A környezeti válságokról, klímaváltozásról és a globális fenntarthatóság kihívásairól szóló könyvek többsége sötét képet fest az emberiség jövőjéről. A közbeszédet gyakran uralják az apokaliptikus jóslatok, végítéletszerű narratívák és a bénító tehetetlenség érzése. Ezzel a borúlátó szemlélettel szemben Hannah Ritchie, az Our World in Data vezető kutatója egészen más megközelítést kínál. Ez nem a világ vége című könyvében nem az apátia vagy a pánikkeltés eszközével él, hanem az adatalapú, feltételes optimizmust állítja a fenntarthatóságról szóló diskurzus középpontjába.
A magyar kiadás borítója vizuálisan is jól rezonál Greta Thunberg Klímakönyvére (amiről mi is írtunk – a szerk.), amely szintén statisztikai alapokon nyugszik, de annak nyers és sokkoló stílusával ellentétben Ritchie műve egy kiegyensúlyozottabb, reménykeltőbb hangot képvisel. Felmerül azonban a kérdés: vajon működhet-e ez a megközelítés? Nem kockázatos-e az optimizmus, amikor valóban ketyeg az ökológiai bomba?
Egy újfajta szemlélet: a feltételes optimizmus
Ritchie saját bevallása szerint korábban maga is a „klímadoomerek”, vagyis a világvégét biztosra vevő pesszimisták közé tartozott. A fordulópontot Hans Rosling svéd orvos és statisztikus munkássága hozta el számára. Rosling a dramatikus világnézet ellen küzdött, és azt hirdette, hogy a világ sok szempontból máris jobb lett: a gyermekkori halandóság csökkent, a globális szegénység mérséklődött. Ritchie ezt a szemléletet adaptálja a környezetvédelemre, és már nem a tagadás, hanem az adatokon alapuló derűlátás vezérli.
A könyv alcíme – Hogyan lehetünk az első generáció, amely fenntartható bolygót épít? – már önmagában is kihívás a megszokott gondolkodásmód számára. Ritchie nem tagadja a problémákat. Ellenkezőleg, az első pillanattól világossá teszi, hogy a helyzet súlyos, az emberi tevékenység következményei katasztrofálisak lehetnek, ha nem cselekszünk gyorsan és okosan. E három állítás – a helyzet rossz, jobb, mint volt és javítható – egyszerre igaz, és ez a hármas keret adja a könyv logikáját.
A könyv hét kulcsfontosságú környezeti problémát jár körül, egyenként egy-egy fejezetben: légszennyezés, klímaváltozás, erdőirtás, élelmiszer-termelés, biodiverzitás-csökkenés, óceáni műanyagszennyezés és túlhalászat. Minden fejezet három lépést követ: egyrészt történeti áttekintést nyújt, részletes statisztikai helyzetelemzést ad, majd konkrét megoldási lehetőségeket is kínál. Ez az egyszerű és világos struktúra lehetővé teszi, hogy a könyv bármely részéhez külön is visszatérjünk.
A könyv központi eszköze az adat: a szerző minden állítást hosszú távú trendekkel támaszt alá, legyen szó a kén-dioxid-kibocsátás csökkenéséről, az energiaintenzitás javulásáról vagy az erdős területek növekedéséről bizonyos régiókban.
Például a pálmaolaj Ritchie szerint nem ördögtől való: mivel hektáronként tízszer több olajat ad, mint más alternatív növények, a teljes betiltása paradox módon pont hogy több erdőirtáshoz vezetne, hiszen ugyanannyi olaj előállításához sokkal nagyobb területet kellene művelés alá vonni. A műanyag szívószálak betiltása is elsősorban szimbolikus jelentőségű lépés, nem rendszerszintű megoldás, szerinte a valódi áttörés inkább a globális dél országaiban megvalósuló hulladékgazdálkodási reformoktól várható.
Hasonló módon a műtrágyák és a GMO-k sem feltétlenül elkerülendő rosszak, mert megfelelő alkalmazásukkal javítható az élelmezésbiztonság, miközben az ökológiai lábnyom is csökkenthető. Ritchie arra is rámutat, hogy a bio- vagy helyi élelmiszerek nem feltétlenül fenntarthatóbbak, mint a nagyüzemi, hatékonyabb termelési rendszerek, amelyek kevesebb erőforrást igényelnek egységnyi élelmiszer előállításához. Végül a mikroműanyagok problémája – bár látványos – gyakran inkább figyelemelterelésként szolgál: a tengeri ökoszisztémákra sokkal súlyosabb veszélyt jelent például a túlhalászat vagy a korallzátonyok pusztulása.
Ezek az állítások természetesen sokaknál kiválthatják az ellenérzést, különösen, ha a környezetvédelem erkölcsi kérdéssé válik, nem pedig gyakorlati problémamegoldássá. Ritchie viszont világosan állást foglal: ha a cél a globális, rendszerszintű változás, akkor nem engedhetjük meg magunknak a dogmatizmust.
Csökkenő görbék, növekvő esélyek
A könyv egyik legerősebb állítása, hogy számos környezeti indikátorban már túl vagyunk a csúcsponton. A fosszilisenergia-használat, a légszennyezés, az erdőirtás sok országban csökken, még ha globálisan nem is kielégítő mértékben. Ritchie példája szerint az Egyesült Királyságban ma egy átlagos ember szénlábnyoma kisebb, mint a nagyszüleié volt a hatvanas években, főként az energiaszektor átalakulása miatt.
