Egy korábbi beszélgetésből kiderül, hogy legtöbbször igyekszik úgy alakítani a találkozásokat, hogy a helyszín az ön otthona legyen. Most is itt vagyunk. Ennek, azon túl, hogy praktikus megoldás, van egyéb indoka is?
Ez a lakás valóban egy találkozási pontnak tekinthető. Félig-meddig túl vagyok egy film előkészítésén, s bár az elején kínlódtam a castinggal egy irodában, végül itt tartottuk meg őket, ebben a lakásban. Ez pedig egyáltalán nem általános helyzet. Ennek van néhány oka, ami számomra érthető, mások számára viszont lehet, hogy kevésbé az. Az első, hogy én ebben a lakásban annyit dohányzom, amennyit akarok. Nálam az nem működne, hogy kiüljek egy kávézó teraszára, és a rádiózene mellett kínlódjak, hogyan tudnám megértetni magam és hallani a beszélgetőtársam hangját. Ezeken a helyeken pedig a dohányzás is korlátozva van.
A másik ok, hogy ez nekem kétségbevonhatatlanul az otthonom, de a munkahelyem is. Ez sokszor nem túl szerencsés. Én is örvendenék annak, ha lenne külön fotóstúdióm vagy egy olyan lakás, ahova át tudok járni dolgozni. Itt csak ez van. Tizenkétezer kilométerre is van egy, de ott is ugyanígy élek, ott is mindenkivel a lakásomon találkozom.
A harmadik ok viszont a legfontosabb. Nagy tisztelője vagyok a privát szférának, de egy olyan világban szocializálódtam – még a hetvenes évek első felében –, amelyikben a legtermészetesebb dolog volt az, hogy az emberek átjártak egymáshoz. Lehet, hogy csak egy kanál sóért, lehet, hogy kávézni, beszélgetni…
A valóság viszont az, hogy ettől a létformától eltávolodva, ami a túlméretezett egóval és privát szférával kialakult, sikerült legyártani az emberiség történetének a legneurotikusabb társadalmát. Ennyire elidegenedett társadalmat még nem sikerült gyártani, mint a miénk.
Ezek a dolgok bármilyen szépen is hangzanak, bármilyen jól meg vannak ideologizálva, ezek képezik mindennek az alapját: „ez az én házam, az én váram, ide csak az a három ember jöhet, és ő is csak akkor, ha egy héttel előtte telefonon bejelentkezett”. Én ezt nem szeretném ápolni. Nyilván van ennek árnyoldala is, pont azért, mert ilyen lett a világ. Nem ön az első, aki rácsodálkozik, olyan is van, aki megdöbben, sőt, Isten bocsássa meg, de olyan is akadt, aki felháborodott, hogy én ezzel azt jelzem, hogy felhívom szobára. Tényleg meg vannak bolondulva az emberek, a rendszer pedig tesz is érte, hogy ez az állapot megmaradjon.
A rendszer alatt most nem egy aktuális politikai rendszert értek, hanem azt, ami az egész világban zajlik. Mindezt módomban áll a saját szememmel látni Indonéziában. Pontosan egy évtizede élem ezt a kettős életet: egy év itt, egy év ott. Látom, hogy mennyit változott ez a társadalom ez alatt a tíz esztendő alatt, és azt is látom, hogy mitől. Azt is látom, hogy miként változott az emberek mentalitása attól a pillanattól kezdve, hogy hozzájutottak a bankhitelhez és bevezették a Netflixet. Attól a pillanattól a nyugati demokratikus, liberális, ultrabiztonságos világ csúcsteljesítményeit nem kis erőszakkal betolták egy olyan kultúrába, amelyik a saját normái szerint többé-kevésbé még egy olyan társadalmat tudott fenntartani, ahol az emberi kapcsolatok a legnormálisabban, a legtermészetesebb módon működnek. Ahol senki nem kéri ki magának, ha az utcán ránéznek, hanem illedelmesen visszamosolyog, esetleg köszön is, annak ellenére, hogy nem egy ötszáz fős faluról, hanem egy ötmilliós faluról beszélek… Jávába is kezd beáramlani az, amit mi itt képviselünk és megteremtettünk. Ezt nem lehet megúszni.
