| Te még mélyebb sebeket kaptál, mint én, Auswitz-cal és szeretteink gyárilag előkészített kiirtásával nem lehet összevetni semmit, az én kitelepítésemet a szüleimmel 1951-ben, teljes kifosztatásunkat, Rákosi-korabeli munkaszolgálatomat sem, pedig elég volt az is. De a ti pokoljárásotok minden képzeletet felülmúl. Pokoli időket éltünk át, de íme, itt vagyunk. Nekünk még emlékeink vannak, az abszolút ántivilágból is, gyerekkorunk Horthy-Magyarországáról, aztán a világháborúról, majd a rettenetes vészkorszakról, amit Te a családoddal az emberiség történetének legabszurdabb és legpedánsabban megtervezett népirtása áldozataként éltél át. Srácok voltunk a felszabadulás utáni kurta demokráciakezdemény éveiben, majd a sztálini rettenet következett. Ötvenhat eufóriája és bukása. A megtorlás évei után a kádári kompromisszum bukdácsoló évtizedei. Aztán a sosem várt (habár mindig remélt) összeomlása a szovjet birodalomnak, és a mi zsenge demokráciánk, amelyről hamarosan kiderült, mennyire nem tudunk bánni vele. (Merjük remélni, hogy nem elvetemültségünk, csupán az archaikus demokráciahiány tapasztalatlansága miatt.) Én ezért dühös voltam nagyon, dühömet folyamatosan ki is öntöttem újságtárcáimban - Te pedig kétségbeesetten kivonultál a köztérről, mély csalódottságban. De igazi írónak ez a rossz közérzet is aranybánya. Neked is az volt. Írtál és írtál, nem szaporán, de kínlódva és megfontoltan. Elkeseredett remekműveket. A rettenetes időkről, melyeket átéltünk. A csodálatos időkről, melyeket átéltünk. Nyakig benne voltunk a történelemben, és író annál nagyobb ajándékot nem kaphat, mint hogy bőségesen van miről írnia. Nem fogy ki soha. És Te írtad nagyszerű regényeidet. Melyeket itthon alig vettek észre. Mert nem volt látványos és botrányos, amit alkottál, csak egyszerűen nagyszerű. Nem villogtál, nem sziporkáztál, nem csináltál hatásos flikk-flakkokat. A szolid elbeszélő próza eszközeivel remekeltél. Te biztosan meg fogod érteni, mit akarok mondani: igazi, jó, tartós angol szövetből készítetted műveidet. Tudtam, hogy egyszer kiderül ez a hatalmas minőség. Boldog voltam, amikor a német kiadók és olvasók fölfedezték, kicsoda Kertész Imre, és kézről kézre adtak Németországban. És most itt a hatalmas finálé, mint egy hatalmas operában. Imre, hanyas vagy? 1929-es? Szörnyű volt? Nekem is. Nem baj! Maradandó hírt adtál a szörnyűségről és ezáltal himnusz lett belőle. Büszke vagyok, hogy kortársad, kollégád, barátod lehetek. Mindannyiunk Istene áldjon meg a hősi tettért, hogy végre megszerezted az első Nobel-díjat az elárvult, de oly nagyszerű magyar irodalomnak. |
