Csaknem húsz román író és költő is eljön az idei nemzetközi könyvfesztiválra

Románia 2025-ben a budapesti nemzetközi könyvfesztivál díszvendége a 30. jubileumi eseményen. A fesztivált 2025. október 2. és 5. között rendezik meg a Bálna Honvédelmi Központban. Fókuszban a kortárs román irodalom magyar fordításokban. A lapok kiemelkedő közép-európai kulturális eseményeként ismertetik.

Nem akármilyen jubileumról van szó: csaknem húsz román író és költő is eljön a könyvfesztiválra, akik közül többen már két-három, sőt akár öt magyar nyelvű kötettel büszkélkedhetnek. Ezen kívül tizenkét erdélyi magyar író és fordító vesz részt a bemutatókon és kerekasztal-beszélgetéseken. Az utóbbi évtizedekben soha nem volt ehhez mérhető román részvétel a budapesti könyvfesztiválokon. A Bálnán kívül könyvbemutatókat tartanak még a budapesti Román Kulturális Intézetben és a Három Hollóban is. 

Amellett, hogy Románia a díszvendég, minek tulajdonítható ez a hatalmas érdeklődés a románok részéről? 

Az utóbbi évtizedekben a román irodalom jelentős sikereket ért el a nemzetközi porondon és a francia, angol, német, spanyol nyelvre fordított román művek figyelemre méltó díjakat kaptak. Itt, Budapesten is több Európai irodalmi díjas román író szerepel a könyvfesztiválon. Talán az a tény is közrejátszik, hogy a román irodalomnak van egy esélyes Nobel-díj várományosa, Mircea Cătărescu, aki a hírek szerint, az idén is közel állt a sikerhez. Másrészt a román írók nagyszámú részvétele a Könyvfesztiválon a rendkívül gazdag magyar fordításirodalomnak is szól, hiszen mintegy 160 évvel ezelőtt jelentek meg az első irodalmi szintű magyar fordítások románból. Az első magyar irodalmi fordítás szerzője, Ács Károly (1823–1894), magyar költő és forradalmár, aki az 1848–49-es szabadságharc leverése után Haynau börtönében töltött hosszú éveket. Itt tanult meg románul, szerbül és csehül. Szabadulása után alapos népköltészeti gyűjtést végzett, és 1858-ban, Pesten adta ki a Virágok az oláh népköltészet mezejéről című első műfordítás kötetet.

A számos antológia és fordításkötet megjelenése a könyvfesztiválon a Román Kulturális Intézet finanszírozásának tulajdonítható. Legalább két éve folynak az előkészületek erre az eseményre.    

A prominens magyar írók hogyan tekintettek a román irodalomra?

Füst Milán volt az a magyar regényíró, aki tűpontosan rátapintott a román irodalom sajátos jegyeire, amikor a Nyugatban Panait Istrati Kyra Kyralina című regényéről írt: „Alig találom párját, – még valakit, akinek bátorsága volna hasonló metszően kegyetlen történetet a mesemondók elfogulatlan egyszerűségével és természetességével előadnia. A szemembe néz és el meri hitetni velem, hogy e sok szörnyűség nemcsak természetes, sokszor még szép is… Az ezeregyéjszakában is vannak korbácsütéstől forradásos testű nők, s abban is vannak napsütéses délutánok, amelyekben izzik az öröm. De itt az öröm árnyéka mélyebb. A keleti mesék hang- és színzavarának itt félre nem érthető jelentősége van: az élet céltalanságát tükrözi. S aki e kalandokat éli, okosabb, mélyebb érzésű s szeretet után csengőbb, mint az arab vándorok. A magunk fajtája ő, örökösen billenő lelki egyensúlyának rezzenéseit akkor is érezzük, mikor legszebb álmait meséli”. (Nyugat, 1926/12).  

Ebben a rejtélyes világban sajátos világlátás születik, melynek része az irónia és a nevetés, a szószátyárságnak tűnő többszólamúság, a sznobizmus, a fantasztikumra hajló képesség, ami együtt az élet céltalanságát fejezi ki. Erre épül a román irodalom talán legerőteljesebb vonulata, kezdve Ion Luca Caragialétól és Mateiu Caragialétól, Ștefan Bănulescun keresztül egészen Gabriela Adameșteanuig és a brăilai születésű Doina Gecse-Borgovanig. A két utóbbi írónő részt vesz a könyvfesztiválon is.

Milyen volt a román irodalom magyar fordításának helyzete 1989 előtt? Melyek voltak a legnagyobb – politikai, kiadói vagy ideológiai – korlátok?