Az élelmiszer-termelés területén is találunk biztató jeleket: úgy tűnik, hogy a mezőgazdasági földhasználat globálisan elérte a csúcspontját. Ez azt jelenti, hogy az emberiség talán már nem igényel egyre több területet az élelmiszer előállításához, ami reményt ad a természetes élőhelyek megőrzésére. A kedvező trend folytatódásához azonban kulcsfontosságú lenne a húsfogyasztás – különösen a marhahúsé – csökkentése, hiszen az állattartás messze a legnagyobb földigényű ágazat, és jelentős mértékben hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásához is.
Jelenleg a világon megtermelt gabonaféléknek csupán az 50 százalékát fogyasztják közvetlenül emberek. A maradék nagy része állati takarmányként szolgál, míg mintegy 11 százalékát ipari célokra, például bioüzemanyag-gyártásra használják fel. Ezek az arányok országonként jelentősen eltérnek: míg például Csádban a megtermelt gabona 96 százaléka közvetlen emberi fogyasztásra kerül, addig az Egyesült Államokban ez az arány mindössze 11 százalék.
Ez az arány a természetes élővilág drámai visszaszorulására és ezzel együtt az ökológiai egyensúly megbillenésére is figyelmeztet.
Fontos meglátás ugyanakkor, hogy a legtöbb negatív környezeti trend egy fordított U alakú pályát követ: kezdetben emelkedik, majd egy ponton tetőzik, és ezután csökken. Az emberiség több esetben már elérte vagy elhagyta ezt a tetőpontot, ami jó hír, feltéve, hogy sikerül tovább gyorsítani a csökkenő tendenciákat.
Ritchie világossá teszi, hogy az egyéni döntések önmagukban nem fogják megoldani a válságot, de jelentős szerepet játszhatnak a társadalmi támogatottság megteremtésében. A szerző minden fejezet végén összefoglalja, mit tehetünk egyénként, és mit kell tenniük a döntéshozóknak. Ez a kettős megközelítés segíti az olvasót abban, hogy ne érezze magát tehetetlennek, ugyanakkor ne is becsülje túl saját hatását.
Amit az adatok sem mutatnak meg
Bár a könyv valóban új perspektívát kínál, nem árt kritikusan olvasni. Ritchie ugyanis mélyen hallgat azokról a strukturális, politikai és gazdasági erőkről, amelyek valójában hátráltatják a változást: a fosszilisipar lobbierejéről, a geopolitikai játszmákról vagy éppen az intézményi bénultságról. Megemlíti ugyan a szisztémás átalakulások szükségességét, de nem kínál eszközöket ezek kikényszerítésére. A „vezessük be a karbonadót” típusú javaslatok már régóta terítéken vannak, de évtizedek óta alig haladnak. Hiányzik a könyvből annak mélyebb elemzése, hogy miért nem történt mégis rendszerszintű változás. Bár a szerző célja nem a részletes közgazdasági vagy politikai áttekintés volt, ezek gyengítik az érvek gyakorlati alkalmazhatóságát.
Időnként erős leegyszerűsítésekkel is él. A műanyaghulladék problémáját például szinte kizárólag abból a szempontból tárgyalja, hogy miként lehet elkerülni, hogy az óceánokba kerüljön. Az, hogy a lerakókban vagy a szemétégetőkben mi történik, vagy hogy mennyi energiába kerül az előállításuk – és ezek hogyan járulnak hozzá a klímaváltozáshoz –, mintha mit sem számítana.
Szintén kevés szó esik a klímaváltozás egyik legriasztóbb aspektusáról is: a visszafordíthatatlan fordulópontokról (tipping points).
De hiányoznak az etikai kérdések mélyebb vizsgálatai is. Például egy adott gazdasági gyakorlat lehet ugyan fenntartható, de nem feltétlenül etikus, például az állatjólét szempontjából. A könyv tehát egyértelműen pragmatikus, néhol a moralizálás kárára.
Ez a megközelítés valószínűleg nem fogja elnyerni azok tetszését, akik kizárólag a radikális rendszerkritikában hisznek, vagy akik szerint csak alapjaiban lehet megmenteni a bolygót. De azok számára, akik kiutat keresnek a bénító bizonytalanságból, és valódi hatást szeretnének elérni, az Ez nem a világ vége című könyv értékes muníciót jelenthet. Bár nem forradalmi, de egyértelműen hiánypótló hangot képvisel az apokaliptikus jóslatokkal és zöldmarketinggel túltelített diskurzusban. Ritchie optimizmusa nem naivitásból fakad, hanem tudatos stratégia: az adatok segítségével mutatja meg, hogy a világ állapota számos területen már most is jobb, mint korábban volt, és még jobbá is tehető. A könyv célja nem az, hogy elaltassa a felelősségérzetünket, hanem hogy megerősítse bennünk: van lehetőség a változásra, és nem vagyunk teljesen tehetetlenek a globális problémákkal szemben.
Hannah Ritchie Ez nem a világ vége – Hogyan lehetünk az első generáció, amely fenntartható bolygót épít? című könyve a HVG Könyvek kiadásában jelent meg.
