A Szegedi Kortárs Balett Kossuth-díjas művészeti vezetője múltkereséssel, egy családi dráma titkaiban való kutakodással tölti mindennapjait. Az évad nagyszínházi balettbemutatójára készülve Lear történetét koreografálja, és színpadi megoldásait úgy tartalmilag, mint megvalósítás szempontjából izgalmas kettősség jellemzi. A darab április 28-tól a Szegedi Nemzeti Színházban, illetve a Budapest Táncfesztivál kiemelt előadásaként május 6-án a Nemzeti Táncszínházban látható.
35 évnyi munkásságod során mindössze egy Shakespeare-műből, a Szentivánéji álomból készítettél táncjátékot. Mi késztetett arra, hogy most Lear történetét meséld el?
Shakespeare művei mind fantasztikusak, és erős tanulságuk van, az ismertsége ezzel együtt nagy felelősséget ró az alkotóra. Valóban nem volt vele sok találkozásom, de a Szentivánéji álom nagy élmény, igazi játék volt. Shakespeare bizonyos történetei abszolút kortalanok, könnyen kiragadhatók az adott történelmi közegből. Sokkal általánosabban és jelentősebben az emberi kapcsolatokról beszél, mintsem csak a korról. Ezek a drámák pár száz éve már ugyanazzal az érvényességgel és tartalommal szólaltathatók meg, bármilyen korba is helyezik őket az alkotók, noha a világ közben elképesztően megváltozott, és régóta érvénytelenné váltak a reneszánsz idején még érvényes társadalmi viszonyok.
A szinopszisban úgy fogalmaztál, hogy a Lear számodra kevésbé király-, sokkal inkább családi dráma.
A Lear alapvető problémafelvetése sajátságos, a korhoz köthető társadalmi jegyeket hordoz: akár az apa-gyermek, akár az uralkodói, akár a férfi-női viszonyok tekintetében. Az öröklődés szempontjából alapkonfliktus, ha egy férfiembernek három lánya van, és egyetlen fia sincs. Nem mindegy, hogy kihez adja a lányait. De miből adódik a rögtön a darab elején kirobbanó feszültség? Ennek keresésében a korhoz köthető motívumokat találunk, ugyanakkor ezeknek a családon belüli megfejtését kell elmesélnünk. Ezért fogom fel inkább családi, mintsem királydrámaként.
Munkáid során gyakran merítesz az életedből. Az, hogy te is lányos apuka lettél, feltételezem, más árnyalatokat is megvilágít számodra, miközben a drámában kutakodsz.
Egyrészt abban a korban vagyok, amikor már könnyebben tekintek rá egy idősödő férfira, az ő problémáira, viszonyaira. Fiatalabb koromban nem tudtam volna ilyen könnyen megérteni a gondjait. Másrészt az sem mellékes, hogy legyen egy jó Lear a társulatban. Csetényi Vencel ugyan már „kiöregedett” a szakmából, de több előadásunkban is táncol. Olyan adottságai, színpadi ereje és jelenléte van, amelyek révén képes megformálni egy ilyen karaktert. Tehetséges női táncművészeink között akár két szereposztásban is kioszthatók a három lány erős és különös női karakterei. A férfi szereplők közül csak a legjelentősebb, a történet magjában lévő alakokat tudjuk megjeleníteni, így a két férjet: Albant és Cornwallt, valamint Kentet – ő állandó társa és segítője a királynak. A másik oldalon Gloster és fiai állnak, az övék valójában Lear ellentörténete, másfajta alapproblémával, csalással és árulással.
Milyen tartalmi és színpadi ötletek születtek benned a darab nyitott kérdései kapcsán?
Amikor a dráma megfejtésén gondolkodtam, felvetődött bennem, mi lehet az a helyzet, ami az első jelenetben mindenkiből ennyire intenzív indulatokat vált ki. Nem lehet átlagos hétköznap, amelyen Lear ennyire feszült, hogy Cordelia legkisebb rezdülésére is azonnal ugrik. Másrészt zavart, hogy egy családi dráma közepén egyetlen szó sem esik arról, kicsoda a királyné, Lear gyermekeinek édesanyja. Három lány történetét látjuk, akiknek nyilván egyik legfontosabb viszonyuk az anyjukhoz fűződő kapcsolat, hiszen egy nő számára az anyai minta a legmeghatározóbb. Lear felesége vajon hogyan vett részt az uralkodásban, milyen partnere volt férjének? Olyan múlt kereséséről beszélek, amit nem látunk, de érezzük a hiányát és a kimondatlanságát.
