De kezdjük a kellemesebb benyomásokkal. A Színháztörténeti Intézet anyagából állt össze az a kiállítás, amelyik a POSZT előző kilenc évének egy-egy nagy pillanatát teszi egymás mellé. Nincs különösebb körítés; aki ellátogat a Jókai téri Művészetek Házába, az minden évből egy tablót, néhány nevet, jelmezeket, díszletmakettet talál. Nem is kell ehhez magyarázat, csupán néhány felvillanás, ahogyan egyetlen színpadi előadás sem rekonstruálható a maga teljességében, sem filmen, sem leírva, sem bármi más módon feldolgozva. Az egyszeri élmény után már csak az emlékezetre hagyatkozhatunk, aminek nincsenek objektív szabályai.
A kilenc év tehát néhány erőteljes képpel idéződik meg itt. De a kiállítás kerete segíti a folytatást: vékony, átlátszó tüllfüggönyön át jutunk a térbe, a falakat borító tablók előtt ülőpárna, a terem közepén rögtönzött ?nézőtér? fogad, ülőkékkel és párnákkal, sőt rivaldával: a hagyományos színházi rivaldafényeket kis tejüveg kavicsok helyettesítik, mindegyik más színű fényt bocsát ki. A nézőtér előtt vetítővásznon egymás után futnak az előző találkozók előadásai, részletekben és véletlenszerűen, ahogy kell. Fesztiválon vagyunk, a látogató néhány percre megpihen, belenéz a vetítésbe, körbejár a képek és jelmezek előtt, eszébe sem jut felháborodni, hogy a díjnyertes előadások címe és alkotói csak színes tapadós ?post-it? cetliken olvashatók.
Korántsem járt ilyen jól az a néző, aki a fesztivál középpontjában, a nagyszínház előcsarnokában megrendezett szcenográfiai kiállításra jött. A koncepció szerint a tíz POSZT-évet tíz díszlet- és tíz jelmeztervező képzőművészeti értékű terveivel köszönti az összeállítás, évtizedek szerinti egységekben. Egy tervezőtől egy tabló, rajta az alkotóra jellemző technikával készült néhány látványterv. A művészekről rövid, olvashatatlanul térdmagasságba helyezett szakmai életrajzot kapunk, a tervekről egyetlen vakhangot sem: nem derül ki, melyik darabhoz, mikor, mely színházba, előadásra, rendezőhöz köthető. Talányos, hogy melyik tervezőt miért éppen ahhoz az évtizedhez válogatták, sőt még az is, hogy az évtizedek jelölése miért csak angolszász módon történik; aki történetesen nem szokott az angol jelölésekhez, mit kezdjen ezzel a felirattal: ?00's?? A kiállítás rendezői még azt a szarvashibát is elkövették, hogy az alcímben a szcenográfiát ? talán hogy ne foglaljon annyi helyet? - szcenikára egyszerűsítették, ami színpadtechnikai fogalom, de nem azonos a látvánnyal és főleg nem a tervezéssel... Bízzunk benne, hogy sem a közönség, sem az imígyen bemutatott jeles hazai tervezők, Szinte Gábortól Schäffer Juditon át Antal Csabáig vagy Kovács Yvettig nem veszik zokon ezt az úgy-ahogy odakent tárlatot.
Kárpótlást kínál ugyancsak a színházban az idei díszvendég, Béres Ilona színpadi és filmszerepeiből összeállított, klasszikus eszközökkel szépen megcsinált pályakép-bemutató. Vörös drapériával, rózsákkal és tükrökkel, a térbe lógó filmszalagokkal és Béres egykori jelmezeivel, rengeteg fotóval vesz körbe ennek a különleges szépségű és tehetségű színésznőnek majdnem ötven éven át tartó sikere. A tárlat minden elemből a színpadi szépséget hozza ki, az öltözőtükör sejtelmes titkait, de a színésznőre jellemzően nem él a primadonna-elemekkel. Inkább a közönség számára könnyen felidézhető pillanatokat halmozza egymásra elegáns módon.
Egészen más karakterű lett Major Tamás emlékkiállítása a Művészetek Háza földszinti terében. Major amellett, hogy igazi nagy színészegyéniség volt, egy korszakot képviselt, amihez nem csak a nagy szerepek tartoztak hozzá, hanem az állami kitüntetések, a szoborszerű, rettegett színházigazgató imázsa, Major savanykás humora, sőt még a mindig hidegen csillogó szemüvege is. Most mindez itt van, fekete-fehérben, rendkívül szellemes installációban. A szerepek impozáns sora fotókon, néhány videófelvétel Major legendás színpadi pillanataiból, de itt van az a bizonyos szemüveg is fekete üvegdobozban, egy kellék, egy premier-ajándék, egy Major-mellszobor. És grafikák, karikatúrák a ?fekete emberről?, amelyek életszerűvé, személyessé teszik a figuráját. Ezzel a kiállítással nem is a közönség, hanem a magyar színházi szakma fogadta vissza Major nagyszerű, ugyanakkor ellentmondásos alakját, annak minden oldalával a maga szeretetteljes panteonjába.
