Ez a moldvai csángó közösség nem szeretné kidobni a magyar kultúrát

Bevallom, először, amikor a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének munkáját szerettem volna jobban megismerni, a Trunki Magyar Ház leégésével kapcsolatos hírekre találtam rá. Úgy tűnik, kevésbé ismert Magyarországon a moldvai magyarok közt zajló magyar programok sokasága.

Ahhoz képest, hogy szövetségünk 35 helyszínre kiterjedő, kétezer gyermeket érintő, több mint százötven munkatárssal dolgozó magyar nyelv- és kultúraőrző programokat bonyolít le immár évtizedek óta, valóban nem túlmediatizált téma ez. Messze vagyunk Magyarországtól. Viszont a Trunki Magyar Ház tűzesete valóban sok helyen hír volt, sokan segítenek az újjáépítésben…

Mi a ti missziótok, illetve milyen módszerekkel próbáljátok elérni a céljaitokat?

1991-ben jött létre a szövetség, a célja pedig a moldvai magyarság érdekképviselete. Az előzmények köthetők egy fontos felismeréshez: néhányan rádöbbentek arra, hogy – Erdéllyel szemben – Moldvában sem magyar tannyelvű oktatás, sem magyar nyelvű egyház, sem katolikus misézés nincsen, éppen ezért nincsenek meg azok az intézményes pillérek, amire a nyelv, a kultúra megmaradását lehet építeni. Ennek érdekében jött létre a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, amelynek a fő célja az, hogy segítsen megőrizni azokat a kulturális értékeket – legyen az hagyományőrzés, nyelvőrzés vagy épített örökség –, amelyek a moldvai magyarságnak a sajátjai. Fontos lenne lelassítani az asszimilációt, szembemenni vele, s így megakadályozni a kultúravesztést, helyette megőrizni azt, mind publikációk, mind pedig programok szintjén, olyan formában, hogy a gyerekeknek átadható legyen.

Ma hogyan befolyásolja a románság a szövetség munkáját?

A moldvai magyarok nagyjából háromszáz-négyszáz éve ott vannak ezekben a falvakban, de nem volt értelmiségi rétegük, nem volt intézményes szerveződésük, és semmi, ami kultúra, oktatás, politika, közigazgatás, egészségügy. Mindezek a románság kezében voltak az elmúlt évszázadokban. Kicsit tekintsük át a moldvai magyarok történelmét. Székelyföldről átmennek külföldre. A Trianon előtti időszakról beszélünk: ezek az emberek a külföldnek számító moldvai vajdaságba telepednek át különböző okok miatt, a közélet fontosabb dolgait a román vezetők határozták meg.

És ez az izgalmas – mindennek ellenére, évszázadokon keresztül megmarad a magyar nyelv eme archaikus formája. Azért marad meg, mert egy izolált, zárt közösségről beszélünk. Egy olyan falusi közösségről, amelyik önfenntartó, alig vásárolnak bármit a külvilágtól, hiszen mindent megtermelnek, megépítik kalákában a házaikat. Nincs különösebb kapcsolatuk a románsággal, ennek köszönhetően pedig megmaradnak magyar nyelvű közösségnek, de nem lesz nekik sem tanítójuk, sem papjuk. Nincs értelmiségi réteg, nem tudják kitermelni.

A 19. század végén a római katolikus egyház viszont úgy dönt, hogy létrehoz egy román nyelvű püspökséget Jászvásáron, amelyik ugyan római katolikus, tehát nem ortodox, de a második vatikáni zsinat után román nyelven zajlik minden az egyházban. Ezzel is a román nyelvbe való beépülést vagy közeledést szerették volna elérni, amit ők integrációnak tekintettek. Mi asszimilációnak hívjuk. Azt mondják, hogy minél könnyebben, minél gyorsabban megtanulnak a gyerekeitek románul, annál inkább feltalálják magukat a városi közegben. Könnyebb lesz nekik orvoshoz menni, továbbtanulni, munkahelyet kapni.

A 20. század elején pedig megjelennek az iskolák. Ahogy elindulnak ezek az oktatási intézmények, később, 1950 környékén pedig az első óvodák is, akkor megtörténik a feleszmélés. A szülők rájönnek, hogy kénytelenek románul tanítani a gyerekeiket. Amíg otthon a konyhában az anya és az apa magyarul beszél egymással, addig a gyerekhez mindketten románul szólnak, azért, hogy ne szenvedjen ő is úgy, ahogyan nekik kellett gyerekként az óvodában, iskolában.

A 20. században ez a jelenség indítja be a nyelvi asszimilációt, ami sajnos a teljes folklór pusztulásához, a nyelvjárásban rejlő hihetetlen nyelvi kincsnek az elvesztéséhez vezethet. Minden eltűnik. Közben jön a modernizáció, az iparosítás, és már a házak is megváltoznak, illetve a mezőgazdaság is teljesen átalakul. Moldva tulajdonképpen a feje tetejére áll, egy középkorias jellegű kultúrából hirtelen csöppenünk bele a 21. századba. Ezt a néprajzosok akkulturációnak hívják. „Lepelszoknyából avagy a katrincából egyenesen a farmernadrágba.” Mindent kidobnak, ami régi.

Mindenki – a román értelmiség: a tanítók és a papok – azt mondja, hogy a magyaros, a csángós réginek számít, ami a szegénységet képviseli. A magyar, a csángó, az archaikus a szegénységnek lesz a szinonimája, a szimbóluma. Ha azt szeretnéd, hogy boldoguljon a gyermeked, hogy ebből a mélyszegénységből ki tudjatok törni, akkor itt van ez az üdvözítő út, a román út – mantrázzák egy évszázadon át ennek a népcsoportnak.

Ennek fényében nézve a történteket a csángó közösség racionálisan dönt akkor, amikor elengedi a nyelvét és a kultúráját. Az asszimiláció első szakasza erőszakos, kívülről jött nyomásra történik. Azt sugallják, hogy ne beszéljenek magyarul a gyerekekkel. Volt rá példa, hogy az iskolákban megverték a magyarul beszélőket, vagy arra is volt példa, hogy nem oldozta fel a magyarul beszélőt a pap. Eljön az az idő is, amikor már ez az asszimilációs folyamat kevésbé lesz erőszakos, sokkal inkább spontán. Már nem kell megverni a gyereket, mert ő anélkül is románul beszél, hiszen a többiek is úgy beszélnek. Nagyjából ez a kontextusa annak a történetnek, amiben a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége is megjelenik, és elkezdünk dolgozni mindezek ellen, azaz inkább a magyar kultúráért.

Újból megjelent az a réteg, amelyik nem szeretné elveszíteni a magyarságát?

Van egy közösség, akiket foglalkoztat ez a gondolat, akik nem szeretnék kidobni a magyar nyelvet és a magyar kultúrát. De azt is mondják, hogy közben elindult egy román vonal – és itt a kérdés: hogyan lehetne mindkettőt? Is-isben gondolkodnak. Ez pedig már jó. Lekéstük azt a vonatot, hogy Csángóföld olyan legyen, mint Székelyföld, kis Magyarország. Pedig lehetett volna. A szülői értekezleteken is mindig azt mondom, hogy a kettő több, mint az egy. Ha már ott van a tarsolyban, hogy a falu tud magyarul, akkor miért ne lehetne a gyerekeiknek is átadni ezt az örökséget? Egynyelvűnek lenni szegényebb.

A szövetség munkáját nézve voltak tanulságok – a fő tanulság pedig az volt, hogy nem érdemes a román állam segítségére várni. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ők nem fogják helyettünk ezt a munkát elvégezni. Azt hiszem, hogy a magyarság minden ügyére igaz ez, magunkra maradtunk. Az más kérdés, hogy ha ügyesen bokszolunk, akkor bizonyos alapjogok mentén el lehet érni eredményeket, ki lehet kérni magunknak a minimumfeltételeket. De ki elégszik meg a minimummal? Így sikerült azt is megvalósítani, hogy a román tannyelvű iskolákba beloptuk a magyar órát. Húsz iskolában van „limba maternă maghiară” (magyar anyanyelv) nevű tantárgy, heti négy órában tanulják a diákok. Ez persze nem lenne életképes a Magyar Ház-hálózat nélkül. Sajnos magától nem működne.