Ennek számomra az lett a megfejtése, hogy a darab a királyné temetésével kezdődik. A gyász és a fájdalom pillanatában vagyunk, amikor a király úgy dönt: egyedül nem uralkodik tovább. Így sokkal feszültebb és érthetőbb pillanattá válik Lear sértettsége, és a szeretetre való beteges éhsége, aminek durva kinyilvánulása, hogy Cordeliát kitaszítja.
A karakterek sorában van egy érdekes figura: a bolond. Shakespeare idejében nem volt még elég színész, ezért Cordeliával játszatták el a bolondot is, hiszen ő a darab elején elmegy, és majd csak a végén látjuk újból. Ezt sokszor a mai napig így játsszák, aminek az okára különböző válaszokat adnak a rendezők. Magam ezt nem tudom elfogadni, számomra két ellenkező szerepről van szó. Cordelia egyszerű szótlansága, a darab elején mondott pár nyers szava ellentétben áll a csacsogó, filozófiai bölcsességeket és politikai aspektusokat pufogtató bolond karakterével. Az foglalkoztatott, hogy melyik lehet az a szerep, ami állandó opponensként van jelen a király mellett. Az a személy, akivel Lear vitatkozik, és akivel meg akarja beszélni azt, hogy mikor mi a helyes morális döntés. Olyan megoldás született bennem, amit a tánc absztrakt valósága lehetővé tesz: hogy ez a feleség szelleme, akit Lear nem enged el, akivel mindig meg akarja beszélni a dolgait.
Bolondot táncolni egyébként sem lehet jól, hiszen azt leginkább viccesen oldjuk meg, holott ebben a műben ez a karakter pontosan arról szól, hogy micsoda igazságokat mond ki, milyen figyelmeztetéseket, ellenpontokat ad az uralkodó számára. Izgalmas játék, hogy a feleség szelleme egészen a haláláig „fogva tartja” Leart, aki követi őt a sírba. Nehéz játék lesz a színpadon táncban ezeket a viszonyokat valóssá és átélhetővé tenni. Nem a prózai szövetet szeretném a tánc nyelvére fordítani, hanem a lelki utakon végigkísérni a nézőket.
Milyen díszleteket tervezel, és milyen jelmezekbe öltözteted a táncosokat?
Operai hangulatban gondolkodom. Egy hatalmas sziklát szeretnék, ami egyrészt maga a sír, másrészt a fundamentum, ami az egész játék és a kormányzás alapja, és egyben mindenki lelkében súlyként van jelen. Ennek az összetett szimbólumnak a működésén most dolgozunk, hiszen térváltásokat kell megvalósítanom: egyik helyszínről a másikra megyünk. A legfontosabb ezek közül a fenyér, a pusztaság, amely erős kivetülése Lear lelki viharainak. A természet és a lélek viharának erejét, fájdalmát hűvös, nyers térben hozzuk létre. Színeiben a film világa is megjelenik, és visszaköszön a sziklás, kopár, kietlen angol vidék. Inkább képzőművészeti látványt kell elképzelni. Konstruktív elemekben gondolkodom, amelyek meghatározzák a játékot. Letisztult tér egyetlen nagyon erős anyagvalósággal ütköztetve.
Ugyanez igaz a jelmezekre, melyeket Bianca Imelda Jeremias fog megálmodni. A mai fekete öltönyök találkoznak a királyi világ attribútumaival: legyen az szőrgallér, korona, vagy valami olyan elem, ami arra a korra utal. Dobri Dániellel dolgozunk a zenén. A mai hatású effekteket, mély hangzású elektronikus hangszereket a reneszánsz korabeli lantos és egyéb zenei világgal, kórusművekkel keverjük. Historikus szövet modernnel keverve: az egész darabra ez a kettősség jellemző.
Nyitókép: Lakatos János / Moving Target Photo
