Minden alkotóban megfogalmazódik egyszer, hogy vajon mi lesz a naplója sorsa

Már önmagában a kiállítás címe is rendkívül izgalmas és több kérdést is felvet. Hogyan született meg a kiállítás ötlete és miért épp ezt a címet kapta?

Az ötlet egy kiállítássorozat részeként született meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum ugyanis komplex írói hagyatékokat gyűjt, ez azt jelenti, hogy nemcsak a kéziratokat, hanem az írók bútorait, ruháit, a róluk készült fényképeket, vagy a róluk készült és az általuk gyűjtött festményeket, szobrokat is őrizzük. A múzeum fennállásának 70. évfordulója alkalmából először egy két részből álló tárlat nyílt a PIM fotógyűjteményének íróportréiból. Ezt követte egy relikviakiállítás, amely az írók által gyűjtött tárgyakat állította középpontba, tehát tulajdonképpen a gyűjtés a gyűjtésben lett a témája.

A mostani, harmadik kiállítás a kéziratokra koncentrál, de nem általánosan, hanem specifikusan a naplókra. Naplókat és más úgynevezett egodokumentumokat mutatunk be, amelyek a kutatók és az olvasók számára is rendkívül izgalmasak manapság. Úgy gondoltuk, hogy a látogatók is könnyen kapcsolódhatnak ehhez a témához, hiszen szinte mindenki írt már naplót életében, vagy legalább olvasott egyet, ha mást nem, fiktív naplót, például Bridget Jones naplóját vagy Adrian Mole naplóját.

A kiállítás címét – Halálom esetén elégetendő – Füst Milántól kölcsönöztük, aki korai naplóinak belső oldalára rendre ezt a mondatot írta. Ez önmagában is sokatmondó, de az igazán izgalmas az, hogy később, 39 évnyi naplóírás után, amikor egy időre elvesztek a naplói, s majd újra előkerültek, teljesen megváltozott Füst Milán viszonya hozzájuk. Abbahagyta az írást, és inkább a meglévő naplóit kezdte el rendszerezni. Átmásolta papírról füzetbe, majd nagyobb füzetbe, végül legépelte őket. Ekkor már azt vallotta, hogy ezek jelentik élete fő művét. Vagyis eljutott odáig, hogy a „halálom esetén elégetendő” naplók egyszer csak kiadásra szánt, életművé emelt dokumentumokká váltak.

Hogyan jutnak el hozzátok ezek a naplók és egyéb tárgyak, dokumentumok? Megkeresnek titeket az örökösök vagy ti keresitek fel őket?

A komplex hagyatékok többnyire úgy kerülnek be hozzánk, hogy az örökösök keresik meg a múzeumot. Ez a leggyakoribb út.

A kiállításon be is mutatjuk, hogyan tároljuk a lezárt, leragasztott dobozokat a raktárban. A ’49-ig tartó részeket már fel lehetett nyitni, mivel Szentkuthy 1988-ban hunyt el, de a többi anyaghoz 2038-ig senki sem férhet hozzá.

Volt ennek valamilyen indoklása?

A Frivolitások és hitvallások című interjúkötetben azt mondta: „Visszatérve naplójegyzeteimre: én ugyanabból az okból nem adom ki azokat, amiért a belgyógyász vagy pszichoanalitikus nem adja közre nevekkel ellátva pácienseinek leleteit.” Szentkuthy úgy vélte, amíg a naplók szereplői élnek, addig ne olvassa el őket senki, ne kutassák, de még a muzeológusok se nézzék meg azokat a részeket.

Bizonyára rengeteg napló került hozzátok az évek során. Mi alapján válogattátok ki, hogy melyek kerüljenek be a kiállításba? Gondolom, nem lehetett mindegyiket bemutatni.

Sajnos valóban nem tudtunk minden naplót kiállítani, ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor többféle szempontot alkalmaztunk a válogatás során.

Az első szempont maga a külső megjelenés volt. Szerettük volna bemutatni, hogy milyen különféle írásképek, kézírások jelennek meg a naplókban, illetve, hogy milyen hordozókba, milyen füzetekbe íródtak ezek. Van is egy terem, ahol azt mutatjuk be, hogy ki milyen típusú hordozót választott, például iskolai füzetet, határidőnaplót, vagy akár saját készítésű füzetet.