Azt olvastam, hogy nem szereted a csángó magyarok kifejezést, a moldvai magyarok szóhasználat a helyesebb. Ez részben azért van, mert sokan összetévesztik őket a gyimesi csángókkal?

A csángó szónak van egy pejoratív mellékhangzása is. Úgy gondolom, ha egy közösség valamit nem érez magáénak, akkor azt nem kell erőltetni. A másik érvem pedig az, hogy háromszáz évvel ezelőtt a palócok, a kunok, a székelyek, a mezőségiek különálló entitások voltak. A reformkorban kezd a kultúrnemzet fogalma előkerülni, abban az időben kezdenek arról gondolkodni, hogy milyen szép is volna, ha Soprontól egészen Csíkszeredáig, mindenki egy nemzet tagja lenne. De, ha a te ükapád ezt hallaná, biztosan hangosan kiröhögne. A nemzet számukra nem azt jelentette, amit mi most nemzetként értelmezünk. És ez nemcsak a magyaroknál volt így, hanem egész Európában.

Amikor viszont kezdett kialakulni az új nemzetfogalom, akkor mindenki Magyarországon élt – az egyetlen határon túli népcsoport évszázadokon keresztül a moldvai magyarság. Ezt a vidéket a magyarság nem integrálta.

A kultúrnemzet kialakulásához szükség volt a papokra, a tanítókra, tehát az értelmiségiekre. A nemzet ilyen értelemben vett megalakítását viszont elfelejtettük közölni a moldvai csángókkal, kihagytuk őket ebből a folyamatból. Cserébe viszont mutogattunk át a Kárpátokon, mondván, hogy ők a csángók, akik elcsángáltak, akik külföldre mentek és itt hagytak bennünket. Igazságtalannak tartom, a magyarság egy adósságának.

Soha nem volt ilyen erős, mint most, a 21. században, ez az összetartozás-érzés, ezt fejezzük ki az állampolgárság kiterjesztésével is. S éppen ezért kell moldvai magyarságról beszélni, legalább most valósítsuk meg az integrációjukat, ha évszázadokon át hanyagoltuk. Nem címkéket kell kitalálni, egyszerűen csak beszéljünk a moldvai magyarokról, mert eredetüket tekintve ők is ugyanolyan magyarok, mint a székelyek, a palócok vagy a mezőségiek.

A szövetség pedagógusai milyen módszereket használnak, hogyan oktatnak?

A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének legnagyobb programja mindig is az oktatás volt. Van a szövetségnek még kulturális, hagyományőrző, szociális és sportprogramja is, de a legnagyobb hangsúlyt kétségtelenül az oktatásnak szenteljük. Hiszem, hogy elsősorban a gyerekeknél tudunk leginkább a nyelvi és identitáskérdésekben labdába rúgni. 2000-ig Moldvából Erdélybe és Magyarországra irányították a fiatalokat tanulni magyarul. Később azt mondtuk, hogy ott helyben kell megszervezni, akkor viszont még nem engedték ezt, csak iskolán kívül. A 90-es és 2000-es évek elején a kőkemény román nacionalizmus ellenszelében zajlott az egész folyamat. Én 2000-ben nagyon fiatalon kezdtem el tanítani Moldvában, mert nyilvánvaló volt, hogy van igény a munkánkra. Pillanatok alatt került hetven-nyolcvan tanítványunk. Ez Klézsén volt, ahova mi is letelepedtünk. Közben viszont rájöttünk, hogy a környező falvakban is érdemes elindítani a délutáni oktatást. Ekkor kezdtük el a barátainkat és az ismerőseinket is bevonni ebbe az oktatási programba. Próbáltunk minél több helyszínen, minél több gyereknek délutáni magyar foglalkozásokat biztosítani.

