Hazát igen, lelket nem cserélhettek

Nekünk, magyaroknak erről különösen élő emlékeink vannak – véli a koreográfus. A legtöbb családban akad valaki, aki egykor elhagyta hazáját egy jobb élet reményében. Így van ez a Fitos házaspár életében is; Kocsis Enikő nagypapája Amerikába vándorolt az első világháború után. Chicagóba érkezve rendes rábaközi parasztemberként azonnal pálinkafőzésbe kezdett – szesztilalom idején. Bár hiánypótló vállalkozásnak tűnt Kocsis Dezső „Csencs” ötlete, a helyi alvilág sajnálatos módon már kiaknázta ezt a lehetőséget. S bár elsősorban a honvágy hozta haza a nagypapát, azért a családi történetekből kiderül, hogy a chicagói maffia sem marasztalta.

Fitos Dezső és Kocsis Enikő, a Fitos Dezső Társulat művészeti vezetői (velük készült interjúnk itt olvasható) minden munkájukat alapos kutatással kezdik, ez pedig különösen fontos volt a Tántorgók című előadás esetében. A zsellérek, szegény legények, vagy kalandvágynak engedő parasztok a kivándorlásuk előtt javarészt a falu határán túl sem jártak. Az újhazába érkezésük bábeli zűrzavarra emlékeztetett: angolul nem beszéltek, nem értették, hogy Amerika területén belül hova osztották őket, arra azonban gyorsan rájöttek, hogy magyarként bányákba, a nehéziparba, magasépítő brigádokba kerülnek. A családjuktól, szeretteiktől távol, burdosházakban élve, kultúrájukat elveszítve otthonról hozott népdalaikat formálták „amerikásra”.

„Nevijorki kikötőből elindult a nagy hajó
Hej, de szépen libben-lebben a szent magyar lobogó
Fújja a szél, fújja, hazafelé hajtja,
Megcsalódott amerikás megyen haza rajta.”

A 20. század elején csaknem kétmillió ember vándorolt ki az akkor még húszmilliós Magyarországról Amerikába, köztük 650–700 ezer magyar – mondta Fülemile Ágnes néprajzkutató. Hozzátette: a magyar közösségek többnyire a saját, zárt világukban éltek. A trianoni döntés után a visszatérés lehetősége az új határokon kívül rekedtek számára jóformán elveszett.

Magyar Kálmán 1962-ben vándorolt ki Amerikába. Az Amerikai Magyar Népművészeti Központ vezetője felidézte: a századeleji emigránsok többsége rettentő szegénységben élt. Sokan már úgy érkeztek a hamburgi kikötőből, hogy egy amerikai cég finanszírozta az útjukat, amely azonban később rendkívül előnytelen feltételekkel láncolta magához az olcsó munkaerőt.

Bencsik Zita, a Külgazdasági és Külügyminisztérium Észak-Amerika Főosztályának vezetője arról mesélt, hogy a nagypapája 1913-ban Amerikában született századfordulós kitántorgók gyermekeként. A család – a kinti vasgyári és vendéglátós munkából összegyűjtött pénzből – a két világháború közt visszatért Magyarországra.

Juhász Katalin népdalénekes, akadémiai kutató szerint mindemellett a magyarok nemcsak dolgoztak az amerikai bányákban és gyárakban, hanem ennek kapcsán távol a hazától létrehozták a folklór egyik késői rezervátumát, amely fontos részét képezi a magyarság kulturális örökségének.

Az előadás négy fiú sorsán keresztül vezet vissza minket az 1900-as évek elejére.

A dörzsölt paraszt, aki az amerikai maffiával találja szemben magát, az érzékeny lelkű legény, aki belehal a honvágyba és egy testvérpár, akik közül egyik levegőként szívja magába az új világot, a másiknak azonban egyetlen vágya a hazajutás.

Fitos Dezső zenei rendezőként és koreográfusként is elénk tár egy összezavarodott világot: legényes swing zenére gumboot dance, azaz az elhíresült gumicsizma tánc cigány pergetővel fűszerezve, akrobatikus elemekből inspirálódott táncok és rock&roll, argentin pásztortánc ugrós magyar motívumokkal. A magyar mentalitáshoz hűen a legnehezebb helyzetekben is elkísér bennünket a humor és nevetés is.

Fotók: Éder Vera