A tizenhárom komikus, abszurd vagy éppen tragikus történet a város kirakataiban kelt életre, ezzel is bizonyítva: a közvetlen, élő színházi élmény semmivel nem pótolható.
Február óra időről időre Facebook-posztszerű látványba botlik a járókelő Székelyudvarhelyen.
Csirkét darabol a hentes a könyvesbolt kirakatában, a fényképészbolt üvegfala mögött vasal egy fiatalember, míg az utca túloldalán, az üveg mögött szobabiciklin teker egy nő. A rövid, hét-nyolc perces jelenetek a Tomcsa Sándor Színház művészeinek valós, hétköznapi történeteiből születtek. Vladimir Anton rendező átértelmezte az általános színházfelfogást, de nem az online térben zajló játék felé tágította a határokat, inkább azt kutatta,
a korlátozások ellenére hogyan teremtheti meg a lehetőségét a klasszikus színházi aktusnak, színész és néző közvetlen kapcsolatának.
Így esett a választása a neoavantgárd művészeti formára, a kirakatszínházra.
Az, amelyikben van egy csirke – ezt a címet kapta Barabás Árpád jelenete. A zsúfoltság elkerülése érdekében a színház nem hirdetheti előadásait, ezért az alkotók igyekeztek beszédes címet adni az előadásoknak. Olyat, ami segíthet a járókelőknek beazonosítani a nyakoncsípett kirakatjeleneteket.
Egy harmincötezres kisvárosban kétségtelenül kurázsi kell a kirakatszínházzal való kísérletezéshez. De a siker nem maradt el, a kőszínházhoz szokott, kultúraéhes közönség ráharapott: a színházrajongók hadjáratot indítottak a játékszínné átminősült kirakatok felderítésére.
Tóth Árpád monológja arra reflektál, milyen lelki amplitúdókat él meg a színész, ha nem találkozhat a közönségével. Mit érez, ha állandóan készültségben van, de az előadás mindig elmarad? Ha úgy érzi, munkája értelmetlenné válik. Színészre szabott előadások születtek, hiszen az előadók a rendezővel és Dálnoky Réka, illetve Győrfi Kata dramaturgok segítségével azokat a témákat dolgozták fel, amelyek jelenleg foglalkoztatják őket.
Influenszerségre törekvő fiatal lányt alakít Nagy Xénia Abigél, akinek a valós és a virtuális élete köszönő viszonyban sincs egymással. A látszat viszont nem tarthat örökké.
A közösségi média csapdáit tárja fel Szűcs-Olcsváry Gellért. A néző rádöbbenhet: szűk lett a világ, akár egy kisváros. Márpedig kisvárosban élni annyi, mint kirakatban élni: mindenki mindent tud a szomszédról, még azt is, amit ő maga nem.
A hajléktalanhoz való viszonyulásunkat tárja fel Bekő-Fóri Zenkő: bekövetkezhet a tragédia, ha hosszasan fontolgatjuk, felébresszünk-e egy fagyban alvó embert, vagy maradjunk távol, mert az biztonságosabb.
László Kata nemrég esett át a koronavírus-fertőzésen, a kór az idegrendszerét is megzavarta. Ő a betegségből fakadó kiszolgáltatottságot dolgozta fel, erre ráerősít az érintkezést, az egymásba kapaszkodást kizáró üvegfal.
Másfajta jelenlétet, másféle energiát igényel a kirakatban való játék, több a kihívás az utcai, mint a színpadi játékban, mondja Finczisky Andrea, aki egy hétköznapi nő vágyálmait idézte nem hétköznapi színpadra.
Nem is olyan bonyolult a színházcsinálás, mondja Dunkler Róbert a zárójelenetben. Valóban, nem kell más hozzá, mint egy apró játéktér és rengeteg kreativitás.
A kényszerű bezártság után üdítően hatnak a szokatlan játékterek, a járvány személyes és közösségi hatásait boncolgató témák.
A kritikusok is kíváncsiak az előadásra, a napokban a kedvükért egyetlen estébe sűrítve mutatták be a jeleneteket. Azok a nézők, akik kirakattól kirakatig rohantak, hogy valamennyit láthassák, valóságos kirakatszínházi maratont teljesítettek.
Fotók: Beliczay László