Általában a fordításirodalom alakulását a magyar-román politikai kapcsolatok határozták meg. A fordítandó művek kiválasztása koronként változott, gyakran ideológia szempontok határozták meg. Köztudott, hogy 1989 előtt a román írók százai hagyták el az országot, így nem szerepelhettek a fordítási listákon. Másrészt a fordításokat kötelező kiadói elvárások határoztak meg, vagyis felsőbb utasításra döntötték el a kiadandó művek számát és a listán szereplő írók nevét. A magyar és román írószövetségek egyezményben rögzítették, a mindkét félre kötelező fordítások mennyiségét. A disszidensek könyveit le kellett selejtezni. Emlékszem, hogy az 1980-as évek közepén, az ELTE Román Tanszékének romániai lektora szorgalmasan szedegette ki a tiltott könyveket a könyvtárból és rakta egy fiókba, mi meg raktuk vissza azokat.

Különösen az 1970-es évektől bontakozott ki számos erdélyi magyar író életműve, amelynek fontos részét alkotta a műfordítás. Ekkor indult a Kriterion Kiadó, a román televízió magyar adása, a bukaresti A Hét című hetilap, amely felvette a versenyt bármely magyarországi folyóirattal. Ezzel fellendülésnek indult az országos szinten intézményesült magyar nyelvű kultúra. De rövidesen bekövetkeztek az úgynevezett megszorítások (papírválság), leépítések, a „megszűnt cenzúra” képmutatása, az írókra kiszabott szilenciumok, kiátkozások és külföldre kényszerítések. Mindez fékezte a magyar fordítók munkáját, hiszen csökkentek a megrendelések.

Milyen változások történtek a könyvkiadásban 1990 után?

A román irodalom magyar recepciója 1990-től újabb szakaszába lépett, ugyanis a fordításirodalmat már nem államközi, a politikai célokat sem nélkülöző kulturális egyezmények irányítják, hanem a vállalkozók, a magán könyvkiadók és az ügyeskedők, akik szert tettek az ismert kiadókra. Megjelentek a nemzetközi cégek és elkezdődött a pályázatok írása, a nagy és kis kiadói vállalkozások vérre menő harca. Az ideológia helyét átvette a pénz, és hogy melyik okozott nagyobb károkat, azt nehéz megítélni. Az 1989-es romániai eseményekben játszott szerepe nagy ismertségre tett szert Mircea Dinescu, akinek A halál újságot olvas. Versek kötete című (Csordás Gábor, Csiki László fordításában) sikeres vállalkozásnak számított. Közben a román irodalomnak a saját belső átrendeződését kellett megoldania. Nagyon sok román író életművét jelentették meg, amelyet az előző diktatúrában nem lehetett kiadni. Ezzel párhuzamosan a román irodalomkritikának főképpen az addig elhallgatott hazai és a külföldön élő román írók vagy a nemzetközi hírnevet szerzett írók (Eugen Ionescu, Mircea Eliade, Emil Cioran, Norman Manea) életműveinek a recepcióját kellett elvégeznie. Ezzel párhuzamosan egymás után jelentkeztek az új generációk, a megkésett, úgynevezett 80-as írónemzedék (Mircea Nedelciu, Mircea Cărtărescu, Ion Mureșan, a Párizsban élő Matei Vișniec), a 90-esek és így tovább. A hazai magyar könyvkiadás derekasan helyt állt, ha csak a három francia-románt (Ionescut, Eliadét és Ciorant) nézzük, életművük tekintélyes része látott napvilágot magyarul rövid idő alatt. A kolozsvári Koinónia Kiadó új színt és szintet képviselt az igényes műfordítás irodalomban. Irodalmi esszésorozata (Andrei Pleşu és mások) és a román valláselméleti irodalmi sorozata (Nicolae Steinhardt, Nicolae Balotă) irányt szabott a román irodalom recepciótörténetében. Többek között ekkor jelent meg a Filip Florian román író Kisujjak (2008) című regénye, ezt követték a Király napjai (2009). Kölyök utca (2014) és Mint minden bagoly (2016) című kötetei. Mindezt csupán azért mondom el, mert ő is részt vesz a fesztiválon. Ezen kívül számtalan könyv megjelent magyar és erdélyi kiadóknál. A statisztika kedvelői számára mondom: a romániai Kriterion Kiadó az Európa Kiadóval együttműködve Magyarországon 756 románról magyarra fordított művet adott ki 6 143 593 példányban. (Berki Tímea).  

Az erdélyi szerzők által készült fordítások mennyiben különülnek el a budapesti vagy más magyarországi közegben született kiadásoktól?

Ezt a kérdést nem lehet megkerülni, mert egyszerre érzek benne előítéletet és kíváncsiságot. Általában, csak jó fordítás létezik, ami szöveghű, megfelel az esztétikai követelményeknek és olvasmányos. Viszont az is igaz, hogy az erdélyi magyar fordítók regionális nyelvhasználata feltűnik a magyarországi olvasónak, lehet, hogy régies hangzású szavakat, kifejezéseket használnak. Két magyar, jól ismert magyarországi fordítótól hallottam ugyanazt a mondatot: egy erdélyi kiadó felkért egy francia/német könyv fordítására, de, anélkül, hogy tudtam volna a szövegemet módosították, úgymond „transzszilvanizálták”. Mások pont az ellenkezőjét állítják: egyenesen az archaikusabb, erdélyi hangzást keresik és szeretik, mert szerintük

A médiának köszönhetően a kettő egyre inkább közelít egymáshoz, és a különbségek lassan eltűnnek. Nem vagyok azonban biztos benne, hogy ez valóban jót tesz az olvasóknak. Például az elhíresült, heves hazai viták – a Zabhegyező vagy Az idegen fordításáról – sem arról szóltak, hogy melyik a magyarabb, vagy éppen kevésbé az. Minden fordításnak megvannak a maga sajátos jegyei.

Kik azok a fordítók, akik kiemelkedőt alkottak a román-magyar irodalom fordítás terén? Mit hoztak be, amit mások nem?

A két háború között a román művek fordításköteteinek szerzői Szemlér Ferenc és Gáldi László, a válogatásokban Áprily Lajos, Dsida Jenő, Berde Mária, Jánosházy György, Ignácz Rózsa, Kiss Jenő és Réz Ádám működött közre. Az 1951-es Román költők antológiájának fordítói között, igaz csak néhány versfordítással és egy alkalommal szerepeltek Hajnal Anna, Hajnal Gábor, Hegedűs Géza, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kormos István, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Vas István, Zelk Zoltán magyarországi költők, akik bár nyersfordításokból dolgoztak, maradandót alkottak.  

Az 1970-es évektől igen jelentős író-műfordító gárda jelent meg az irodalmi fórumokon: Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lőrinczi László, Bajor Andor, Kiss Jenő, Csiki László, Lászlóffy Aladár, Németi Rudolf, Balogh József, Farkas Árpád, Király László, Kántor Lajos, Kántor Erzsébet, Horváth Andor. Nekik jutott az a feladat, hogy elmélyítsék a román írók és művek recepcióját. Fontos román szellemtörténeti és irodalomtörténeti munkák jelentek meg magyarul, nagyszámú magyar tanulmány és könyv látott napvilágot a román irdalom történetéről, monográfiák M. Eminescuról és O. Gogáról. A magyarországi recepció képviselői közül meg kell említenünk Domokos Sámuelt, Zirkuli Pétert és Borsi-Kálmán Bélát.          

Az utóbbi húsz évben jelent meg egy újabb nemzedék Demény Péter, Koszta Gabriella, Vallasek Júlia, Lövétei Lázár László, Szonda Szabolcs, André Ferenc, Horváth Bence. Fordításaik minőségét jelzi, hogy az erdélyi kiadók mellett egyre több magyarországi kiadó is részt vállal a román művek kiadásában. 

Ön két jeles íróval dolgozott együtt négykezes fordításokon, egy magyarral és egy franciával. Zalán Tibor költővel együtt fordították Ion Mureșan Versek nehéz időkre című kötetét. A másik négykezes Zalán Tibor francia nyelvű verskötet előkészítésekor Marc Delouze, francia költővel fordítottak együtt. Ennek a munkának az eredménye a Le Chien aveuglé par la Lune (A holdfénytől megvakult kutya) című négykezes tolmácsolása. Milyen konkrét előnyei vannak annak, ha két fordító dolgozik együtt egy szövegen? Milyen kompromisszumokkal jár ez a módszer?

Először is, félre kell tenni a fordítói önérzetet! Vállalni kell az anyagi kockázatot, hiszen sokan ebből élnek. Másodszor nagy alázattal kell kibontani a szöveget, úgy hogy az anyanyelvű költő a legmagasabb szinten tudja hasznosítani/honosítani a művet a saját anyanyelvi irodalmi kánonjai szerint. Ez annyit jelent, hogy az egyik neves költő kézen fogja a másikat és elvezeti a saját (b)irodalmába. Majd megpróbálja közölni a fordítást, ami meg is történt mindkét esetben. Marc Delouze-zal nyolc hónapos közös munka során többszáz e-mailt váltottunk a Zalán-szöveg fordításáról, ami rengeteg időt felemésztett. Delouze hatásos előszót írt a kötethez, ami elősegítette a versek értelemzését.