Néha maguk a szerzők is írtak valamit a napló külsejéről. Nagy László például az egyik naplójáról azt jegyezte meg, hogy „csúnya”, egy másikról pedig, hogy „szebb”.

Kiemeltünk néhány különleges darabot is. Megkerestük a gyűjtemény legkisebb naplóját, a legnagyobbat, a legtávolabbról származót, és azt a típust is, ami a leggyakoribb, például a klasszikus pepita mintás iskolai füzeteket. Fontos volt számunkra, hogy a kiállítás vizuálisan is megmutassa, milyen eszközök szolgáltak a naplóírás médiumául.

A másik válogatási szempont tematikus volt. Olyan szövegrészleteket kerestünk, amelyek egy-egy közös témához kapcsolódnak. Például megnéztük, hogy különböző írók mit írtak arról, miért kezdtek el naplót vezetni. Vagy azt, hogy mit jegyeztek fel január elsején, karácsonykor, születésnapjukon, esetleg múzeumlátogatás után. Vizsgáltuk a naplóbejegyzéseket történelmi események szempontjából is, a március 15-i ünnepségekről, az 1956-os forradalomról, az első és a második világháborúról, a budapesti bombázásokról, de a rendszerváltás, a teljes napfogyatkozás és a Covid-járvány is szerepel a tematikus válogatásban.

A pandémiás időszakról már volt néhány napló a gyűjteményben, de kortárs szerzőktől is kértünk újabb szövegeket ehhez a blokkhoz. További tematikus egységeink például az útinapló, álomnapló, babanapló, háztartási napló, és olyan különleges típusok, mint a hangos napló, amikor valaki nem leírta, hanem diktafonra mondta el a napi eseményeket.

Szerintem az is rendkívül izgalmas, hogyan kapcsolódik a vizuális megjelenés a témákhoz. Tudnál erről egy kicsit mesélni? Hogyan oldottátok meg a látványtervezést?

Az egyik leglátványosabb elem a nagy méretű tapétacsíkokon bemutatott kézírás. Az említett Szentkuthy Miklós nemcsak arra szánt nagyon sok időt, hogy minden nap írjon a naplójába, hanem arra is, hogy az grafikailag szép legyen. Különféle tollakkal írt, két hasábban, aláhúzásokkal, nagyon szép tisztázatokkal, ez már önmagában vizuális műalkotásként is megállja a helyét. Ezzel szemben például Móricz Zsigmond az egyetlen olyan naplóíró, aki írógéppel készítette a feljegyzéseit, ez is bekerült a kiállításba. Csáth Gézától pedig egy nagyon korai, gyermekkori írásképet mutatunk meg.

A grafikai arculatban következetesen visszanyúltunk a múzeumi gyűjtemények jellegzetes tárgyaihoz: kartotékokhoz, dossziékhoz, dobozokhoz, ezek a hétköznapi tárolók a raktárban valóban a kéziratok és fényképek hordozói. A kiállításon ezek elemei – mint vizuális motívumok – meg is jelennek, így erősítve a gyűjteményi háttér hangulatát.

A látványtervező pedig azt találta ki, hogy a különböző tematikus termek – legyen szó az álomnaplókról, útinaplókról vagy akár háztartási naplókról – azonos falszínt kapjanak. Ezzel egyfajta vizuális egység jön létre, és az is fontos szempont volt, hogy ne kelljen radikálisan átalakítani a kiállítótereket. A fenntarthatóság jegyében ugyanis az előző kiállítás struktúrájából sok mindent meghagytunk, tulajdonképpen csak a falakat kellett újrafesteni.

Különlegesség, hogy az útinaplókat egy valódi étkezőkocsiban lehet olvasni, amit kölcsön kaptunk, így a látogatók tényleg úgy érezhetik, mintha vonaton utaznának. A különböző alnaplótípusokat pedig egy enteriőrben mutatja be az utolsó terem, ahol párnákon olvashatók az álomnaplók, egy konyhában vannak a háztartási naplók, a hálószobában pedig a babanaplók és az olvasónaplók.

A naplóírás rendkívül személyes műfaj. Mi történik akkor, amikor ezek a nagyon belső, személyes írások bekerülnek egy kiállítótérbe? Elveszítik az intimitásukat vagy inkább új jelentéseket kapnak?

Szerintem inkább újfajta jelentéseket kapnak, hiszen a látogatók kapcsolódni tudnak hozzájuk, ami talán arra ösztönzi őket, hogy ők maguk is saját szövegeket hozzanak létre.

Másrészt ezeknek a naplóknak egy része már meg is jelent nyomtatásban, tehát valamilyen módon már kikerültek a szerző személyes teréből. És az is fontos, hogy az intimitás, az „egyes szám első személyű vallomás” nem minden naplóra jellemző.

Tehát egyfajta kollektív jellege is volt a naplónak, nem pusztán belső monológ, hanem párbeszéd. Ráadásul Lesznai is hasonló következtetésre jutott, mint Füst Milán, úgy érezte, hogy talán ez lesz a fő műve. Nem hagyott rendelkezést arról, hogy mi legyen a naplóival, így végül megjelenhetett belőlük válogatás. De Füst Milán, Móricz Zsigmond vagy Csáth Géza naplói is megjelentek.

Ugyanakkor több olyan naplóból is idézünk a kiállításon, amelyek egyébként nem a mi gyűjteményünk részei, például Karinthy Ferenc, Radnóti Miklós vagy Radnóti Miklósné naplóiból. Mivel ezek a naplórészletek szervesen kapcsolódnak a bemutatott anyaghoz, fontosnak tartottuk bevonni őket.

Mit tudhatunk meg a kiállítás alapján arról, hogyan és mire használták naplóikat a különböző korszakok írói? Milyen szerepet töltött be a naplóírás az életükben és az alkotói munkájukban?

Ez valóban nagyon izgalmas kérdés, mert a 19. században, javarészt az arisztokrata feleségek gyakran a családi narratíva rögzítésére használták a naplót. Gyarmati Fanni naplója ebből a szempontból különösen érdekes. Ő kifejezetten Radnóti Miklósnak írta, azt remélve, hogy ő majd elolvassa. Az, hogy Radnóti végül nem olvashatta, különösen tragikus fényt vet a szövegre. Később viszont Gyarmati úgy döntött, hogy halála után minden húzás nélkül megjelenhet, és így valóban nagyon érdekes dokumentuma lett a kornak, kettejük és Radnóti életének is.

Karinthy Frigyes esetében pedig a naplóírás terápiává vált, első felesége halála után a gyász feldolgozásának eszköze lett, egyfajta belső menedék és kibeszélés. Szentkuthy Miklós naplóírása mindennapos tevékenység volt, egyfajta testi-lelki önfigyelés. Móricz Zsigmondnál a napló sokszor más műfajok „kudarcából” született; ha például egy levelet nem tudott vagy nem akart elküldeni, azt beillesztette a naplójába, így lett a levélből levélnapló. Csáth Géza klasszikus diáriumot vezetett, már gyerekként is. Naponta lejegyezte az időjárást, mit evett az iskolában, mit kapott karácsonyra, milyen jegyet kapott, és mindezt hihetetlen rendszerességgel. Fodor András naplója is hasonló ebből a szempontból, kronologikusan, pontosan rögzíti benne a napi eseményeket.

Említetted, hogy a naplók nemcsak a tartalmuk miatt érdekesek, hanem azért is, mert láthatóvá teszik az alkotás folyamatát. Gondolok itt az áthúzásokra, javításokra, különböző műfajok keverésére. Ezek mennyire járulnak hozzá a kiállítás élményéhez vagy általában a napló szövegének befogadásához?

A kiállításban megtalálható egy teljes falszakasz, amely ezeknek az áthúzásoknak van szentelve. Azt, hogy adott esetben egy író miért húzta át, semmisítette meg, vagy javította át egy-egy írását, nem lehet egyértelműen meghatározni. Például Jókai Mórnál jól látszik, hogy valószínűleg a cenzúrától tartva finomított egy-egy kifejezésen. Az áthúzás alatt még olvasható az eredeti szöveg, és az is megmutatkozik, hogyan szelídült a gondolat a papíron. Az áthúzások az egyes szerzőknél utalhatnak arra, hogy egyszerűen rosszul emlékeztek, vagy meggondolták magukat, mégsem mertek leírni egy gondolatot, esetleg olyan személyes titkot vetettek papírra, melyet utólag ők maguk is túl soknak éreztek.

Minden alkotó fejében megfogalmazódik egyszer a gondolat, hogy vajon mi lesz a naplója sorsa? Mert bár Füst Milán naplója végül nem semmisült meg, tudjuk, hogy Thomas Mann nagyon sok naplóját elégette, csakúgy, mint Fekete István. És ha egy író nem rendelkezik kifejezetten a naplója sorsáról, az jó eséllyel meg fog jelenni a jövőben.

Hogyan keveredik ezekben a naplókban a személyes nézőpont a történelmi eseményekkel?

Az első világháború kitörésénél látszik, hogy sokan eleinte lelkesedtek, de természetesen nem mindenki. Különféle nézőpontokat válogattunk össze, amelyeket egy vetítés formájában is bemutatunk. Ugyanígy foglalkoztunk az ’56-os forradalommal vagy Teleki Pál öngyilkosságával is; ki hogyan reagált ezekre az eseményekre, mit írt a saját naplójába.

Ami igazán érdekes, hogy ezekben a bejegyzésekben a történelem személyes történetté válik, vagy ahogy mi fogalmaztunk: magántörténelemmé. Mindenki a saját életén és szemüvegén keresztül szűri át a külvilág eseményeit.

Volt például egy látogatónk, aki elmesélte, hogy a felesége még kamasz volt a román forradalom idején, és a naplójába annyit írt erről a súlyos eseményről, hogy „Nem mehettem el a házibuliba, mert nem engedtek el a szüleim.” Ez persze életkori sajátosság is, de jól mutatja, hogy ugyanazt a történelmi eseményt mindenki másként éli meg attól függően, hogy éppen hol tart az életében, mi fontos neki abban a pillanatban.

Tapasztaltátok-e esetleg, hogy a kiállítás látogatói másként viszonyultak azokhoz a naplókhoz, amelyek szerzőit ismerték vagy szerették? Befolyásolta-e a befogadást az, hogy valaki mennyire kötődik az adott íróhoz?

Ilyen konkrét visszajelzéseket, hogy valaki máshogy olvasott volna egy naplót azért, mert szereti az adott szerzőt, nem nagyon kaptunk. Viszont azt tapasztaltuk, hogy volt egy rész a kiállításon, ahol azt mutattuk be, hogyan kezdődik egy-egy napló, hogyan zárul, illetve, hogy mit gondoltak a szerzők magáról a naplóírásról, ami nagyon megfogta a látogatókat.

Sokan magukra ismertek ezekben a kezdőmondatokban vagy visszatérő témákban. Többen mesélték, hogy „igen, én is újévkor kezdtem naplót írni”, vagy „én is a születésnapomon írtam először.” Volt, aki azt mondta, hogy életében csak egyszer írt naplót – egy gyerekkori táborozásról –, és mivel leírta, ma is pontosan emlékszik rá, hogyan történt.

Mennyire kapunk más képet ezekről az alkotókról a naplóikon keresztül, mint amit a műveik alapján ismerünk? Én sokszor tapasztaltam, hogy nagyon markáns kép élt bennem egy-egy alkotóról az életműve nyomán, de a naplójuk mintha egy egészen más oldalukat mutatná meg.

Az biztos, hogy sokkal személyesebb, árnyaltabb képet kapunk róluk. Nemcsak az írói munkájukról, hanem a hétköznapjaikról, a belső vívódásaikról is. Az is nagyon izgalmas, ahogy ezekben a szövegekben megjelenik, hogy miként küzdenek mondjuk az írással, mit gondolnak a saját munkájukról vagy akár a kortársakról, akikkel együtt mozognak az irodalmi térben.

Érzékelhető az a különbség, amikor egy író tudatosan úgy vezeti a naplóját, hogy az majd egyszer publikálva lesz? Másképp ír akkor, mintha csak saját magának vagy a fióknak szánná?

Ha valaki tudatosan számol azzal, hogy a naplója valamikor nyilvánosságra kerül, akkor az öncenzúra óhatatlanul megjelenik. Bizonyos témák egyszerűen kimaradnak, mert az illető nem akarja, hogy azok nyilvánosság elé kerüljenek.

