Gombóc Artúr a színpadon - interjú Zsurzs Kati rendezővel

Egy gyerekdarabhoz máshogy kell hozzáállni, mint egy felnőtteknek szóló előadáshoz?

Én nem állok hozzá máshogy, és azt tapasztaltam, hogy a kollégáim sem álltak hozzá máshogy: rengeteget dolgoztak a Gombóc Artúron, lelkesen jártak a tánc - és énekpróbákra. Nem is szabad különbséget tenni, sőt, egy gyerekdarabot pontosabban ki kell találni, hiszen a gyerekeknek egyértelmű dolgokat kell mutatni, amihez viszonyulni tudnak. Egy darab akkor működik, ha a gyerek azt érzi, ez egy komoly dolog, ami valóban neki készült.

A Gombóc Artúrban óriási díszletekkel, kosztümökkel és koreográfiával kellett megbirkózni a színészeknek. Mi volt a legnehezebb feladat?

Sokfelé kellett figyelni, hiszen volt vetítés, mikroportozás, nagy maszkos ruhák, hatalmas díszletek, rengeteg nehezítő tényező várt a színészekre. Amikor megérkeztek a kosztümök, és Péterre rákerült a hatalmas Gombóc Artúr jelmez, akkor például rögtön kiderült, hogy nehezebb benne mozogni, a tánc kevésbé látszódik, így más megoldást kellett találnunk, úgyhogy ez nem egy könnyű műfaj.

Hosszabb volt a próbafolyamat, mint általában szokott?

Csak azért, mert a szokásostól eltérően alakult a próbarend. A Játékszínben a Primadonnákkal párhuzamosan próbáltuk a Gombóc Artúrt, délutánonként. Mi színészek viszont úgy szocializálódtunk, hogy a próba időpontja délelőtt van. Délután nehezebb összehozni, és rövidebb idő is áll a rendelkezésünkre, hiszen ha este játszunk, időben be kell fejezni. Ezek miatt a rövidebb napok miatt nyúlt hosszabbra a próbaidőszak.

Honnan jött az ötlet, hogy pont a Gombóc Artúrból szülessen színpadi adaptáció?

A Játékszín vezetőségének jutott eszébe, és kérdezte meg Csukás Istvántól, hogy mit szólna hozzá, ha Gombóc Artúr saját darabot kapna. A mester nagyon megörült a felkérésnek, nekiállt, és nyár végére meg is írta. A dalszövegek is kész lettek, így hamar elkezdhettünk velük foglalkozni. A zenét pedig Szitha Miklósnak és a Talamba zenekarnak köszönhetjük.

Miért pont Vida Péterből lett Gombóc Artúr?

Péterrel korábban nem dolgoztam együtt, de hatalmas nyeresége az előadásnak, fantasztikus. Óriási kedve volt hozzá, rengeteget dolgozott, és nagyon izgult, hogy jól sikerüljön. Nagyon jól jártunk vele, akárcsak Kovács Yvettel, aki a díszletet és a jelmezeket tervezte. Az egész egy különleges világ, olyan, akár egy mesekönyv.

És a többi színész hogy került a képbe?

Először is Péterről derült ki, hogy el tudja vállalni, mert szerencsére ugyanolyan lehetetlenül próbált, mint mi. Volt, akit az igazgatóság ajánlott, de többeket már én is ismertem régről, szép lassan összejöttek a szereplők. Mindannyiukon látszik, hogy nagyon jól akarják csinálni, és mind élvezték a munkát, mert tudták, hogy valami különlegesben vesznek részt. Szerintem ez érződik is az előadáson. Ha egy gyerekelőadásnak sikere van, az óriási energiát ad, magával ragadja az embert. Sok gyerekelőadást csináltam már életemben, ilyet is, mint ez, de ennél sokkal interaktívabbakat is. Ha sikerül elérni, hogy a gyerekek átvegyék a mi lelkesedésünket, sőt, még dobnak is rajta, az isteni érzés.

