A nézői elismerések számodra felülmúlják a szakmaiakat, vallod. A legjobb női alakításért járó díj ezúttal a József Attila Színház tagjaként került hozzád, ahol négy éve játszol. Nemrég azt mondtad, most érzed úgy, hogy a helyeden vagy.
A nézőknek dolgozom, játszom, szólok. Megtaláltak a közönségdíjak. A szakmaiak eddig nem. A színész számára fontos, hogy a színpadon úgy érezze: szeretik, jó, hogy ott van.
Az életemet a nagy váltások jellemzik. 15 év után eljöttem a Vígszínházból, noha tudtam, hogy a társulat és a nézők is szerettek, hiszen ennek számtalan jelét tapasztaltam. De felnőttem, új helyekre, emberekre, impulzusokra, kihívásokra vágytam. Csodálatos szerepekben, remek emberekkel találkoztam. Vidéki színésznő lettem. Sok nehézséggel és tapasztalattal gazdagodtam. 18 évet töltöttem Szegeden, és még ha szegedi lévén tudták is rólam, hogy ki vagyok, innen vagyok, itt is meg kellett nyernem a közönséget magamnak. Bizony nagyon hosszú évekbe telik, míg a publikumtól megérkezik a visszajelzés, és ez a szülővárosomban sem volt másképp.
Végül három közönségdíjjal a zsebemben tértem vissza Budapestre. A József Attila Színházba szerződtem, most kezdem az ötödik évadomat. Úgy érzem, hogy felfedezett és elfogadott az itteni közönség. Esténként kapcsolódunk. Csodálatos érzés, megérkeztem. Igyekszem. Szerencsés vagyok: minden színházamban sokféle szereppel halmoztak el. Soha nem voltam beskatulyázva. Most is Erzsébet királynőt játszom A király beszédében, Jucikát a Portugálban, van epizódszerepem is. Játszom kicsit, nagyot, ilyet, olyat.
Melyik volt az első meghatározó alakításod?
A vígszínházi szerepeim közül az első nagy durranás egy szerepátvétel volt: Kornis Mihály Körmagyar című darabjában az Édes kislányt játszottam, aki vagány kis csaj, és mindenképp színésznő akar lenni. Azután Kapás Dezső rendezte a Pillantás a hídrólt. Imádom Arthur Millert. Másik nagy kedvencem az Eszenyi Enikő által rendezett Heilbronni Katica volt. Fantasztikus előadás lett. Olyan színészekkel játszottuk együtt, mint Tábori Nóra, Kaszás Attila, Kerekes Évi. Kentaur és Bartha Andrea tervezte a látványt. Nagyon együtt voltunk és nagyon akartunk. Nemcsak Enikő, hanem más színészek rendezői karrierje is abban az időben indult. Az Angyalok Amerikában című előadásban Rudolf Péter rendezésében talált meg az első fiúszerepem. Klassz korszak volt, csodás munkákkal. Gothár Pétertől, Marton Lászlótól, Horvai Istvántól kezdve Valló Péterig nagyszerű emberekkel dolgozhattam, és gyönyörű szerepeket bíztak rám. A szegedi időszakban a korom miatt szerepkört léptem. Nehéz az embernek prófétának lenni a saját hazájában, ezt megéreztem a 18 év alatt, de becsülettel végigküzdöttem azt az időszakot.
2002-ben kaptál először Dömötör-díjat, amit további kettő követett. Pipás Pista szerepében is díjat nyertél a Vidéki Színházak fesztiválján, a közönség imádta, és ebben is meg tudtad csillogtatni a humorodat és a szókimondóságodat.
Igen, de ezek mellett a drámai szerepek is rám találtak. Proktornét játszottam a Salemi boszorkányokban, majd a Szent Johanna címszerepét, aztán a Don Carlosban, Pataki Feri mellett, Esztergályos Károly rendezésében Erzsébetet. Bodolay Bánk bánját sosem felejtem el. A valaha született Bánk bánok közül Géza készítette a legjobbat, ott Gertrudiszt játszhattam.
A Veszedelmes viszonyok is nagyszerű munka volt Ács Jánossal. Bodolay Gézának köszönhettem az első nagy szegedi színházi kihívást: a Nő a múltból című előadásban egy számomra egész más színházi ízléssel és formával találkoztam, amit rettentően élveztem. Később jött a Karnyóné Keresztes Attilával, a Kék róka Bagó Bertalannal. De meg kell említenem a Keszég László rendezte Mesél a bécsi erdőt is. Fekete Pétert szintén imádtam Járai Mátéval játszani. És a Csaó Bambinót, Horváth Péter rendezésében, ami a magánéletemben is fordulópontot hozott. Számos új, kortárs darab ősbemutatójában játszottam. Nagy élmény volt Évaként színre lépni Az ember tragédiájában, és négyezer ember előtt prózát játszani a Szegedi Szabadtérin!