Karinthy Ferenc a naplójában – mint korábban említettem – konkrétan leírja, hogy ez biztos nem jelenhet meg, mivel politikai megjegyzéseket tartalmaz. Ugyanakkor tudjuk, hogy a felesége gépelte a szöveget, ami azt is sejteti, hogy bizonyos dolgokat eleve nem is írt le, például a magánéletének olyan részleteit, amelyeket nem akart a felesége vagy mások tudomására hozni.

Nagyon beszédes tehát az is, amiről nem szól a napló. Gyakran éppen a hiányok, az elhallgatások mutatják meg a legtöbbet. Azt gondolnánk, hogy a naplónál intimebb műfaj nincs, holott a levél ennél sokkal intimebb, mivel egyik író sem gondolja, hogy az bármikor kikerülhet, vagy más is olvashatja a címzetten kívül. Amikor azonban egy írói hagyaték bekerül egy múzeumba, a levelek azok, amelyekkel a kutatók legelőször elkezdenek dolgozni.

A mai digitális világban, amikor szinte minden azonnal megosztható, van még létjogosultsága a naplóírásnak mint műfajnak? Te hogy látod ezt?

A kiállítás kapcsán mi is gondolkodtunk ezen, és megkérdeztünk kortárs írókat is, hogyan viszonyulnak ma a naplóíráshoz. Volt, aki még mindig kézzel írja a naplóját, mások számítógépen vezetik.

Saly Noémi például Facebookon vezeti az útinaplóit. Amikor utazik, fényképeket tesz közzé, hozzájuk történeteket ír, és ezekből egyfajta digitális napló születik. Ez pedig tulajdonképpen ugyanaz a műfaj, mint amit például Nemes Nagy Ágnes is művelt, akinek meg is jelent a Brüsszeli naplója, vagy az Amerikai naplója.

Számodra mi volt a legérdekesebb ebben a kiállításban, akár magában a tárlatban, akár a szervezés, előkészítés folyamata során?

Számomra a tematikus válogatások voltak a legérdekesebbek, illetve különösen izgalmas volt olyan naplókat olvasni, amelyeket házastársak vezettek, és összehasonlítani ugyanannak a napnak a leírását: mondjuk Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni naplójában, vagy Márai Sándor és felesége feljegyzéseiben. Nagyon érdekes volt látni, ki mit tartott megörökítésre érdemesnek ugyanarról az eseményről, amit közösen éltek át.

Volt olyan napló, ami neked is meglepetést okozott?

Igen, főként a kevésbé ismert naplók olvasása során, mint amilyen Barsy Irmáé. Ő egy újévi bejegyzésében összefoglalta az elmúlt év sikereit, hogy megjelent egy kötete, szerepelt a rádióban, és azt éreztem, hogy valójában semmi sem változott azóta. Ha ma egy pályakezdő íróval történne ugyanez, ugyanilyen örömmel és büszkeséggel írna róla.

Nagyon megrázó volt az is, amikor azt írta: az ostrom alatt őt küldték ki az óvóhelyről, mert „szingli” volt, nem volt senkije, tehát úgy gondolták, érte nem kár, ha nem tér vissza.

Összességében az emberi viszonyok változása és még inkább nem változása volt rám a legnagyobb hatással. Ahogy az emberek újra és újra önmagukkal vagy másokkal küzdenek, és sokszor nem tudják jól kifejezni magukat, nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz, ez nagyon erősen jelen van ezekben a naplókban.

Meddig látogatható a kiállítás? Illetve akiket érdekelne, de nem tudtak eljönni a kiállításra, ők is meg tudják valahogy nézni ezeket a naplókat?

Akik még nem látták a kiállítást, azoknak miért érdemes elmenniük? Vagy úgy általában, miért érdemes naplókat olvasni?

Talán az egyik leghangulatosabb élmény, amit még most is át lehet élni a kiállításon, az útinaplók olvasása az étkezőkocsiban. Ott bele lehet feledkezni a régi utazásokba, és meg lehet hallgatni Kányádi Sándor és Polcz Alaine hangos naplórészleteit is. Illetve volt egy nem titkolt célunk is: hátha, aki eljön ide, otthon majd maga is elkezd naplót vezetni. Mert a naplóírás nemcsak az íróknak szól, ez egy nagyon jó módszer arra is, hogy az ember feldolgozza, ami vele történik. Ha valakinek fájdalma, dilemmája van, azt ilyen módon ki tudja írni magából.