A francia kommentek is elismerően szóltak a könyvről, amit az egyik francia turista „egy eldugott Király utcai könyvesboltban fedezett fel.” A közös fordítás folytatásaként jelent meg egy magyar Delouze haikukötet ugyancsak Zalán Tiborral. Lám, egyik fordítás generálja a másikat.    

A Mureșan-négykezes is csaknem egy évig készült. Zalán Tibor a kész fordításokat számos erdélyi és hazai folyóiratban megjelentette, mintegy előkészítve a könyv fogadtatását. Budapesten két bemutatója volt, több cikk megjelent róla. Ami talán a legfontosabb: Zalán Tibor a kötethez írt előszóban soha nem látott módon köszönti román költőtársát: „Szeretem, ha valaki nemcsak tudja a szakmát, de a léte, azaz az élete, nem romantizáltan kimondva, a halála hozzá a fedezet. Barátom, testvérem, rokonom, ismerősöm ez a feltehetően nehéz életű ember.” A könyvet Kolozsváron is bemutatták. Ez az előszó, saját fordításomban román nyelven is megjelent a kolozsvári román Apostrof című folyóiratban.

Ilyen hosszú utat kell megtennie egy műfordításnak, hogy minél közelebb kerüljön és megfeleljen a befogadó irodalomrendszerének. Ilyen értelemben a fordításnak faltörő kosnak kell lennie ahhoz, hogy helyet csináljon magának a szinte áttekinthetetlen információözönben. Például I. Mureșan kötetnyitó verse, Az alkoholisták dala hetekig szerepelt egy internetes portálon, szerző, fordító és cím nélkül, amelyik így kezdődik:

„Hej, ti szegény, hej, ti szegény szesztestvérek,                                                                                  
miért nincs senkinek egy jó szava hozzátok!”

Hogyan jellemezné röviden az idei könyvfesztiválra tervezett eseményeket?

Három fontos gyűjteményes kiadvány (a Regényszótár a 20. századi közép-európai irodalomból, a MŰÚT folyóirat Kortárs román költészet és próza című különszáma és a Duna-antológia) bemutatása mellett a programban olyan írók és műfordítók szerepelnek együtt, mint Filip Florian és Dragomán György, Stejărel Olaru és Tompa Andrea, Demény Péter és Gabriela Adameșteanu, Adriana Babeți, Andrei Dósa, Radu Vancu, André Ferenc és Szabó T. Anna, Alexandru Vakulovski és Lövétei Lázár László, Doina Gecse Borgovan és George Volceanov, akik tematikus beszélgetéseken és könyvbemutatókon keresztül adják át a kortárs román irodalom sokszínűségét. Ezen kívül jeles erdélyi és hazai írók Tompa Andrea, Bartis Attila, Dragomán György, Vida Gábor és Visky András vizsgálják a magyar–román irodalmi kapcsolatokat. Külön színfoltja a fesztiválnak Rostás Zoltán szociológus, aki a román szociológiatörténet talán legismertebb kutatója, könyvei román és magyar nyelven jelentek meg.    

Ha választania kellene, melyik könyvet emelné ki kedvenceként a könyvfesztiválról?

Legalább három oka van a választásomnak. Egyrészt 2007-ben én adtam ki Gabriela Adameșteanu Találkozás című regényét, Csiki László utolsó, nagyszerű fordításában. Másrészt meggyőződésem, hogy Gabriela Adameșteanu Távoli hangok című ötödik magyarul megjelent regénye az írónő életművének legfontosabb darabja. Harmadszor Koszta Gabriella kitűnő fordítása késztetett arra, hogy alaposabban elolvassam a könyvet. Miután a végére értem, úgy éreztem, legszívesebben rögtön újrakezdeném. Tény, a fordító megtalálta a saját hangját, hiszen gyakran elfelejtettem, hogy fordítást olvasok. Talán ez a fordító legnagyobb érdeme.  Ugyanis a román szerző stílusa becsapós, látszólag szószátyár, „locsogós” szöveget alkot, holott másról van szó: rendkívül precízen megkonstruált regénystruktúra bontakozik ki előttünk, amelyben a szónak létfontosságú, a túlélést szolgáló ereje van, akárcsak az Ezeregyéjszaka meséiben.