Az otthon és az idegenségérzet szinte mindegyik önnel készült interjúban megjelenik. Ám a legtöbb beszélgetésből már kikopott az első tizenhat év, amit Marosvásárhelyen töltött, ott született, ott nőtt fel. Budapest a rendszerváltás és első fia születése után kezdett otthonná alakulni, viszont az addigi Bartis Attilának az identitás és az otthon fogalmak Marosvásárhelyhez kötődnek.
Nem kopott ki, legfeljebb elfelejtettek kérdezni róla. Fel sem merülhet, hogy kikopjon. Sőt olyannyira nem kopott ki, hogy most az a könyv, amin három éve dolgozom, mindenestül arról a tizenhat évről szól, és még véletlenül sem fikció. Ez a könyv a marosvásárhelyi létről szól, ami nélkül semmi nem született volna a későbbiekben, vagy ha valami születik, az biztosan, hogy egészen más lenne. Ha nem azok lennének a gyökereim, ha nem abból táplálkozik minden, akkor egészen mások lennének, nemcsak a regények vagy a kisprózák, de meg merem kockáztatni, hogy még a fotográfia is.
Azt mondjuk, hogy megfoghatatlan ez a kapcsolat a látás meg az otthon között, de nem annyira megfoghatatlan. Lehet, hogy a képi világ az, ami elképesztően hatott rám: amikor az ember felismeri a környező valóságban az egésznek a szürrealitását. Ezek lehetnek apróságok vagy lehetnek hatalmas dolgok, lehet egy éjszakai dédai pályaudvar vagy lehet a gyulakutai hőerőmű hűtőtornya, amin keresztül átjön az aurája ennek az egész látható világnak. Amikor egy kicsit sejteni lehet, hogy igen, ez egy pohár, ha lefényképezem, gyönyörű, de istenigazából attól gyönyörű, hogy a pohár mögött még lehet érezni valamit. Látni biztosan nem, de érezni lehet. Ez is Marosvásárhelyhez kötődik. Meglehet, máshol is bekövetkezett volna, ha az Úristen úgy szervezi, hogy máshova szülessek, de nem úgy szervezte. Ez pedig kitart a gödörig.
Mivel édesapja, Bartis Ferenc is költő volt, nem volt nehéz integrálódnia az irodalmi, s azon belül is az alkotói világba. Milyen formában hatott édesapja költészete a saját írásaira, szárnypróbálgatásaira?
Nehéz kérdés, és nincs is rá egyértelmű válasz. Józan ésszel nem lehet kizárni a hatását. Ugyancsak józan ésszel nem lehet azt gondolni, hogy egyenesen ebből az következik, hogy ha egy apa író vagy költő, akkor utána a gyereke is az lesz. Ez más területeken gyakrabban előfordul, például ügyvédeknél és nagy orvosgenerációk esetében, pedagógusoknál igen, viszont a művészetekben sokkal ritkább. Talán a muzsikusoknál van a legnagyobb ilyenfajta kontinuitás.
Természetesen hatással volt rám – egy feleekkora albérleti lakásban, amibe Vásárhelyen beleszülettem – az, hogy az apám Consul írógépén tanulom meg óvodás koromban a nyomtatott nagybetűket, és pötyögök rajta valamit. Hatással volt az is, hogy voltak olyan könyvek is ebben a lakásban, amiket én még nem tudtam olvasni, de anyám már felolvasott nekem belőlük.
Ugyanakkor az is benne volt, ami tulajdonképpen majdnem kegyelmi dolog – s ami az én esetemben talán túl korán is bekövetkezett – a felismerés, hogy ha ezt akarja az ember csinálni, akkor teljesen le kell válnia a szüleiről. A saját útját kell járnia, neki kell felépítenie mindent kavicsról kavicsra, ami aztán vagy megmarad, vagy összeomlik, de mindenképp az ő építménye, máskülönben megette a fene az egészet.
