Kecső Endre művészetében a mítosz tűként fúródik a történelem spiráljába

Az egyetem után megjárta Londont is, mégis hazavágyott. „Hamar rájöttem, hogy a brit kultúránál sokkal izgalmasabb és valóságosabb az, ami itthon van.” Egy pályázat során került vissza, mostanra pedig megtalálta az ideális távot: Szolnok elég közel van ahhoz, hogy elérhető maradjon Budapest nyüzsgése és a galériája, a NaCo, ugyanakkor elég távol, hogy befelé figyelhessen.

Épp egy készülő kiállítás anyagát mutatja. Egymás után kerülnek elő a festmények: frissek és régiek, olyanok is, amelyek öt éve bent ragadtak a műteremben. Most újra hozzányúlt ezekhez a képekhez, tisztább szemmel nézett rájuk. Ahogy sorban támasztja őket a falnak, egyre világosabb, hogy ez az életmű nem lineárisan épül, sokkal inkább pókhálószerű. Ugyanazon nagy kérdés körül mozog, mégis mindig más irányból közelít hozzá – más mitológiai utalásokon, más festői megoldásokon keresztül. Végső soron azonban újra és újra ugyanoda tér vissza: ahhoz a kérdéshez, hogy mi az ember, és hogyan őrizhető meg az emberség egy elvarázstalanodott világban.

Kecső monumentális vásznain különféle kultúrkörök mitológiai alakjai jelennek meg, de a mítosz nála nem illusztráció. „A mitológia puszta eszköz” – mondja. „Az én témám nem a mitológia, hanem a saját emberségem. Onnantól kezdve pedig, hogy ezzel foglalkozom, merem venni a bátorságot, hogy a közös emberségünkkel is foglalkozzak.” Saját jelen idejű pozíciójából „zoomol bele” különböző mitológiákba, hogy kiemelje belőlük azokat a motívumokat, amelyek segítenek számára megérteni, ki ő – és kik vagyunk mi.

A különböző mítoszok, kultúrák és korszakok számára éppen ezért nem egymástól elszigetelt rendszerek, hanem egymásba csúszó, egymást átfedő struktúrák. A festészet ebben az értelemben a keresés eszköze. „Amikor alkotok, olyan, mintha egy egész zenekar szólna körülöttem, mindig bekapcsol valami. Épp ezért érzem sokszor a kiállítást kevesebbnek, mert ott csak egy állítás van, egy húr, amit megpendítek.” A most megvalósuló, két helyszínes kiállítás azonban „olyan lesz, mint egy szimfónia, ahol az egész zenekar szól”. A tét most tehát az: hogyan lehet ebből a sokszólamúságból valamit visszahozni a térbe.

Ahogy egymás után pakolja elém a képeit, egyértelművé válik, hogy ez a festészet folyamatosan több pólus között mozog, megtartva saját hibriditását. Olykor egészen súlyos, komoly, máskor kifejezetten könnyed, popos, játékos és nemegyszer ironikus. A szövegbuborékok, a képregényszerű megoldások, a laza festőiség és a gesztusszerű „poénok” épp annyira fontosak, mint a nagy történetek és a klasszikus művészettörténeti utalások.

Szerencsére, bár olykor a kérdésfelvetései nehezek, sosem válik csöpögőssé vagy didaktikussá. Hősei nem diadalmas, megkérdőjelezhetetlen alakok, hanem esendő, töredezett, gyakran torzult létezők. Nem heroikus pózban állnak előttünk, hanem kifordulva, elbillenve, olykor összecsavarodó testhelyzetekben jelennek meg, mintha egy instabil egyensúlyi állapotban rögzülnének. A világ rendje nála folyamatosan kibillenő és újraíródó szerkezet: a szellemi és a testi, a magasztos és a hétköznapi, az archaikus és a jelen idejű egymásba csúszik, állandó feszültségben tartva egymást.

A festészet technikai oldala legalább ennyire foglalkoztatja. „A szoborszerű festmény az, ami igazán érdekel” – mondja. Nála azonban a kompozíció sosem statikus, hanem egy megfeszített állapotot rögzít: az akció előtti pillanatot. A figurák mintha egy mozdulat küszöbén állnának, egy olyan ponton, ahol az energia már jelen van, de még nem robbant fel.

A klasszikus festészeti hagyományhoz visszanyúlva gyakran alkalmaz monokróm aláfestést, a grisaille különböző változatait. Ez nála nem eltűnő előkészítő réteg, hanem a kép szerkezeti alapja: egyfajta plasztikai váz, amely meghatározza a kompozíció egészének működését. Ugyanilyen tudatos a színhasználat is.

Nála ez azonban nem korlát, hanem lehetőség: annak a kérdése, hogyan lehet egy szűk eszköztárral mégis komplex, kortárs és érzékileg erős képi világot létrehozni.

A kompozíciók között előkerül jó néhány kvázi önarckép is, amelyekkel Kecső a saját pozícióját jelöli ki. Ezek egy olyan festészeti hagyományhoz kapcsolódnak, ahol az önarckép az alkotói öntudat megnyilvánulása: a festő kimondja – itt vagyok, így látok, így gondolkodom. Ez a gondolkodás már az egyetemi évek elején megjelent.

Károlyi Zsigmond osztályába kerülve egy személyes motívumból indult ki: két nagyapától örökölt zsebórából festett egyetlen tárgyat, több variációban. „Szerintem emiatt kerültem be” – mondja. A tárgyon keresztüli önmeghatározás Károlyi Zsigmond gondolkodásával is egybecsengett.

Az első évét szinte kizárólag önarcképfestéssel töltötte. Számtalan variáció született, amelyek később szétszóródtak, mintha a saját arcának különböző verzióit engedte volna ki a világba. Ezekből a közvetlen önábrázolásokból alakult ki fokozatosan az a festői nyelv, amelyben már nem a konkrét arc, hanem a szimbólumok rendszere kezdte hordozni az identitást.

Egy ponton azonban tudatos elfordulás következett. A magánmitológia építését elutasította. „Nem értettem, miért kellene kitalálnom valamit, amikor már minden meg van fogalmazva” – mondja. Számára a mitológiák olyan meglévő struktúrák, amelyekhez viszonyulni lehet – és amelyeken keresztül saját helyzetét is képes újra és újra meghatározni.

A beszélgetés végére világossá válik az is, hogy Kecső számára a kiállítás nem két külön helyszínre szétszórt anyag, hanem egyetlen, nagyobb gondolati egység, amely különböző fragmentumokból épül fel. Talán épp ez a festészetének egyik legfontosabb sajátossága is: hogy a töredékekben mindig az egészre figyel, a részletekben mindig a kapcsolódásokat keresi. Ettől válik ez a festészet egyszerre személyessé és univerzálissá: úgy jelöli ki a saját helyét, hogy közben folyton valami nagyobb egészhez akar tartozni.

Fotó: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu