A világok egymásba olvadása teremtőerővel bír, a köztes állapotok érdekeltek minket

Hogyan jött a téma? Mennyire szükséges magyarázni, és mi adja az aktualitását?

Jusztusz Noémi: A Hipnopomp cím már a válogatás közben pattant ki a fejünkből. Egy igazán nyári kiállítást szerettünk volna létrehozni, amitől az embereknek mosolyra húzódik a szája, ugyanakkor felvet aktuális művészeti kérdéseket. Az átmenetek témájával foglalkoztunk, különböző témák, művészeti ágak közötti átjárhatósággal.

Ez a fázis művészek életében egy végtelenül termékeny időszak lehet, hiszen ezekre a gondolatokra ébredés után is képesek vagyunk emlékezni. (ld. Gulácsy, Salvador Dalí stb.)

Ha már az átmenetek mentén haladunk, minden teremnek van egy külön mondanivalója is. Külső-belső világ, a digitális-természetes közeg, álom-valóság határterületeit vizsgáltuk, de fontosnak tartjuk a festészet-szobrászat, művészet-design áthallásainak megjelenítését is a tárlaton.

Pallós Anna Lídia.: Talán a címként adott kifejezés nem talál meg minket mindennap, de a jelenség egyáltalán nem ritka. Ennek a mesés, szürreális jellege az, amit egy nyári kiállítás alkalmával szerettünk volna megragadni.

Hiszen valahol a nyár is egymásba csúszó világok időszaka. Mikor a megszokott rend meginog, a hétköznapokat nyaralások és hosszú esték gazdagítják, és mi magunk nem feltétlenül vagyunk képesek éles határokkal elválasztani ezeket. A világok egymásba olvadása teremtőerővel bír: ezek a köztes állapotok izgattak minket.

Miért épp ezeket a művészeket válogattátok be erre a kiállításra?

J. N.: Marosi Panni volt az egyik első választásunk. A kiállítás mondanivalóját, a hipnopomp állapot vízióit és szürrealitását legegyértelműbben az ő munkáin láthatjuk. Az elején ennek a további vizuális megjelenítését kerestük, így vetődött fel Rédling Hanna neve, majd elkezdtük kibontani a témát, kitágítani a fogalmat az átmeneti állapotok felé.

P. A. L.: Ahogyan korábbi, közösen kurált kiállítások esetében, itt is kölcsönösen támogattuk egymást a hozzánk közel álló művészek és munkák megtalálásában. A kiállítástervezés alatt folyamatosan tanulunk tőlük és egymástól: hagyjuk, hogy mindenki ki tudja fejezni önmagát, és ebben a biztonságos térben rögtön közeledünk a másik világa felé is.

A termekben egy-egy művészt állítottatok párbeszédbe egymással. Milyen kapcsolatok jöttek létre?

J. N.: A kinti-benti világ közötti átmenet Ronga Eszter és Varga Dóra munkáin is megjelenik, de másként. Míg Ronga Eszter távolról tekint az emberekre, igazán részletesen készíti el a kis figurákat, mindegyik önálló kis világként jelentkezik. Mivel Eszter rendkívül homogén felületekre fest, a monokrómból jönnek ki ezek a figurák, és ez egy nagyon érdekes átmenetet ad. Varga Dóra pedig egy mozdulatot merevít ki és zár be egy olyan szilárd anyagba, mint az üveg. A mozdulat és mozdulatlanság közötti áttűnés ez.

A második teremben Rédling Hanna esetében még a digitális világ és a valóságos lét közötti átjárás kiemelten fontos, ami nosztalgikus hangulatot, szürreális képi világot teremt. Ebben az átmeneti létállapotban úgy találkozik Körei Sándor munkáival, hogy ő a természeti világot elzárja a saját közegétől, a búrában egy mesterséges közeget teremt számára, így nyomon követhetjük az élő elsorvadását.

A nosztalgia maga is átvezet Hannáék teréből a Panniékéba, ahol letűnt korszakok ikonikus tárgyai jelennek meg, így egyszerre a múltban és a jelenben is lehetünk. Szerintem itt az időnek van nagyon fontos szerepe. A Lenzi Studio tárgyai olyanok, mintha Panni festményeiről kerültek volna a térbe, itt viszont megjegyezném, hogy a képzőművészet és a design találkozása is célunk volt, és annak kutatása, hogy hol van a határ a kettő között.

P. A. L.: Minden esetben célunk volt, hogy a látogató több szinten is tudjon kapcsolódni a kiállításhoz.

Ronga Eszter és Varga Dóra termében a víz motívuma jelenik meg erőteljesen, és ahogyan a hullámmedencében, úgy itt is a mesterséges és a természetes érintkezésére lehetünk figyelmesek. Eszter munkái a szimuláció érzését kelthetik, ahol a befogadó kénytelen kapcsolódni a kevés rendelkezésére álló, szubjektív valóságot feltételező elemhez.  

A második teremben Rédling Hanna és Körei Sándor munkái hagyományos műfajokat értelmeznek újra kortárs attitűddel. Miközben technikai megoldások és megszólalásmódok jövőjét kutatják, a múlttal foglalkoznak. Az emlékezet és a nosztalgia jelentősége Hanna fotográfiáin finom, mégis erőteljes kapcsolatot alkot Körei Sándor kompozícióival, melyekben az idő és az átalakulás válik a megfigyelés tárgyává.

Végül Marosi Panni festményeivel találkozunk, melyek markáns ellentétet alkotnak Ronga Eszter korábbi homogén tájaival. Buja, szürreális világokban találjuk magunkat, mintha csak egy álomba lépnénk. Olyannyira, hogy a Lenzi Studio használati tárgyai akár Panni festményeiről is lesétálhattak volna. Az ismerős és idegen elemekkel egyaránt, sűrűn felruházott festmények és tárgyak teret engednek saját asszociációs mezőnknek is. Ez a játékosság rendkívül fontos volt számunkra.

Miért volt fontos, hogy a képzőművészet mellett a design is megjelenjen?

P. A. L.: Képző- és alkalmazott művészet maguk sem szigorúan elválasztható világok, és nem szükséges, hogy külön terekben találkozzunk velük. Kreatív egyének kreatív alkotásai, a művészetelmélet pedig maga is sokszor tántorog a kettő között, hogy ugyancsak ember alkotta kategóriákba tudja rendezni tapasztalatait.

De ha egyszer a kiállítás tervezése során éppen az átmeneti állapotokat kutatjuk, miért ne tennénk ezt magával a tág értelembe vett területtel is, melyben gondolkozunk? Miért ne reflektáljunk pont a saját pozíciónkra? A magunk átmeneti állapotait és perspektívaváltásait ignorálni olyan, mint Körei Sándor üvegtárolóiban elhervadni.