Gedő Ilka kiállítása a berlini Collegium Hungaricumban

A Collegium Hungaricum kiállításán a Magyar Nemzeti Galéria és a museum kunst palast Düsseldorf gyűjteményeiből kikölcsönzött festmények és grafikák Berlinben első ízben mutatják be Gedő Ilka művészetének keresztmetszetét. "Gedő Ilka 1921-ben született Budapesten, asszimilált zsidó családban. Rajztehetsége korán megmutatkozott: az 1939-40 fordulója körül rajzolt lapok kialakult szemléletről, s egyre biztosabb technikáról tanúskodnak. 1942-ben szerepel A Szabadság és a nép című kiállításon, mely a 20. századi magyar képzőművészet egyik politika-történetileg is jelentős eseménye volt. Folyamatosan rajzol, s olajfestéssel is próbálkozik, ám egyre bizonytalanabbá válik. Művészileg társtalannak érzi magát, annak ellenére is, hogy kapcsolatba került a kor legaktuálisabb, legprogresszívebb áramlatait képviselő festőkkel. A Gedő-család 1944 nyarán a gettóba kényszerült. Szerencséjükre túlélhették a vészkorszakot. Gedő Ilka kezén a gettóban éppúgy születtek rajzok, mint bárhol máshol. E munkák semmiben sem különböznek az "odakintiektől", de hát miért is kellett volna másféléknek lenniük? 1945 őszétől a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója lesz, ám azt néhány hónap után elhagyja. 1945 szilveszterén Gedő Ilka megismerkedik Bíró Endrével, majdani férjével, aki bevezeti a háború utáni Budapest intellektuális életének egyik legizgalmasabb szellemi körébe. A részvevők egy sajátos, szinkretikus elmélet-rendszert igyekeztek kidolgozni-megélni, mely a buddhizmustól egy átesztétizált marxizmusig, a kabbalától Schopenhauerig, a keresztény misztikusoktól a teozófiáig, s tovább, a freudizmusig és a kortárs természettudományok legfrissebb tapasztalataiig elegyített magába eszméket. Ebben a társaságban a képzőművészetnek kivételes szerep jutott, annál is inkább, mert a kör sok szállal kötődött a kor magyar képzőművészetének legfontosabb és legprogresszívebb csoportjaihoz, az Európai Iskolához és az Elvont Művészek Csoportjához.
Gedő Ilka legfontosabb témája ebben az időszakban önmaga. Megdöbbentően nagy számban készült ceruza és szénrajza, pasztelljei döntő változást jeleznek: nem csak az arc, a test - mint matéria - alakul át, de módosul a tükör, s ez a legfontosabb. A még mindig nagyon fiatal, 26-27 éves művész mintha maszkot öltene magára: maró mazochizmussal kortalannak látja-láttatja magát. A korábbi grafikák finom vagy erős, de minden esetre nagyon érzékenyen összeszőtt vonalait ritkább, hosszabb, durvább (mondhatnánk: férfiasabb), olykor ornamentálisnak tetsző szálak váltják fel (mintha egy pillanatra Munch is vezette volna a kezét, amint mandorla szerűen sokszorozza viaszos-gipszesre sorvasztott arca körül a haját, s feszültté, indulatossá válik az ábrázolás, még akkor is, ha a - másutt, korábban gyakran bűvölőnek, eksztatikusnak rajzolt - szemek szinte halottak. Az önarcképekkel kapcsolatban többnyire Giacometti neve idéződik meg a nem túl gazdag szakirodalomban. Érvényesebbnek tűnik az Antonin Artaud-analógia, de míg Artaud 1945-ös önarcképei a klasszikus szürrealizmus pszichológiai automatizmusát motoros-motorikus és eksztatikus, egyszersmind szinte autoterápikus eszközként kezelik, Gedő Ilka munkái (az általa annyira szeretett Rembrandt és Van Gogh hasonló műveinek módjára) analitikusak: sokkal inkább egy általános ember-képhez viszonyított alterációt vizsgálnak, mint egyetlen arc folyamatos sokszorozásának, ismétlődő kiírásának mindig változó esélyű lehetőségét. Gedő Ilka önarckép sorozatai az önmegfigyelés kötelezettsége és egy fájdalmas szerep-játék - a szó szoros értelmében - életveszélyes dokumentumai. Az abszolút egzisztenciális súlyú kérdés a következő: ki a művész, s mi a feladata? S ezen belül, van-e a művésznek neme, s ha nőnek született, lehet-e, maradhat-e művész? Hogy vajon a női nemi identitás és a művész-lét egyáltalán harmóniába simítható-e, s hogy a sajátosan rétegzett "kiválasztottság" tudata miként szövi át a személyiséget, nos, hogy a dilemma mennyire kortársi és egyetemes, arra megkapó, egyben szívszorító példa a Gedő Ilkánál alig több mint tíz évvel fiatalabb amerikai író és költőnő Sylvia Plath élete és életműve, aki az ötvenes évek legelején, Gedő Ilkával szinte napra pontosan egy időben és kísérteties egybecsengéssel írta le a kérdésre feltett válasz-kísérleteit naplójában. 1949 végén - úgy dönt, örökre - abbahagyja a festést és rajzolást. Továbbra is szoros kapcsolatban marad művészbarátaival, de nem nyúl az eszközökhöz. Az ötvenes években gyerekeit neveli, s közben lefordítja Goethe színtanát, és alapos jegyzetekkel, kommentárokkal kísérve a szöveget, nem csak végig elemzi azt, de szinte újra teremti a kimásolt ábrák és a párhuzamosan készülő, üvegre kevert színminták révén. 1964 őszén mégis újra rajzolni kezd - karikatúra- vagy jegyzetszerű portrékat, figurákat környezetéből --, s néhány hónap múlva, majd még húsz éven át, festeni. Festményeit nem lehet periódusokhoz kötni; az idővel egészen sajátos a viszonyuk: nincs "fejlődés" a képek egymás utánjában, ellenben van viszont belső idejük, s ezzel szoros kapcsolatban kettős terük. Füzetekbe írt milliónyi, önironikus és szarkasztikus, hol vicces, hol költői - olykor Hölderlinnek önmagával folytatott, önerősítő-pajtáskodó párbeszédeire emlékeztető - jegyzet tanúskodik a "technikáról": Gedő Ilka vagy az ősrajzoknak nevezett régi, el nem tüzelt, túlélő grafikák, pasztellek, töredékek egy részét használta fel új festményeihez, vagy a hatvanas évek közepétől folytonos rajzolással teremtett vázlatokat fejlesztette tovább, állandóan kontrollálva ezeket a folyamatos ön- és képanalízis során. A festmények Gedő Ilka számára a folyamatos önreflexió vizuális lenyomatait jelentik. Amint Gedő Ilka festményeit korszakolni sem lehet, tematikailag is nagyon egységesek. Lényegüket illetően vizuális napló-jegyzetek, melyekhez paralipomena gyanánt csatlakoznak a füzetek tucatjaiba foglalt szövegek. Önmagára vonatkoztatva festette meg szinte minden képét, gondosan, aggályosan megtervezett maszkot-jelmezt, bohóc, művirág vagy önarckép álcát öltve. Úgy rémlik, egyetlen képletet ismert el: játék+erkölcsi imperatívusz=művészet. 1980-tól, ha lassan is, de újra aktív részese lett a magyar képzőművészetnek. 1985-ben bekövetkezett haláláig három egyéni kiállítást rendeztek műveiből, majd több magyarországi és külföldi tárlaton szerepeltek munkái, melyek számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatók világszerte." - Hajdu István A kiállítás kurátora: Hajdu István, Budapest A kiállítás megtekitnthető: 2006. március 9. - május 10. Nyitva tartás: Hétfőtől Péntekig 9-20 óráig, Szombat+Vasárnap 15-20 óráig A kiállítás helyszíne: Collegium Hungaricum Berlin, Karl-Liebknecht-Str. 9, 10178 Berlin, Kép: Gedő Ilka: Tőrös Művirág, 1974, olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria