A cirkuszról csak gyermekkori emlékeim vannak, ezért amikor most sok-sok évvel később újra átlépem a Fővárosi Nagycirkusz küszöbét, a legfőbb kérdésem az, hogy amit látni fogok, annak én vagyok-e a célközönsége. Szinte gondolkodás nélkül mondom ki a választ: biztosan nem. Velem feltehetőleg nem is számolnak, hiszen a cirkusz lényege a csoda valóságának és valódiságának elhitetése, csodák pedig, mint ezt minden felnőtt tudja, nincsenek. Előzetes ítéletemet megerősíteni látszik, hogy a közönség legalább háromnegyede gyerek. Futkározásuk, izgatott zajongásuk, reményteljes várakozásuk erősen hat rám és meghat: jó látni, hogy már előre ennyire örülnek a rengeteg meglepetésnek, ami rájuk vár. Jó, hogy van egy ennyire gyerekekre optimalizált helye a világnak, gondolom az előadás kezdete előtti utolsó másodpercekben.
A Csodaládának van egy speciális vonása: hogy a musicalek világát-hangulatát próbálja ötvözni a cirkuszéval. Sok musicalszám hangzik el, és ezek hatására olyan líraiság, érzelmesség lengi be az előadást, amely a cirkuszra amúgy nem jellemző. Ez okos döntés, mivel a cirkusz az én szemüvegemen keresztül valami gépezetszerűen működő, a tökéletességet ostromló, de a hiba lehetőségét mindig magában rejtő – fontos, hogy az ebből eredő feszültséget valamivel oldják. A cirkusz művészei sokévi gyakorlással tökéletesre csiszolt mutatványokkal kápráztatnak el, de felnőttszemmel nem vagyok képes eltekinteni a küzdelmes háttértől. A végtelen fegyelemtől, kitartástól, amely a produkciókhoz szükséges, és amelyről semmi esetre sem az önfeledt vidámság jut az eszembe. „A szívem álmomban olyan tájon jár, ahol fény és dicsőség, boldogság vár. Hol az ünneplés sosem szűnik majd (…) Ha az úton jársz, bírnod kell a célig.” A Disney-féle Herkules dala, amely a Csodaládában elhangzik, jól közvetít a két szélsőség: a verejtékes munka és a reflektorfény világa között. A legnagyobb showman dalának azok a sorai pedig, hogy „Millió álom tart ébren. Arra gondolok, milyen lehet a világ (…) Élhetünk olyan világban, amit mit tervezünk (meg)”, azt tudatosítja, hogy minden, amit a cirkuszban látunk, sokak összehangolt együttműködésének eredménye, vagyis hogy ami az álomszerűség látszatát kelti, jól átgondolt kompozíció. Hollywoodhoz hasonlóan a cirkusz is nevezhető álomgyárnak, amely akkor jó, ha képes a tökéletes illúzió létrehozására. Annak pedig az is része, hogy képes legyen elhitetni: akik a porondra perdülnek, a legnagyobb örömmel és könnyedséggel vezetik elő a tudományukat. Úgy tűnik, az ellentmondás feloldhatatlan, és még tovább fokozza az az erre az előadásra is jellemző, megszokott cirkuszi gyakorlat, hogy fény- és hangeffektusokkal fokozzák az izgalmunkat, jelzik a kritikus pontokon például azt, hogy most akár le is eshetne a légtornász. Tudjuk (?), hogy ez nem így van, vagy legalábbis az esetek 99 százalékában semmi veszély nem fenyegeti. A cirkusznak a lényegéhez tartozik a „hatásvadászat”, de az adagolásán, mértékén elég sok múlik. Az pedig, amikor az előadókat egyszerre csodáljuk és féltjük, a legmélyebben emberi reakció.
A Csodaláda kerettörténete, a láda babáinak (?), manóinak (?) életre kelése, tánca, a fellépők körüli buzgólkodása csak vázlatos, és szintén a musicales hatást erősíti. Kezdetben nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzájuk, és vagy jobban kidolgozott sztorit, vagy tőlük is akrobatikát várok, de idővel megkedvelem a jelenlétüket, bájos mozgásukat, és elfogadom, hogy ők vezetnek végig az előadáson, adják a hátteret.
*
Szerepel az előadásban egy egészen kicsi kislány, aki magát a gyermeki létet: annak tisztaságát, kedvességét és csodákra hangoltságát testesíti meg. Jellemző, hogy kezdetben – némi félelemmel – attól tartok: egyszer csak valamilyen ijesztően veszélyes mutatványt fogunk tőle látni, de szerencsére mindvégig megmarad mese- és álomszerű szerepében. Elképzelhető, hogy ő mindannyiunk gyermeki énje: végtelenül fogékony és félig még a fantázia világában élő egykori önmagunk, aki nem kívülről tekint az álmokra és a csodákra, hanem magában hordozza őket.
