Iker ajándék – 121 vers, ami összetöri/összeragasztja a szíved

Már ez a megoldás is jelzi, hogy itt a válogatás mellett maga a könyvforma is jelentést hordoz. Nem egyszerűen tematikus ciklusok kerültek egymás után: a kötet fizikailag is kétféle érzelmi mozgást rendez egymással szembe. Az egyik oldalról haladva szétesünk, a másikról közelítve összerakódunk, és hogy melyiket vesszük elő, azt részben az határozza meg, mire van éppen szükségünk.

Sokfelől lehet közelíteni hozzá, ki-ki azt veszi magához, amihez az adott pillanatban kedve vagy lelki kapacitása van, miközben Krizbo illusztrációinak köszönhetően a szemünk is jóllakik. Ezek nem egyszerű kísérőelemek: párbeszédbe lépnek a versekkel. Sokszor játékosak, máskor szívszorítóak, de szinte mindig érzékenyen és pontosan reagálnak arra, amit a szöveg megnyit. Nem magyarázzák meg a verset, sokkal inkább valahogy meghosszabbítják az olvasás idejét, és lehetőséget nyújt még egy kicsit érzelmileg ücsörögni a versben.

A könyv vizualitása és tárgyszerűsége tehát nem mellékes erény. A fekete és piros borító, a tipográfia, az illusztrációk és a kétirányú felépítés együtt nagyon mai tárggyá teszik, de közben éppen a nyomtatott könyv egyik legelemibb adottságával játszanak el: azzal, hogy van eleje, hátulja és közepe, és nem mindegy, honnan nyitjuk ki. Kifejezetten friss módja ez annak, hogy egy hagyományos médium ne valami digitális felületet próbáljon utánozni, hanem a saját fizikai lehetőségeiből hozzon létre jelentést.

A kétfelől olvasható könyv első pillantásra akár látványos könyvtervezői mutatványnak is tűnhet. Van is benne valami játékos, nagyon mai gesztus. Bizonyára lesz, akinek szemfényvesztésnek hat a fekete–piros kettősség, a cím és az egész erősen konceptuális forma. Csakhogy a könyvet kézbe véve hamar kiderül: a konstrukció túlságosan következetesen van végiggondolva ahhoz, hogy puszta csomagolás maradjon. A forma nem rákerül a versekre, hanem értelmezi is őket.

Ezt mutatja mindenekelőtt a középpont. A két olvasási irány Kosztolányi versénél fut össze, és nehéz volna ennél pontosabb választást elképzelni. A Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most maga is ellentétek együttes átadásából épül fel: az életet nem tiszta örökségként, hanem a gyönyörű és a rettenetes szétválaszthatatlan elegyeként mutatja. Az „iker ajándék” kifejezés szinte a teljes antológia szerkesztői képletévé válik.

A kötet sem azt állítja, hogy előbb történnek velünk rossz dolgok, aztán érkeznek a jók, amelyek rendbe hozzák őket, de azt sem, hogy fordítva. Inkább azt, hogy a kettő eleve egymás mellett létezik.

Erre azért is szüksége van a szerkezetnek, mert az „összetörő” oldal korántsem pusztán szerelmi bánatok gyűjteménye. A ciklusokban halál és halandóság, depresszió, betegség, magány, hit és kétely, háború és politikai erőszak, barátság, szerelem és családi veszteség kerül egymás mellé. Orbán Ottó Haláldala, Rakovszky Zsuzsa Depressziója, Pilinszky Infernója, Radnóti Hetedik eclogája vagy József Attila Nagyon fáj című verse nagyon különböző tapasztalatokról beszél, a kötet azonban ugyanannak a kérdésnek a változataiként olvassa őket: mi mindentől képes szétesni az ember?

A gazdag válogatás önmagában is azt állítja: a szív összetörése nem szűkülhet magánéleti metaforává. Egy szakítás mellett a történelem is összetörhet, egy másik ember elvesztése mellett a saját elménk, a magány vagy a hit elvesztése is. Az összeragasztó oldal pedig ugyanilyen következetesen kerüli el a fordított közhelyet. Nem hatvan változatát kínálja annak, hogy minden rendben lesz. Barátság, szerelem, természet, hit, béke, állatok, családi és nemzedéki kapcsolatok, vagy akár egy kávéház és a világ apró részleteinek észrevétele is olyasmivé válhat, ami visszaköt az élethez.

Ez az egyik oka annak, hogy a két fél végül nem merev szomorú–vidám felosztásként működik. Az antológia érdekes módon egyszerre épít a kettéosztásra és kérdőjelezi meg annak véglegességét. A két oldal a könyv közepén nem lezárul, hanem összeér.

A válogatás másik fontos döntése, hogy nem irodalomtörténeti rendben építkezik. A 121 vers közel száz szerzőtől érkezik, a magyar költészet több évszázadából: Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi vagy József Attila ugyanabban a kötetben kerül a mai húsz-, harminc- és negyvenéves költők mellé. A klasszikusok nem külön blokkban képviselik „a hagyományt”, és a kortársak sem afféle frissítésként kerülnek melléjük. Egyszerűen ugyanarról az emberi tapasztalatról beszélgetnek.

A századok távolsága természetesen nem tűnik el. Változik a versbeszéd, a szókészlet és a mondatritmus, változnak a formák, a társadalmi és vallási referenciák, sőt az is, mit és milyen közvetlenséggel lehet kimondani. A különbségek annál feltűnőbbé teszik, hogy az érzelmi alaphelyzetek mennyire makacsul felismerhetők maradnak. Más nyelvi és poétikai eszközökkel szólal meg a veszteség Csokonainál, Adynál vagy egy ma születő versben, de az olvasói ráismeréshez nincs szükség lábjegyzetre. Két, egymástól évszázadokra született szöveg között szemebetűnően sokkal nagyobb a nyelvi távolság, mint az érzelmi.

És talán éppen ettől válik az antológia többé ügyes tematikus válogatásnál. Egymás mellett olvasva a verseket valami időtálló rajzolódik ki arról, ahogyan az ember működik. Változik a világ, amelyben élünk, változik, hogyan beszélünk róla, de feltűnően ismerősek maradnak azok a helyzetek, amelyekben elveszítjük a talajt, és azok is, amelyekben újra találunk valamit, amibe kapaszkodni lehet.