Karafiáth Orsolya: "Föl kell emelni a verseket" (Dinnyés-interjú)

   Évtizedek óta - lassan már fél százada - énekel egy szál gitárral megzenésített verseket. Nem vált ez unalmassá?
   
   Minden egyes vers más hangon szól, és minden költő másik hangszer. A magyar költészet egy hatalmas szimfonikus zenekar: valaki pöntyög, valaki motyog, vannak gordonkahangú költők, és vannak harsányak is. A versek ritmusa és zenéje tükrözi ezt. Vannak visszafogottak, Buda Ferenc műveiben például a hasító verssorok nem engedik a rímet megérkezni, és van olyan költő, aki csak önti egymás után a sorokat, itt Tóth Árpádra, Juhász Gyulára, Kosztolányira gondolok. Néha Radnótinál is sodródnak a szavak, szótagok egymás után, a belső rímek hoznak egy-egy dallamfordulatot, amitől nem tud a szöveg monotonná lenni. Ha egy verssorozatot úgy tudok megmutatni, hogy mindez ki is derüljön, akkor az mindenképp öröm. Fontos, hogy a hallgató érezze azt, hogy ha ez után a vers mögé amaz kerül, akkor az mit jelent. Hogy ez több, mint pusztán a szövegek tartalmi kapcsolódása, hiszen egy invenció megjelenése is. A versek ölelkeznek. Ahogy a szókincs is épül, a versek is egymásra épülnek ekképpen.
   
   Mindig műsorban gondolkodik? Az nem fordulhat elő, hogy a program ad hoc jelleggel a helyszínen álljon össze?
   
   Természetes előfordul ez utóbbi is, például olyan esetben, amikor kiderül, hogy olyan helyre hívnak, ahol már többször voltam, és valami csoda folytán az eddigi életem összes nézője jelen van. Nagyobb városokban nem ritka, hogy a közönség soraiban nincs olyan, aki először hall engem. Nos, ilyenkor nincsen szerkesztett műsor, el kell felejteni mindent. Ilyenkor a cigány-effektus jön elő, kinek mit húzzak a fülébe. Ilyenkor érzelmek és baráti szálak fonódnak össze.
   
   Sokat szerepel. Nem érzi néha hakniszerűnek a munkáját?
   
   
   Ebben a műfajban nincsen hakni, minden fellépés más. A szórakoztató iparban működik csak az, hogy ugyanazokat a poénokat ugyanazokkal az eszközökkel ellövöd, itt nem. A hakni egy gépiesen elismételhető produkció, én pedig mindig közönségtől teszem függővé, mit választok. Ez az első három-négy dal után kiderül.
   
   Megéri ez anyagilag?
   
   Az Úr nekem mindig annyit adott, hogy éppen elég volt. A nyolcvanas évek közepén, egy rendőrségi kihallgatás végén - volt egy vádemelési javaslat államellenes izgatás miatt, ami háromtól öt évig terjedő szabadságvesztéssel jár - az egyik tiszt előadta: "Ön a szocializmusban tanult, köszönje meg a szocializmusnak amit tud, és ne beszéljek a rendszer ellen. De ha mégis beszélne, ne kérjen érte pénzt." Ekkor én azt válaszoltam: "Rendben, nem kérek el érte pénzt" Nos, azóta valóban nem kérek pénzt. Ha adnak, adnak, ha nem adnak, nem adnak.
   

   
   Erősen magyarságban gondolkodik
   
   Miután magyar versekről van szó, kétségtelenül. És ez nem magyarkodás. Például Rába Györgyről nem lehet elmondani, hogy úgy magyaroskodó költő, mint Sinka István A pontos fogalmazás, és a mellérendelő képhasználat teszi ezeket a verseket igazán fontossá. A mellérendelő képhasználat a népköltészetre is nagyon jellemző. Minden magyar vers jellegzetessége ez. Képekben fogalmaz, és soha nem a cselekmény fölé teszi jelzőt, hanem mellé. A költészet nyelvének nyelvészetével ezt pontosan le lehet írni. Az ilyen verseket helyezem előtérbe, mert ezek a közgondolkodást jobban segítik. Minden megzenésített versnek megvan a maga legendája. Vannak bujdosó versek, például Utassy József Zugmárcius című műve, vagy Kormos Istvánnak a Kihantolt sírra című verse. A magyar költészet minden korban produkált olyan alkotásokat, amelyekről a hivatalos körök másként gondolkodtak. Ezeket hívom én bujdosó versnek, valamint a határon túli költészet egyes darabjait. Ezeket meg kell mutatni. Föl kell emelni ezeket a verseket, hiszen a vers nem csak arra való, hogy újabb és újabb érzelmeket, gondolatokat szüljön, hanem emlékeket is kell ébreszteni, hiszen ezek az emlékek tartanak össze minket.
   
   A rendszerváltás után nem volt talajvesztettségi érzése? Hogy már nincs olyan ereje a versnek, mint annak előtte?
   
   Éppen hogy most lett erősebb. Azt vettem észre, hogy egyre többször jegyzik meg, hogy a vers elárvult, egyre kevesebben olvasnak, egyre kevesebb kötet fogy. De ezzel egy időben fölfedeztetett az is, hogy szükség van a versre. Egyre többen érkeznek olyanok is az előadásokra, akik alig egy-két vers miatt jönnek hozzám, hogy bővítsék az ismereteiket.
   
   Hogy jutott el a versig?
   
   Nagyon régen kezdődött. Szegedi vagyok, szeged minden ambícióját átvettem vagy fölszedtem magamra. A múzeumok világát, a könyvtárak légkörét, az utcák hangulatát, a történelem emlékeit. Szeged nyitottsága nagy hatással volt rám. A szegedi kortárs költőkkel itt ismerkedtem meg, nevezetesen Szepesi Attilával, Veress Miklóssal, Rigó Bélával. Együtt voltunk ifjak - csoda, hogy megszerettem a verseket? Eleinte saját szövegeimet zenésítettem meg, és ezek a költők elkezdtek segíteni nekem. Aztán már Kecskeméten nem tudtam kikerülni Buda Ferencet, Nyíregyházán Ratkó Józsefet, Budapesten Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Pécsett Csorba Győzőt, Csordás Gábort. Együtt lettünk felnőttek. A szemem láttára lettek a Kilencek szerkesztők, váltak országos hírűekké. A költészet jelen volt a közgondolkodásba, így került az én repertoáromba is Nem lehetett kikerülni a barátaim szövegeit. 1963-ban kezdtem énekelni, '75 körül vált úgymond kikerülhetetlenné a munkásságom. Akkor már úgy emlegették a munkáimat, hogy ezek a Dinnyés dalok. Akkor már tudtam, hogy jó úton járok Akkor már a fiatalabbak is kezdték - a saját hangjukat keresve utánozni ezt a fajta stílust.