Az is érdekes, hogy annak idején – talán ez ma is így van – ha nem is mindenki, de majdnem mindenki írt. Szerelmes levelet, novellát, szerelmes verset – nem én voltam az egyetlen abban a szűkebb közösségben, hanem valamilyen módon mindenkinek fontos volt, hogy a nyelvvel megpróbáljon valamit kipakolni magából, az érzelmeiből, a gondolataiból. Viszont az, hogy kinél és mikor válik az írogatás írássá, már más történet. Az ilyen minőségi fordulat azt jelzi, hogy komolyan vehető, onnan már van valami, amire lehet építkezni, de ezt mindig csak utólag látja az ember.
Van erre egy disszonáns történetem. Tizenhárom éves voltam, amikor versekkel próbálkoztam. Huszár Sándor, a Hét folyóirat akkori főszerkesztője közeli barátja volt apámnak, aki nagy lelkesedéssel fogta a verseimet, betette egy borítékba, elküldte Huszárnak, s mit tesz Isten, meg is jelentek. Persze egyrészt madarat lehetett volna fogatni velem, fél méterrel lebegtem a föld felett. Másrészt ugyanabban a pillanatban volt valami, amivel szembesültem: ha én küldöm el vadidegenként ezeket a verseket, akkor teljes joggal, soha a büdös életben nem jelentek volna meg. Ez volt az a pont, meglepően korán, amikor átfordult az egész: attól kezdve, amikor belekezdtem A sétába, az első regényembe – akkor még tizennyolc éves voltam –, apám csak akkor látta az írásaimat, amikor a kész nyomtatott könyvet odaadtam neki. Szerintem ez neki sem volt könnyű, de mérhetetlenül tiszteletreméltó, hogy zokszó nélkül tudomásul vette. Soha nem adott hangot fanyalgásnak, rosszallásnak. Amikor megkapta a könyvet, nagyon örült neki.
Ha már szóba került A séta. Ez is eltér a klasszikus koreográfiától, mert az a normális, az az általános, hogy az ember először verseket, novellákat ír, amiket leközölnek a folyóiratok. Utána lesz belőlük egy füzetecske, ami miatt szégyelli magát és megbánja. Az én esetemben ez nem így történt, az első olyan írásom, amit kiadtam a kezemből, regény lett. De ebben is legalább annyi, ha nem több félelem és óvatosság van, mint becsvágy, nagyravágyás. Fél az ember a kudarctól. Mindnyájan veszettül sérülékenyek vagyunk. Más kérdés, hogy melyikünk hogyan tudja ezt feldolgozni vagy mihez kezd vele. Addig nem akartam nyilvánosság elé pakolni semmit, amíg nem éreztem úgy, hogy legalább a saját mércéim szerint tényleg megfelelően áll a lábán. Ezt a könyvet éppen ezért írtam hat éven át.
A vége című könyvének nagyjából nyolcvan százalékát Jáván írta meg, mindössze egy év alatt, ám előtte több éven át küszködött az elejével. Van arra valamilyen magyarázat, hogy ott miért tud jobban dolgozni, írni?
Nem tudom a pontos magyarázatát. Hajlamos az ember azt gondolni, hogy ez azért lehet így, mert ott csend van, csiripelnek a madarak. De itt is el tudok menni falura, és itt is csiripelnek a madarak… Valahogy mégsem tudott megtörténni. Kint töltöttem kétszer egy évet Berlinben ösztöndíjjal, ahol ezzel a regénnyel dolgoztam, de nem működött. Pedig ott aztán tényleg nem volt gondom semmire: volt egy százötven négyzetméteres lakásom, nem volt probléma az, hogy hogyan fizetem ki a villanyszámlámat, megvolt a kellő biztonságérzet. Jávára sem úgy mentem, hogy ott majd biztosan megtörténik, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi fog történni…
Május közepén volt tíz éve, hogy először Jáván jártam. Ez alatt a tíz év alatt rengeteget dolgoztam: megírtam A vége regény nagyobb részét, írtam egy karcsú esszékötetet a fotográfiáról, megírtam egy filmforgatókönyvet, illetve olyan esszéket és szövegeket is írtam, amelyek nem jelentek meg könyvben. Most lesz a harmadik olyan kiállítás szeptemberben a Capában, aminek a teljes anyaga Jáván készült. Egy unalmas éjszakán kiszámoltam, hogy az elmúlt tíz esztendő munkájának nyolcvan százalékát Jáván hoztam létre, ott írtam, ott fényképeztem. Az itteni létem szólt a kiállításszervezésről, könyvmegjelenésekről, bemutatókról, de aktív munka alig. Nem tudom megmondani az okát, s bár hiszünk az ok-okozati láncolatokban, lehet, hogy nem látjuk a miértjét. Apró feltételezéseim vannak, s talán nem is egy okra vezethető vissza, hanem nagyon különböző dolgok konstellációja, így áll össze az egész.
Elsőéves egyetemista voltam, amikor A nyugalom című regényét olvastam. Sokan féltettek ettől a könyvtől, mint korábban a George Orwell-könyvektől. Nem azért, mert nem jó írásokról beszélünk, hanem azért, mert erős mondanivalói vannak ezeknek a könyveknek. Fel kell nőni, érni kell ahhoz, hogy megértsük a Bartis Attila-szövegvilágot?
Az embernek különböző állapotai, korszakai vannak. Mindegyik teljes értékű, és mindegyiknek megvan a maga legitimitása. Adott esetben ugyanaz a mű teljesen mást jelent ugyanazon ember számára különböző korokban, de ezt nem nevezném felnövésnek. Nem gondolom, hogy valaki a tízes évei végén vagy huszonévesen ne értene meg semmit egy könyvből, s majd a hatvanas éveire pedig teljesen megértené…
Amikor egy huszonéves olvassa azt a könyvet, akkor pont annyi megy át belőle, amennyire neki akkor épp szüksége van. Ha pedig később olvassa, akkor megint valami más. Ez természetes, evidens, és nincs vele semmi baj.
Én enyhén diszlexiás vagyok. Ez csak annyit jelent, hogy nagyon lassan olvasok, pontosabban azzal a tempóval olvasok magamban is, mintha hangosan olvasnám fel a szöveget. Ha megpróbálok ezen gyorsítani, akkor már nem tudok koncentrálni rá, átszaladok rajta. Éppen ezért mérhetetlenül irigylem azokat a barátaimat, akik hétfőn leveszik a József és testvéreit, és vasárnap visszarakják a polcra az egészet kiolvasva. Ez nekem egy év…
Persze azt el tudom képzelni, hogy vannak olyan speciális esetek, amikor valakinél tényleg látszik valami, ráadásul nagyon képlékeny állapotban, valami nagy labilitás, és akkor valaki úgy gondolja, hogy jobb, ha ő most nem foglalkozik ezzel. Bár ez sokkal kevésbé a szépirodalomra vonatkoztatható, ellentétben a „hogyan legyünk könnyen, gyorsan boldogabbak?” típusú vulgárpszichológiai könyvekkel. A lélek legalább annyira érzékeny dolog, mint a test. És legalább akkora tudást és felelősséget igényel az, hogy hozzáérjünk, mint az, amikor hozzányúlunk valaki testéhez.
„A kultúra mindig meghatározza az olvasmányélményeket.” Egy korábbi interjúban néhány példát is felsorol: a kínaiak számára a szülő-gyerek kapcsolat, a németeknél a politika és Varsóban az Istenhez való viszony válik hangsúlyossá. A magyar olvasóknál mely témákat, milyen viszonyokat nagyítunk fel, keresünk a szövegekben?
A saját kultúrámon belül sokkal nehezebben tudom megállapítani, mert sokkal kisebb a tiszta rálátásom, hiszen én is része vagyok a rendszernek. Ha tippelnem kell, akkor azt felelem, valószínűleg az esetek többségében az érzelmi dolgok kapnak nagyobb hangsúlyt, de ezt nincs jogom pontosan megítélni. Persze találkozom jó pár emberrel, kapok sokféle visszajelzést, de ez még mindig nagyon szűk köre azoknak, akik olvasták a könyveimet. Ott van viszont a nagyobb hányada, akiről fogalmam sincs, hogy mi történt vele, amikor elolvasta a könyvet, eljutott-e egyáltalán a végéig, vagy netán letette félúton.
Kint azért egyszerűbb, mert ott nyersebben mondják meg, vagy esetleg kiderül a kritikákból. Ott sem csak a kérdésben is elhangzott témák kerülnek középpontba, de azok kapnak nagyobb hangsúlyt, figyelmet.
Amikor önnel beszélgetnek, szinte kikerülhetetlen a fotográfia – hiszen ahogyan az írás, úgy a fényképezés is meghatározó az életében. Kemény Istvánnal voltak együtt Szíriában még az 1990-es évek környékén, és azt mondta, hogy annyira a fényképezéssel volt elfoglalva, hogy nem tudott jelen lenni a valóságban. Számomra viszont nehéz elválasztani a valóságot a fényképezéstől. Meg lehet örökíteni a teljes valóságot bármilyen formában?
Akkor még egészen más volt fényképezni, mint ma, digitálisan. Egy hónapra pont tíz tekercs filmem volt, tekercsenként harminchat kocka. Ha valaki most a telefonjával kimegy a hegytetőre, ennél több fotóval jön vissza. Ez azt is jelenti, hogy az analóg fényképezés egy egészen másfajta jelenlétet követel. A helyszínen kell meghozni nagyon fontos döntéseket. A digitális esetében exponálhatok büntetlenül bármennyit, majd utólag válogatok. Ez persze nem zárja ki azt, hogy nem lehetne ott is jó képeket kiválasztani. De egy képen soha nem az van, ami előttem van. Egy képen az van, aki a kamera mögött van és ami a kamera előtt van, együtt. Ez a kettő együtt ad ki egy egészet.
Az akkori kudarcélményem arról szólt, hogy azt a bravúros esztétikumot, amit az akkori saját mércéim szerint szerettem volna viszontlátni a saját képeimen, azt nem láttam. Ez még ’93-ban volt. Amikor megnéztem a képeimet, mérhetetlenül csalódtam, ott is maradtak érintetlenül a fiókban. 2017-ben a galeristám, Deák Erika kérésére és javaslatára elővettem ezeket a képeket. Megdöbbentem. Az a bravúros látványvilág, amit én annak idején reméltem és elvártam a képektől, az hála az Istennek nem történt meg, viszont a képeknek mégis van egy olyanfajta érzékenységük, amivel lehet, hogy ma már nem rendelkezem.
A fényképezés az egyetlen olyan dolog – ellentétben a filmmel –, ami az idő múlásával nem banálissá vagy nevetségessé válik, hanem egyre hangsúlyosabb lesz. Olyan mértékben kötődik az úgynevezett külső objektív valóságához, hogy attól nem tudunk elvonatkoztatni akkor sem, ha az nem dokumentarista fotográfia.
Ez a világ viszont óhatatlanul változik, és esztétikailag is átírja a képeket. Annak idején Istvánnal bejártuk Aleppót. Ez egy olyan város, ami ma már nem létezik. A földdel tették egyenlővé. Innen nézni rá ugyanarra a képre, arra, hogy én még ott vagyok a világ leghosszabb, tizenöt kilométer hosszú fedett bazársorán, ami létezett ezer évig, de utána porig bombázták az egészet… Ettől a pillanattól kezdve nemcsak a dokumentum értéke változik meg, hanem a kép esztétikuma is. Megváltozik a hozzá való viszony. Ez a titka annak, hogy nem lehet negatívot kidobni. Hiába rossz, benne van a pakliban, hogy három évtized múlva az lesz az egyik legfontosabb kép. Az irodalomban nincs ilyen. Az irodalomban, ha ma egy mondat rossz, akkor ez a mondat rossz lesz holnap is, holnapután is, azután is. Az irodalomban ez a fajta változás nem tud megtörténni.
Vannak olyan féligazságok, amelyeket előszeretettel mondanak el a fotográfiáról, és az ember hajlamos elhinni ezeket: a fotográfus egy kívülálló létező, ott van közötte és a valóság között a fényképezőgép. Biztos van ilyen, de ez alkat kérdése, és létezik ennek a szöges ellenkezője is. Számomra a fényképező az, ami kicibál az íróasztal mögül és kivisz a pillanatnyi valóságba. Amikor az asztalnál ülök és egy szöveggel dolgozom, akkor mindenképp a múltam teljes hozadékával dolgozom, nem a jelen pillanatommal. Amikor fényképezek – bár ott van a látásomban minden, amit hozok magammal – a valóságos jelenben vagyok. Ez két nagyon különböző létállapot, nekem ezért van szükségem mindkettőre.