Például milyen interaktív előadásokat rendezett?

Fehérváron majdnem minden évben csináltam valami interaktívat, a közönség már számított is rá, várta. Az egy kisebb méretű helyszín volt, de nagy nézőtéren is ugyanúgy működik, hiszen a kisgyerekek nagyon szívesen részt vesznek az előadásokban. Ez még az a kor, amikor el akarják mondani, hogy mit gondolnak róla.

A felnőtteket is be lehet vonni egy-egy interaktív előadásba?

Őket már nehezebb, hiszen náluk már működnek a gátlások. A gyerekelőadásokon elég sok felnőtt néző is összegyűlik, és előfordul, hogy másképp nem tudok lejátszani egy játékot, csak ha kihívom ? mondjuk - az apukát is. Az a tapasztalatom, hogy boldogan jönnek, mert a felnőttek is szeretnek játszani. Attól függ, hogyan vezetjük be, ha nem a kinevetésre megy a dolog, hanem a közös játékra, akkor benne vannak. Nálam ez egyébként egy tudathasadásos állapot: nézőként gyűlölöm, ha inzultálnak, el is bújok hátra, nehogy valakinek eszébe jusson bevonni az előadásba. Színészként ellenben imádom az interaktivitást, szeretem megmozgatni a közönséget.

Mi az első Gombóc Artúrral kapcsolatos emléke?

Nagy mesekönyv gyűjtő vagyok, találtam otthon régi Csukás mesekönyveket is, amiben Gombóc Artúr is szerepel. Szerettem a Pom Pom meséket, azon keresztül ismerkedtem meg vele, a lányommal együtt néztük őket. A rajzfilmeket egyébként a mai napig imádom, az újakat is mindig megnézem.

Van kedvenc meséje?

Nagyon sok van. Csukás fantasztikus világa is közéjük tartozik, ezért nagyon örülök, hogy személyesen is megismerhettem, óriási élmény volt. A másik nagy kedvencem Lázár Ervin, őt is ismertem személyesen, játszottam is az első A Hétfejű Tündér dramatizációban, sőt, főiskolásként én voltam az első dramatizálója. A Lázár Ervin mesék a magyar irodalom prózai költészete, fantasztikusan sok szeretettel átszőve. Ha tehetem, a fellépéseim során mindig mondok egyet közülük.

Mit volt az a rajzfilm, ami legutóbb elnyerte a tetszését?

Rengeteget nézek, de mivel az unokáim mindent hússzor, harmincszor megnéznek, néha kicsit már abból is besokall az ember, amit egyébként szeret. A mostani műanimációkat, a gépi megoldásokat kevésbé kedvelem, a klasszikusok közelebb állnak hozzám. A fiúk most a dínós korszakukat élik, találtam nekik nagyon szép dínós rajzfilmeket is. Vadásztam, hol lehetne megtalálni az eredeti Őslények országát, mert az elsőben én szinkronizáltam Tappancsot, és szerettem volna, ha ez megvan nekik. Az első film gyönyörű volt, tiszta eksztázisban szinkronizáltuk, amikor meghalt a mamája, ott sírtunk mindannyian. A rajzfilmeket szinkronizálni is imádom.

Bár nem rajzfilm, de gondolom, a Csengetett mylord-ot is szerette szinkronizálni?

Imádtuk! Rögtön megérezte mindenki, hogy ez nem valami tucatáru. Egy nagyon mívesen megcsinált, fantasztikus humorú, nagy odafigyeléssel készült sorozat volt, remek színészekkel. Nem véletlen, hogy nem készült belőle sok epizód, hiszen ilyen magas színvonalat nem lehet sokáig tartani. Néha leállítottuk a vetítést, hogy megnézhessük kinagyítva a díszleteket: hogy milyen étkészlet volt az asztalon, vagy milyen mellényt viselt a szereplő. Isteniek voltak a színészek, a dialógokat pedig remekül megírták, ezért is lett olyan emblematikus.

Fotó: Penziás Nikolett