Az utolsó bemutatód Szegeden a Kazamaták volt Máté Gábor rendezésében. Nem volt nehéz Pesten újrakezdeni?
Dehogynem! A József Attila Színházba kerültem, ahol szépen apránként jöttek a feladatok. Először a Naplemente előttben szerepeltem Verebes István rendezésében, majd eljátszottam Erzsébetet A király beszédében, ami óriási sikerrel megy évek óta. Játszom a Szibériai csárdásban, az Imposztorban és a Portugálban. Az idei évadban is jó dolgok várnak rám: a Régimódi történetben a cselédet fogom alakítani Hargitai Iván rendezésében, és a Sírpiknik című vígjátékban játszom Pikali Gerdával és Fehér Annával.
Amikor eljöttem Szegedről, úgy gondoltam, hogy dolgom van Budapesten. Új lehetőségek nyíltak előttem, ami megerősített abban, hogy a hivatásomat mindenekfelett tudom szeretni. Most olyan helyen vagyok, ahol nemcsak szakmailag, hanem emberileg is jól érzem magam. A József Attila Színházban gyengéd, odafigyelő, emberséges, igazi társulati létben élünk, dolgozunk. Egyszerűen jó együtt lenni a kollégákkal, nem kell harcolni. Valódi szenvedéllyel lehet egy színházi előadást megcsinálni, tisztelet, őszinte szeretet van: nem pusztán a létrehozás őrületes izgalma hajt bennünket. Ebben a zűrzavaros világban, amiben most élünk, fontos, hogy együtt, közösségben dolgozhassunk. Az igazgatónkkal, Nemcsák Károllyal a világon mindenről lehet beszélgetni, együtt gondolkodni. A művészeti vezetőnk, Hargitai Iván rendkívül jó színházi ízlésű, szakértelmű, művelt, nagyszívű ember.
Számít, hogy milyen emberek hogyan találkoznak össze, mert az védelmet, erőt ad ahhoz, hogy akármi van körülöttünk, a hivatásunknak élhessünk, és ez jó érzés. A politikának nincs helye a színházban. Bármit is gondolnak sokan, ez nálunk így van. Mi dolgozunk, előadásokat hozunk létre, ráadásul nagyon jókat. A nézők esetében sem érdekel az, hogy melyikük milyen beállítottsággal ül be és néz engem. Mindig a közös élmény a lényeg. Barta Mária csodás színésznő barátnőm mondta a huszonéves Szabó Gabinak: „Sose feledd, szívem, mindenki egy másik ember.”
Szeretem az egyenességedet.
Nem hazudtam magamnak sosem. Fiatalabb koromban harcosabb és kegyetlenebb voltam a munkában is, de az ember fiatalon más vérmérséklettel fordul egy adott helyzet felé. Nyilván a bizonytalanság miatt is. De annyi minden történt velem az életben, hogy megtanultam őszintének lenni magammal, hogy az „énmagom” – ahogy nevezni szoktam – megmaradjon. Ne okozzak csalódást, ha valaki húsz év múlva találkozik velem, és tudja azt mondani, hogy „Gabi, te semmit nem változtál!”.
Az idő, a kor téged nem visel meg. Szerencsés alkatod van.
Nem hagytam, hogy megtörjenek dolgok, de sok mindent nagyon megszenvedtem. Ezt a pályát lábbal es lélekkel kell leginkább bírni. Nehéz, amikor az ember szerepköröket vált; úgy a színpadon, mint a magánéletben. Kisgyerekes anyukából mindjárt nagymamává változom, és ez nem könnyű, mert szembesít az idő múlásával. Néha magam is meglepődöm, hogy már 32 éve a pályán vagyok. Az idő múlását méltósággal kell viselni, nem szabad megállni, dolgozni kell, bátornak, nyitottnak, kíváncsinak kell maradni. El kell fogadnom, hogy színésznőként szűkül számomra a paletta, de ez mindenkivel így volt és így is lesz, ettől még nagy élvezettel lehet ezt a pályát csinálni.
A másik része pedig, hogy próbálok odafigyelni magamra. Meglehetősen fegyelmezetten élek. Vigyáznom kell a testemre, az arcomra, a lelkemre, mert látszom. Akkor is így gondolnám, ha tanárnő lennék vagy jogász. Megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nem kell olyan lángoló szenvedéllyel közölnöm. Sokkal több mosolyt és csendet engedek meg magamnak, a kérlelhetetlenségem lágyabbá vált, már biztos vagyok abban, aki vagyok. Nincs ebben nagy titok. Szeretem az életemet. És amikor kicsit nehezebb, azt mondom magamnak: csinálni kell tovább, bele kell vágni új dolgokba. És ha sikerül, az igazán jó érzéssel tölt el.
Mondj egy példát! Mikor csináltál utoljára valami szokatlant?
Az egyik előadás után Lukács Dániel kollégám vitt haza autóval. Imádom őt; édes kölök, és nagyon szereti a színpad. Letekert ablakokkal mentünk, üvöltve szólt a rádióban a Kölyköd voltam, és Dani ordítva énekelte a belvároson át. Hirtelen elfogott az érzés, hogy tulajdonképpen miért ne énekelhetném én is, és csatlakoztam. Soha életemben nem énekeltem még a belvárosban letekert ablaknál, ordítva. A végén Dani kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Hát ez igen!” Engem meg boldoggá tett, hogy képes voltam rá.
Sosem vettem magam komolyan, és nem hiszem, hogy a bölcsek köve a zsebemben van. Sokat tanulok a fiataloktól. Sok fiatal, rendkívül tehetséges ember vesz körül. Ámulattal figyelem őket. Lábodi Ádám, Kónya Merlin Renáta, Lukács Dániel, Fekete Gábor – hogy csak néhány nevet említsek. Szeretem nézni a próbákat, és munka közben szívesen segítek nekik. Soha sem tanítanék, mert az felelősség. Azt biztosan nem vállalnám. És sosem jutott eszembe rendezni, mert az egy szakma, nem egy egyéni vágy vagy kaland. Csak azért vállaljon felelősséget az ember, amit tényleg tud.
Van olyasmi, amitől félsz?
Nem szabad félni. Vagy szembe kell nézni ezzel a csúf érzéssel. Talán ezért is történt meg velem, hogy a színészi munka mellett több kitérőt is tettem életem során: volt egy kisboltom Szegeden, és éveken át vezettem a Szeged Televízió magazinműsorát. Csomó mindent tanultam, remek emberektől. És mennyi dolog van, amit nem tudok!
Talán egyedül attól félek, hogy a derű, az örömre való képesség elmúlhat belőlem. De azt nem hagyom. Biztos hátterem van: a családommal, Péterrel (Horváth Péter író – a szerk.), a társammal, férjemmel, barátommal, kollégámmal remek összhangban, egyensúlyban élünk. Mellette azt is megtapasztaltam, hogy az írás komoly tehetséget igénylő, kemény munka. Érdekes, amikor egy író az életéből mindenféle érzésekről, tapasztalatokból és valós szituációkból ír. Péter műveiről tudom, hogy miből mit írt, és látom, hogyan tevődik át a hétköznap a szépirodalomba, hogyan lesz valami irodalmi, más, fikció. És én vagyok az első olvasó! A lányunk 22 éves. Eszter már hároméves korában rajzolt, hamar eldőlt, hogy az lesz az önkifejezési eszköze. A Képzőművészeti Egyetemre jár, dolgozik, hamarosan diplomás nő lesz, próbálgatja a felnőtt létét. Boldog. Ez a legfontosabb számomra.
Szereted, ha a színészek ugratják egymást előadás közben?
Nem, mert fegyelmezett vagyok a színpadon, és nehezen viselem, ha a többiek közül valaki nem az. Azt szeretem a hivatásomban, hogy életeket élhetek. Amikor elkezdődik egy előadás, nem egy szerepbe, hanem egy életbe lépek be a színpadra. Boldog vagyok attól, hogy felveszem a ruhámat, és azon az estén, mondjuk, királynő lehetek. A király beszédében például Erzsébet királynő édesanyját játszhatom, és élvezem, hogy két és fél órára ott én ő vagyok. Olyankor nem tudok mással foglalkozni. Kéjesen úszom ezekben az életekben, és nem értem, hogy ebben mi a tréfa. Nyilván volt olyan, hogy valami váratlan történt, és elmosolyodtam, mert engem sem nehéz megnevettetni, ha valaki bitang.
A szerepjáték szép szó. Annyi minden van bennünk, és nekem megadatott, hogy legálisan lehetek bárki: rossz, jó, gyilkos és áldozat, bárki. Lehet, hogy épp ez a lelki egyensúlyom titka, hogy mindent kijátszok. Korán járok be, hogy legyen időm előadás előtt „belecsúszni” a szerepembe, abba az életbe, amit aznap élek. Mindegyiknél kialakítok egy szertartást, amihez szigorúan ragaszkodom. De az is igaz, hogy onnantól kezdve, amikor leveszem a jelmezemet, felveszem Szabó Gabi ruháját, és kilépek a színház ajtaján, már Horváth Péter felesége és Korognai Eszter anyukája vagyok.
Nyitókép: Kállai-Tóth Anett
