egyként alkalmasnak bizonyult a mikro- és a makrokozmosz testi-lelki hasznainak a jelölésére, ámbár a történelmi helyzetek szerint hol ez, hol az a mentalitás a tiltott vagy éppen a támogatott.
A rózsának nem jutott speciális magyar tartalom, annak ellenére, hogy mind az elit, mind a nyomon követhető alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők életében jelen van (élelmiszerként, gyógy- és higiéniai eljárások anyagaként, kultikus eljárások résztvevőjeként). Ugyanakkor, mint minden európai társadalomban, a keresztény értékrendet, illetve a keresztényként nem tiltott értékeket megjeleníthette.
– A Műcsarnokban Feltakarás címmel láthatjuk a kiállított óriásplakátjait. Ezek a művek „erősen kapcsolódnak a nagyvárosi környezethez és a fogyasztói kultúrához”. Abafáy-Deák Csillag azt mondja a dekollázsairól, hogy ízelítőt adnak a jövőről. „Forgatókönyv nélkül. Nyitott világban élünk.” A műveivel egyszerre jeleníti meg a múltat és a jövőt?
– A hasított plakát, vagy ahogyan máshol hívják, dekollázs, eredetileg az utca művészetének eszköztárába tartozott és a fogyasztói társadalom kritikájára vállalkozó, a konkrét művészetet kedvelő képzőművészek műfaja volt. A tépett, roncsolt, jelentésüket vesztett plakátdarabok képi és szómorzsáiból új tartalmak építhetők föl, akár azzal a kultúrkritikai szándékkal, amely rám is jellemző. A rombolás, a romlás, a pusztítás, a darabokra hullás az értéknélküliség, amelyeket az emberiség jellemzőjének látok, megjeleníthető ezzel az amúgy közösségi terek falaira borított, minket manipuláló nyomtatványok maradványaival.
A dekollázsok nagyobbrészt közösségi termékek. Nemcsak a járókelők, a városi tereket használó tömegek alakítják ki, hanem az élő és az élettelen természet, az időjárási viszonyok is hozzájárulnak kinézetük formálásához. S olykor érdekes, eddig sosem érzékelt alakzatok, színek, felületek jönnek létre, amelyeket továbbfejtve hozom létre a műveimet. Mégpedig úgy, hogy az idegen kézzel létrehozott felületeket tovább művelem, gazdagítom, hangsúlyozom. Ahogyan a régész láthatóvá teszi a földbe rejtett csontokat, edénydarabokat. Lényegében azokat a véletlenszerűen ható anyagi jelenségeket használom, amely a növényekre és az állatokra is hat, s mozgásban tartja őket, azaz okozzák és fenntartják az evolúciójukat. S ekként valóban képviselik a múltat és a jövőt, a káoszt és a kozmoszt, a kintit és a bentit.
