 |
| Tandori Dezső |
A hetvenedik életévét tavaly decemberben betöltő Tandori Dezső nagyjából a hatvannegyedik születésnapja után tette uralkodóvá, mostanra pedig majdnem kizárólagossá az életkorból is adódó témát. Akkor - számos szövegének és rajzának fikciója szerint - a sakktábla játékteréről léptette le az önéletrajzi alakmás figuráját, a lírai alanyt, aki már nem érezhetett szilárd hatvanötödik mezőt a talpa alatt. Ez az érzet lüktet A Rossz Reménység Foka öt, kizárólag időutalásos című fejezetében (Hetediksziglen; A huszonnyolcadik év; Az én Gergely-naptáram; 17:51; A Semmi Percek). Közvetlenül vagy áthallásosan már sokszor a verscímek is haláltelítettek (Zérus; A hazaút; Egy madár halálára; Egy "Honnét meg nem térő?"; A végső formaság; Saját-halállal int; Ijesztő! Mily kevés időm van...; Eltűnttényilvánítás; A halál előszobájában; Minden esendők stb. S természetesen a cikluscímek is jobbára. A huszonnyolcadik év például ráfelel Szabó Lőrinc felülmúlhatatlan szerelemgyász-ciklusára, A huszonhatodik évre). A gyűjtemény bolydult intertextualitásában, heveny versköziségében a magyar líra egyik legnagyobb, bölcseleti hangütésű elmúláskölteménye, a babitsi Esti kérdés is felülíródik: "Persze, vedd példának / a kicsiny fűszálat, / nő és leszárad / és újra nő. / Nem vagy jövő, / menő vagy, rossz értel- / mében a szónak..." (Persze, vedd példának).
Bár az impozáns gyűjtemény (a Tiszatáj Könyvek újdonsága) önmagában is a vázolt lélek- és létállapot versregényeként nyilatkozik meg, az olvasó jól teszi, ha gondolatban felkeresi költészetemlékeit. Rengeteg szerző, mű, idézet, ráértés népesíti be a kötetet, amely ettől (is) oly eleven, életteli, nyüzsgő, felindult, mint egy halottak napi sírkert, melyben az emlékezők, gyászolók - és az árnyak, a tovatűntek szinte összeütköznek, elvegyülnek egymással. Tandori "hetediksziglen" érve már túlélte legtöbb mesterét, íróbarátját. A Karinthy-Örkény-Szép (a K - Ö - SZ-strófák) szólítottjai közül Karinthy Frigyes ötvenegy, Örkény István hatvanhét, Szép Ernő hatvankilenc éves volt, amikor elhunyt. A sor hosszan folytatható (akár a legelsőként vizionált, Tandori által oly mesterien magyarra fordított és sokféleképp megörökített Edgar Allan Poe-val, vagy az ugyancsak XIX. századi Berzsenyi Dániellel, Vörösmarty Mihállyal). Az Utó betű(oda)vetését - "Sz. L., J. A., N. N.Á., K. D., B. M., P. J." - feloldva: Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és Pilinszky János közül egyedül Nemes Nagy érte meg, haladta túl a hatvanadik életévet, ám a hetvenediket ő sem.
Az új Tandori-kötet vershősének formailag igen változatos - daltól a prózaversig ívelő - beszédében mintha eluralkodna a szégyen, a tanácstalanság az utód túléléstette miatt. A kivételek: hetvenet, nyolcvanat maga mögött hagyó Kálnoky László, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Vas István példája sem vigaszt ad, inkább int és - hív. ("Ó, irgalom, ti, túlok, túlnanok!" - zárja le magát a Megy el.) Az élő (a szövegek sugalmazása szerint: a még élő) a régi nagyokkal mint szellemekkel vállal sorsközösséget. Ez a múltba, semmibe (valahová) fordulás külön nyomatékot ad az örökhagyó, a fiatalabbak közt társat kereső műveknek (Térey János, Gyukics Gábor, Nyilas Attila, Varga Dániel és mások a címzettek).
Halálesztétika lenne az elsősorban - és változatlanul - az elégia hangoltságának engedő Tandori-kötet? Részben igen. Számvetéslíra, felkészüléslíra, halállíra. A halálfilozófia kemény iróniájú életrajzi mögöttese olyan versekből világlik ki, mint az ajánlásával ("A testi szenvedésről") főleg Kosztolányinak, címével és felütésével természetesen József Attilának hódoló helyzetjelentés: "Egy vesekő rakodópartján, / saját ülepemen, / ott ültem bambán, / s mit tudhattam, mi lesz velem! // Mit tudhattam, ha annyit se, ez én / meg én, meg ez vagyok, / hogy vesekövemmé, magába merültem, / mim rakodott..." (Egy vesekő rakodópartján ültem). Sokszor groteszk - két szösszenettel szólva: "rotesz g", "grotex" -, sokszor nyers a telő idő könyörtelensége elleni kifakadás, a fájdalom- és tudat-felfakadás vallomása. Együttesen e "legvalóbbversek" olyan szépségbe és véglegességbe rendeződnek, amilyen szép és cáfolhatatlan egy sírfelirat, tömör és mozdíthatatlan egy emlékkő.
A gyűjtemény Tóth Ákos szerkesztésében látott napvilágot, minden fejezetének élén egy mottó-strófával. Tandorin és Tóthon kívül alig valaki sejtheti, mekkora anyagból mennyit vetett ki a rosta. Lehet (az önismétlésekből és a likasabb szöveghelyekből ítélve), hogy valamivel kevesebb még több lett volna. A harminckét éves szegedi irodalomtörténész, Tóth azonban, aki egy ideje a költő feltétlen bizalmát bírja, mégis jól döntött. A hatalmasan termő, nemegyszer "áttekinthetetlennek" mondott Tandori-életmű megjelenési, hozzáférési gondjainak terhéből is levett egy keveset A Rossz Reménység Foka. Aki szeret citátumokat megőrizni egy-egy verseskötet emblémájaként, e könyvnek lassan minden sorát szíve, esze emlékfüzetébe írná, megtanulná (olyannyira azonos minden részlet a könyv egészével). Akár e testesebb, központozás nélküli sorokat is: "vannak jó dolgok és rossz dolgok váltogatódnak: / van hogy az egész egy nagy abszurdum mégis ez az ami van..."