A Csodaláda azonban a gerincét tekintve mégiscsak klasszikus cirkusz, és én néha megbűvölten figyelem, hogy a gyerekek a nézőtéren mennyire koncentrált figyelemmel vannak jelen: századmásodperces precizitással jeleznek vissza mindent, ami a porondon történik, mintha különleges érzékszervük lenne hozzá. És míg mögöttem egyéni kommentárjaikat is hallom („Nézd már, elvette az ütőjét!”, „Most már nyolc labdát dobál!”), az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire együtt vannak: hogy fokozatosan egyetlen nagy szemmé és lélekké változnak, amelyet mindenestül magába szippant az élmény. Nevetésük és izgalmuk egyaránt kollektív, a reakcióikat egyetlen karmester sem tudná ennyire összehangolni. „Hálás közönség”, szokták erre mondani, de számomra ennél mágikusabbnak tűnik a dolog. Az, hogy ennyire bevonódnak, arra utal, hogy minden, amit látnak, azonos időben visszhangzik bennük: hogy minden idegszálukkal ráhangolódnak a látottakra.
A produkciók mindegyike önálló kis világ, amelyek művészeinek számról számra, egyenként meg kell küzdeniük a figyelemért és a csodálatért. Igazságtalan, hogy az akrobatikus számok, noha szinte minden mozdulatuk kivételes felkészültséget kíván, egy idő után unalmassá válhatnak, mert a nézők bizonyos teljesítményeket nem tudnak eléggé értékelni. Az imént már említett „hatásvadászatra” azért lehet szükség, hogy a kritikus pontokra felhívja a figyelmet, és megértesse, mennyire nagy dolog, hogy a produkciók egyes elemei hibátlanul végbemennek. A háromfős Group Tightrope Walkers Antik csoport produkciójának például szerves része, hogy mindvégig érzékeltesse, „eljátssza” a kockázatot. Amikor az egyik akrobata bekötött szemmel megy át a drótkötélen, én nem akarok hinni a szememnek, és szemfényvesztésre gyanakszom. A Duo Antresol párosának összehangolt mozgása tornászversenyeket idézően tökéletes, Kraj Tiffany eleganciája és könnyedsége utánozhatatlan, a De Tru pedig pillanatról pillanatra fizikailag képtelennek tűnő dolgokat csinál. Őket nézve végig azon töprengek, mi lehet annak a mélyebb oka, hogy a cirkusz számtalanszor a hihetetlent akarja elhitetni, a lehetetlen lehetségességét akarja bizonyítani.
*
Anton és Victor Franke bohócszáma az előadás egyik leghangosabb sikere, pedig „csak” olyan, mint minden bohócszám, amióta világ a világ. A titka talán az, hogy a mesterével incselkedő növendék bohóc gesztusai, huncutsága egészen átéltnek tűnik. Elhisszük, hogy neki ezredszer is páratlan gyönyörűséget okoz a vele szemben meglehetősen, sőt túlzottan erélyesen intézkedő rátarti mester orra alá borsot törni. És örömmel nevetünk, ahogyan újra meg újra kifog rajta. Ez örök ellentét: az egyik oldalon a rendet mereven és kíméletlenül érvényesítő tekintély áll, a másikon a minden tekintélyt megkérdőjelező rendbontó, aki a szabadságáért küzd, és éppen azért annyira incselkedő és zabolátlan, mert aki korlátozni akarja, annyira humortalan és diktatórikus.
Wertheim Deniel labdás zsonglőrszáma a fizikai törvényeket meghazudtoló, de érvényes rá az a már említett szabályszerűség, hogy aki ennyire profi, annak a teljesítményét a néző hajlamos adottnak venni, és mivel egyáltalán nem tudja, hogy micsoda idegmunka, amit lát, és hogy egészen kivételes koncentráció, ügyesség szükséges hozzá, az új meg új labdák játékba vonását egy idő után már nem képes eléggé értékelni. Én a nyolcadik labdánál már úgy gondolom, nem lehetséges, hogy egyszer csak ne rontsa el a produkciót. És amikor mégsem rontja el, talán védekezésként emberi robotnak nevezem el magamban. Mert ilyen szörnyűek vagyunk: nehezen viseljük, ha valami vagy valaki túlságosan tökéletes.
*
A pálmát én a gyerekekkel együtt Nicole Jostmann-nak és hat kutyájának adom. Voltam egyszer egy terápiás kutyákat bemutató alkalmon, amelynek az volt az egyik elméleti alapvetése, hogy a kutyák motiváltsága, játék iránti odaadottsága a siker legfőbb feltétele – ám ehhez képest mindenért, amit tettek, azonnal jutalomfalatot kértek és kaptak. Na ez az, ami itt egyáltalán nem jellemző. Nicole-ért láthatóan valóban rajonganak a kutyái, és minden kérését olyan lelkesedéssel teljesítik, mintha az a legfőbb lelkiismereti kérdés lenne a számukra, sőt az életük függne tőle. Buzgalmuk, igyekvésük és néha még az ügyetlenkedésük is annyira megható, hogy az csakis a gazdi és köztük levő nagy-nagy harmóniával, kölcsönös ragaszkodással magyarázható. Nicole kutyái egyszerre okosak, kedvesek, önzetlenek és boldogak.
*
Illúziótlan felnőttként érkeztem és kicsit gyerekebbként távozom a cirkuszból. Noha egy kis akadékoskodásért soha nem megyek át a szomszédba, a Csodaláda néhány ihletett pillanata még engem is lefegyverzett. A gyermeki lélek bizalma, fogékonysága újra meg újra képes reményt csöpögtetni azokba, akik a világ állapotát látva amúgy csüggedésre hajlamosak, és ez az előadás éppen ebben: gyermeki derűben és bájban erős.
Nyitóképen: Anton és Viktor Franke bohócok (Oroszország) és a tánckar a Csodaláda című előadáson. Fotók: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz
