Halász Árpád: Kollégát nem eszünk meg!

Ha csak a „tyúkeszű” jelzőből indulunk ki, laikusként könnyen gondolhatnánk, hogy a baromfik nem intelligens, tanítható állatok. Hogyan zajlott a „színészek” kiválasztása?

Az volt az egyetlen szempontunk, hogy egyformák legyenek: ugyanolyan korú és méretű, ugyanolyan tarajú és színű, hogy ne bukjunk le a néző előtt. A filmben szerencsére nem is lehet megkülönböztetni őket, kivéve a kaszkadőrtyúkokat, amiket a forgatás helyszínén, Görögországban vásároltunk: ők csinálták meg az akciójeleneteket.

Léteznek kaszkadőrtyúkok?!

Most már igen, de nekik sem voltak veszélyes helyzeteik, hanem tanítás nélkül kellett a feladatokat megoldaniuk ahhoz, hogy még élethűbb legyen a jelenet. Például amikor felkapja a földről a gengszter, vagy berakják egy papírdobozba. Jackie Heneknek neveztük el őket: hárman voltak, és vágás elől mentettük meg őket egy helyi farmról. A tizenöt kiválasztott, külsőre egyforma tyúkunkkal egy, a filmes feladatok alapján összeállított tesztsorozatot csináltunk, hogy kiderüljön, melyik szeret felugrani vagy szaladni.

Nyolcan maradtak, viccből a trénerek nevét kapták: Nóra, Szandi, Eszter, Eti, Feri… Feri volt a filozofikus tyúkunk, ő leginkább csodálkozni szeretett, és ha megpiszkáltuk hátulról a faroktollát, akkor nem egyszerűen megfordult, hanem a két lába között nézett hátra. Ő egyébként az egy helyben maradásra volt jó.

Amikor hónapokig dolgoztok ezekkel az állatokkal, kijön a karakterük?

Minden haszonállatnak van saját személyisége, az ember ezt csak azért nem tudja, mert ezek az állatok nagyon nehezen nevelhetőek szobatisztaságra. Ezért aztán nem viszi be a házba, csak a tányéron tudja elképzelni úgy, hogy elborítja a nokedli. Számunkra nagyon fontos egy-egy állat kiválasztásakor, hogy olyan helyről szerezzük be, ahol figyelnek a jóllétükre. Ilyenkor nem lesz riadós, van kapcsolata az emberrel, és szívesen elfogadja tőle a jutalmat. Könnyebben tudunk dolgozni vele, hiszen az van belekódolva kicsi kora óta, hogy az ember jó hozzá, függetlenül attól, hogy ezek a haszonállatok előbb-utóbb tényleg a tányérra kerülnek – kivéve nálunk, hiszen

A malacok köztudottan okosak, nálatok pedig lakik egy igazi sztár: ő hogyan került hozzátok?

A mi disznónk, Arturió egy farmon nőtt fel, ahol ő volt a fedezőkan, én pedig néha elvittem forgatni, ha kellett egy malac. Karácsony előtt aztán le akarták vágni, ám olyan tehetséges volt, hogy nem hagytam, hanem megvettem, és csináltam neki egy karámot. Rendkívül okos és nagyon jól kötődik az emberhez. Ám a tanításában nagyon össze kellett szednünk magunkat. Hiszen az egy dolog, hogy felajánlom neki a jutalmat, de vajon mitől fogja megcsinálni a feladatot, ahelyett, hogy a zsebemben turkálna?

Külön módszert kellett kitalálni arra, hogy honnan jön a motiváció, és ki irányítja. Arturiónak Vidnyánszky Attila új, Úri muri című filmjében például már komolyabb feladata volt: tíz dagonyázó disznó közül oda kellett mennie a színészhez, majd egy botot is vissza kellett hoznia, akár egy kutyának. A forgatáson az egész stáb odagyűlt és azt filmezte, hogy hogyan dolgozik.

Egy border collie esetében egyértelmű, hogy él-hal a feladatokért, de egy disznón vajon látszik az, hogy élvezi, ha megcsinál valamit?

Artúr már toporog, amikor megyek felé: várja a feladatot. A madaraknál is megfigyeltem, hogy nem akarnak elmenni mellőlem, hanem izgatottak, hogy mit fogunk csinálni. Ha a tanítás egyfajta szentélyként van felépítve, akkor az állat abba nagyon szívesen belehelyezkedik, mert biztonságot ad. Egy forgatáson bőven van kívülről érkező hatás, felborul egy lámpa, csattan valami, ám ők komfortosan érzik magukat ebben a burokban.

Egy macska számára az életben maradás záloga a félelem, ám ha történik valami, akkor nem a saját megoldását választja, hogy bebújjon a szekrény alá, hanem ránéz a trénerre: segíts, mert egy kicsit megijedtem – a tréner pedig ad neki egy következő feladatot, és máris oldódik az idegrendszer. Sokan alkalmazhatnák ezeket a gyakorlatokat például vizsga előtti stresszben.

A Cicaverzum főszereplőjét is te képezted ki, holott a macskatulajdonosok szeretik azt hangoztatni, hogy a macskákat nem lehet megnevelni. Vannak olyan állatok, amelyek kiképzése fokozott kihívást jelent?

A macskákat tényleg nehéz tanítani, pont a félelmeik miatt, ezért saját macskával szoktam dolgozni, és mindegyiknek van dublőre is arra az esetre, ha elfáradna. A forgatáson lefektetjük a szabályokat, mielőtt elővennénk a macskát, és külön macskapihenőt is kérünk. Vannak olyan fajok, amelyek taníthatók, mert már az anyjuktól is tanulnak. Azok a fajok viszont, ahol nincs utódgondozás, azaz zárt genetikai kóddal rendelkeznek, sokkal nehezebben taníthatóak.

Például felmelegítem a követ, és akkor a kígyó szívesen ráfekszik, vagy mutatok neki egy helyet, ahova bebújhat – és onnan növelem a távolságot. Ez azt jelenti, hogy nem megtanulja, hogy mikor milyen viselkedést kell produkálnia, hanem kihasználjuk a természetes adottságait, hajlamait. Azokat az állatokat nehéz filmezni, amelyek gyorsak, harapnak és nehezen szelídíthetők: például mókust.

De volt már rá példa, hogy sikerült egy mókust betanítani?

A Tyúk után finn filmesek kerestek meg azzal, hogy még a tengerentúlon sem találtak mókusos trénert, és a görög producer azt mondta, hogy van itt egy magyar gyerek, aki mindenre képes. A kívánt feladatok nyolcvan százalékát meg is tudtuk oldani: például azt, amikor a színész benéz a kanapé alá, mire a mókus megrágja a telefon zsinórját, majd elszalad, vagy amikor leeszi a gyümölcsöt egy süteményről. Egyedül az nem jött össze, hogy legyen egy depressziós mókus a filmben – a mi mókusaink nem voltak depressziósak.

Neked milyen elhatározásból indult, hogy kutyakiképző, majd filmes állattréner legyél?

Nem lehetett kutyánk a hetedik emeleti panellakásban, de anyukám megengedte a tengerimalacot, hörcsögöt, halat és papagájt. Már akkor rengeteget foglalkoztam velük, próbáltam rávenni őket dolgokra, például hogy belemásszanak a tenyerembe. 14 évesen aztán végre lett kutyám, akivel már legálisan járhattam abba a kutyaiskolába, ahová azelőtt csak belógtam, mert kutyázni szerettem volna.

Csomó mindenben tudtam azonosulni a kutyákkal, és próbáltam mindegyikre ráhangolódni. Amikor megkerestek filmes produkciók, könnyű volt beilleszkednem, noha akkoriban az állat kelléknek számított, engem pedig kellékesek hívtak. Ma már szerencsére ez nincs így, noha az IMDb-n még mindig „egyéb” kategóriaként vagyunk jelölve, nem állattrénerként.

Azt gondolhatnánk pedig, hogy ez egy nagyon keresett szakma. 

Valóban az, de nagyon kevesen vagyunk Európa-szerte. Szoros kapcsolatot tartunk egymással: ha valakinek kell egy jó kecske, akkor kölcsönkéri tőlem, ha nekem kell egy jó medve, akkor ő adja ide.

A mi állataink örömmel csinálják meg a feladatokat, ami nyilván tetszik a rendezőnek, a stábnak és a gyártásnak. Jó érzéssel hívják az állatainkat. Ma már ráadásul nagyon szigorúan be kell tartani az állatvédelmi törvényeket: minden A kategóriás filmhez ki kell jönnie egy amerikai állatvédő szervezetnek, aki végig figyeli, hányszor vittük pisilni az állatot, volt-e elég víz, mennyit állt a kamera előtt. Ha pedig a végén aláírja, hogy az állat nem sérült, akkor eladható a film – ha nem, akkor a legtöbb forgalmazó nem veszi meg.

Jó kapcsolatunk van az állatvédő szervezetekkel. Amikor Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmjét forgattuk, a benne szereplő mind a kétszáz kutyát örökbe adtuk, ami azért volt lehetséges, mert csillogott a szemük, oltási programmal rendelkeztek és ki voltak képezve.

Volt már olyan állattal dolgod, amelyik kihívást jelentett?

Minden egyes állat, még egy egér is lehet kihívás: folyamatosan kihívások elé állítanak a filmekben. A héten például bogarakkal, gyászbogárral, rózsabogárral, pókokkal fogok dolgozni egy amerikai horrorfilmben.

Egy pókot meg lehet trükkökre tanítani?

Nem tanítható, viszont rávehető a madárpók, hogy belemenjen a pókhálóba, vagy helyben maradjon. Szinte nincs két egyforma forgatás: ha egyszerűnek tűnik a jelenet, akkor is meg tudja bonyolítani mondjuk egy rendezői kérés. Amikor például Anthony Hopkinsszal dolgoztunk a Rítus című filmben, és a legendás színész a tükörnél borotválkozott az egyik snittben, akkor a lábához dörgölőzik a macska, mire Hopkins megvágja magát. Sok macskát vittünk a filmhez, elpróbáltuk a jelenetet: a macska két oldalról tudott odamenni a főszereplő lábához. Ebéd után vettük volna fel, ám mire visszaértünk, mind a két oldalon bezárták a világosítók a teret a nagy lámpákkal, így nem fértünk oda, és át kellett mindent szerelni.

A stáb nekünk tehát idézőjelben az egyik legnagyobb ellenfelünk. Mire egy állat odakerül, hogy elindulhat a felvétel, addigra lehet, hogy elfárad, vagy egyszerűen nem akarja megcsinálni.

Az állatok jelenléte a forgatásokra is viszi a jó hangulatot?

A stáb szereti: ha jönnek az „állatosok”, tudják, hogy a végén lehet majd simogatni őket. Munka közben nem, hogy ne vonják el a figyelmét. Sokszor okoznak vidámságot. Amikor a Szárnyas fejvadász 2049-ben Harrison Forddal és Ryan Goslinggal dolgoztunk, volt egy jelenet, amikor egy kutya társaságában néznek ki egy a felhőkarcoló ablakán. Stúdiófelvétel volt: alattuk, 15 méteres mélységben Marci kollégámnak az volt a feladata, hogy elérje, hogy a kutya is arrafelé nézzen, mint a két színész. Marci elkezdett üvöltve moonwalkozni: a kutya feszülten figyelt, ám Ford és Gosling hangosan elröhögte magát.

Amerikában ezzel a filmmel egyébként elnyertük a Palm Dog USA címet, noha egyelőre nem sok díj van, amivel elismerik a munkánkat.

Tavaly a Jó kutya című filmnek a rendező Indy nevű kutyája volt a főszereplője: történelmet írt azzal, hogy a 2026-os Astra Film Awardson elnyerte a legjobb színészi teljesítmény díját horror/thriller kategóriában, olyan emberi színészeket maga mögé utasítva, mint Ethan Hawke vagy Sally Hawkins.

A tyúk is elnyerte Torontóban a legjobb tollas szereplő díjat!

Mondjuk szégyenszemre még a kaszkadőrök is csak 2028-tól nyerhetik el a szakma legnagyobb becsben tartott elismerését. Ha pedig a veszélyeknél tartunk: mennyivel nehezebb vadállatokkal dolgozni?

A vadállatok, legyen szarvas vagy vaddisznó, sokkal nagyobb tiszteletnek örvendenek egy forgatáson, mint mondjuk egy tyúk vagy egy kutya, ezért pedig a trénerre is jobban odafigyelnek. Ha ellazázzuk, baleset lehet belőle. Pálfi Gyuri Szabadesés című filmjében például egy nyolcszáz kilós rodeóbikával dolgoztunk egy lakásban – könnyen történhetett volna baj. A vadállatokat mindenhol nagy becsben tartják, én pedig szeretek olyan állattal dolgozni, amitől egy kicsit tart a stáb, mert akkor a kisebb feladat elvégzése is nagyobb ovációt kap. Az állatokkal való munka számomra egy élményekkel teli utazás, feltöltődés. Minden percét élvezem, és a mai napig tanulom.