A regény két részből áll: az első A medvék földje 12 fejezetet; a második Anda mappája ugyancsak 12 fejezetet tartalmaz. A kettő összege 24, azaz a nap huszonnégy órája. Minden fejezet 8-12, csillaggal elválasztott, rövid, egy vagy másféloldalas mozaikdarabokból áll, akárcsak egy kirakós puzzle-játék. Kezdetben különálló, jelentéktelennek tűnő részletek sorakoznak, majd lassanként egymásba kapaszkodva egyre világosabban kirajzolják Románia utóbbi félévszázadának nyers és drámai történéseit: a diktatúra éveit, az „ellopott” forradalmat, a megaláztatást, a vadkapitalista átmenetet, a régi-új figurák ügyeskedéseit, az emigrációt és migrációt, a családi életet, szerelmeket, csalódásokat, a szülőket elhagyó és nyugatra távozott fiatalokat, megcsalásokat és képmutatásokat. Minderről három hölgy szinte mindennapos WatsAppon folytatott telefonbeszélgetéseiből veszünk tudomást. Innen a könyv címe: Távoli hangok, három hölgy a túlélést jelentő, éltető hangok a távolból a pandémia (a bezártság) idején, a félelem árnyékában. Anda bukaresti nyugdíjas orvosnő, két férjet – Andut és Sandit – temetett el. Egyedül él egy hegyi sinaiai villában és a panorámás ablak előtt állva telefonál. A lánya, Delia, a másik szálat képviseli, aki egy francia kisvárosban öregek otthonában dolgozik, párjával együtt, egy orosz vagy ukrán férfival. A harmadik szálat a történetvadász írónő Letiția Arcan tartja a kezében, aki Franciaországba emigrált, de éjjel-nappal egy román regényen dolgozik és romániai ismerőseit gyakran hívja, hogy minél több részletet ismerjen meg a 1989-es forradalom napjairól, az Egyetem téren szervezett szabadságközpontról, a bányászjárásról és arról, hogy ki hogyan ismerkedett meg férjével, a szerelmével, gyerekekről, és felmenőkről, a bizarr francia nagymamáról és családi eseményekről. A látszólag ismétlődő, az egyre bővülő történetdarabkák idővel beilleszkednek a regényszerkezetbe és a puzzle-szerű töredékből fokozatosan egységes történeti kép épül fel. A narratív szálak újra és újra visszatérnek, kibővülnek, majd másként illeszkednek egymáshoz, mintha a történet maga is egy végtelenül alakítható puzzle volna. Ez az állandóan bővíthető regényforma. Ennek tulajdonítható, hogy az írónő több regényét átdolgozta és újra kiadta.

A regény egyik állandó refrénje az 1980-as ABBA-szám A győztes mindent visz című dal, arról hogy az emberi kapcsolatok nyertes/vesztes logikára épülnek, de érzelmileg mindenki vesztes, mert a nyertes „sikere” látszólagos. A rezignáltságot tovább erősíti a regény szellemi emblémája, a XV. században épült prágai toronyóra: ismert alakjai – a halál, a török/élvezet, luxus, a kapzsiság és a hiúság – minden órában az apostolokkal együtt jelennek meg és tűnnek el, mintegy jelezve, hogy bár az ember újrakezdi életét, fél évezred múltán sem változik semmi. A regény huszonnégy fejezete az örök visszatérés Nietzsche-féle gondolatát idézi, amelyet az írónő végül egyetlen, mindent összefoglaló mondattal zár le:

„Arra gondoltam akkor, hogy amíg élünk, újra meg újra ugyanazokkal a helyzetekkel és személyekkel találkozunk; mintha középkori városházák toronyóráján keringő figurák lennének”.   

Gabriela Adameșteanu írásait átlengi egyfajta intellektuális szkepszis és irónia, ami a legnagyobbakat jellemezte, Caragialét, Ionescot, Ciorant, Eliadét. Paul Morand, francia író és diplomata 1935-ben, Bukarest című könyvében, egyáltalán nem lekicsinylően jegyzi meg: „Bukarest megtaníthat arra, hogyan alkalmazkodj bármihez, még a lehetetlenhez is, és Románia egy tragikus eseményekkel teli ország, ahol minden végül komikusan zárul.” A szerző következtetését a Ionescoval, Ciorannal és Eliadéval folytatott hosszas társalgásaiból szűrte le. Füst Milán is tökéletesen ráérzett ennek a paradox román élettapasztalatnak a mélységére.