Ahhoz viszont, hogy ez működni tudjon, létre kellett hoznunk a Magyar Ház-hálózatot. Onnantól kezdve már nemcsak az oktatással, hanem a hagyományőrzéssel, illetve a felnőttekkel is tudtunk foglalkozni. Ide pedig mindig szükség van munkaerőre – olyan embereket keresünk, akik részt szeretnének venni a közösségépítésben, az oktatásban, az óvodai és iskolai tevékenységekben és nem ijednek meg a román nyelvtől sem, ha netán egy iskolaigazgatóval azt kell használni a kommunikációban.

Hogyan látod, mit jelent a moldvai magyarok számára az, hogy ők is magyarok?

Akkor épült ki a magyar öntudat, amikor az előbb már említett nemzetfogalmunk is. Amikor ma azt mondjuk, hogy magyarok vagyunk, mást jelent, mint Mátyás idején jelentett ugyanez a mondat. Ilyen értelemben a magyar nemzettudatot is most építjük ki. Arra van szükség, hogy a szociológiai folyamatoknak köszönhetően elérjük azt, hogy a moldvai magyar közösség is részese legyen annak a kultúrnemzetnek, amit mi magyarnak nevezünk. Ehhez viszont azt kell előbb megérteni, hogy összetartozunk. Ha sokan ezt így fogják majd elgondolni, akkor egy egész közösség be tud állni e gondolat mögé. Az idei önkormányzati választások erre a legjobb példa.

Az elmúlt háromszáz évben soha nem volt magyar vezetője ennek a magyar nyelvű közösségnek. Idén viszont egy moldvai magyar lány, az egyik kolléganőnk nyerte meg a polgármesteri széket Magyarfaluban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltjeként, a világ végén. Ez egy demokratikus választás volt. Ezt nem lehet megvalósítani ilyenfajta öntudatra ébredés nélkül, tehát valamiféle nemzeti öntudatra ébredés zajlik, aminek fölöttébb örülök, mert azt jelenti, hogy jó a módszer, amellyel dolgozunk.

Ennek alapján van arra is esély, hogy a távoli jövőben a moldvai magyarok számára a magyar nyelv nem csupán a „kettő több, mint az egy” lehetőséget jelenthesse?

Ez már a jóslás területe. Komplex társadalmi folyamatokról beszélünk. Mivel nincs hasonló a magyarság más közösségeiben, nincsenek előzmények, ezért azt sem tudjuk, hogyan zajlik egy ilyen változás, hogyan és hol kell megsegíteni ezt a folyamatot. Azt érteni véljük, hogy mik a mozgatórugói ennek a történetnek, azt is tudjuk, hogy kell egy kritikus tömeg. Ez azt jelenti, hogy bizonyos energiát bele kell vinni a társadalmi folyamatokba, meg kell lökni ahhoz, hogy végül magától induljon tovább. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének is éppen ez a feladata, de általában ez lenne a feladata a magyarságnak is. Garanciát viszont nem tudok vállalni semmire, hiszen egy teljesen ismeretlen terepen hajózunk.

Augusztusban leégett a Trunki Magyar Ház. Hogyan támogathatják az emberek a tragédia sújtotta intézményt?

Összesen 21 Magyar Házunk van a hálózatban. Az általad is említett Trunki Magyar Ház augusztusban a szomszédos épületről átterjedő tűznek esett áldozatul. A kár 165 ezer euró környékén van. Elindult egy gyűjtés, eddig körülbelül – forintba átszámolva – hétmillió gyűlt össze. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki valamilyen formában támogatott minket.

Az építkezésnek minél hamarabb szeretnénk nekifogni, azért, hogy visszaadhassuk a trunki közösségnek és a gyerekeknek a házat. Itt egy napközi jelleggel működtetett óvodánk volt, délután pedig iskoláskorú diákoknak tartottunk magyar foglalkozásokat, de gyermekétkeztetés is zajlott az épületben. Ezenkívül szolgálati lakás is volt, ahol két kollégánk is lakott az épület egyik szárnyában. Sajnos, minden odaveszett.