Király Béla élettörténetét Rejtő Jenő tudta volna a legjobban megírni

A történetírás szépirodalom, a történészek írók. Nem mert az írásaiknak nincsenek ténybeli alapjaik, hanem mert az a szintézis, amelyet bennük elénk tárnak, valami több. A munkájukhoz rengeteg képzelőerőre, emberismeretre, pszichológiai érzékre, sőt intuícióra is szükség van. „Csupán” az adatok pontos ismerete nem tenné lehetővé, hogy az egykori hősök és szélhámosok ne papírmasé figurákként, hanem hús-vér karakterekként jelenjenek meg számunkra. A történészek nem „legóznak”, azaz nem sok-sok egykori történéskockából építik össze a múlt bizonyos részleteit, hanem eleve az egészet látják át, álmodják újra, és az általuk vizionált összképen belül fognak érthetővé válni az egyes események, döntések, a kor szereplőinek szándékai. Mi pedig nagy bizalommal elfogadjuk, hogy „mindentudó elbeszélők”, „léleklátók” könyveit olvassuk, és így mindenről sokkal többet tudunk meg még annál is, mint ha valami csoda folytán visszatérhetnénk a múltba, hiszen akkor csak a külső eseményekkel szembesülnénk, az értelmezésükhöz nem kapnánk kulcsot. A csapda éppen az lehet, hogy mindent készpénznek veszünk, ami vélemény, „látomás”, meggyőződés: mindent, ami a tényeken túl van (amelyek az előbbiek alapján önmagukban nem is feltétlenül informatívak). A történésznek ugyanis lehet arra hajlama – és ezt nem lehet neki nem megbocsátani –, hogy mindent, ami az elméletéből kilóg, negligáljon vagy legalábbis elhanyagolhatónak tartson.

Jóbarátom néhány évvel ezelőtt jeles személyiség, nagy idők tanúja önéletrajzának szerkesztői feladatát vállalta, és mint kivételesen lelkiismeretes újságíró igyekezett utánamenni minden fontos állítás történeti hátterének, az egykori körülményeknek. Kutatómunkája során számos ellentmondásra, pontatlanságra figyelt fel, amelyekkel felkereste a szerzőt, az azonban mereven elzárkózott a verifikációs vizsgálódásoktól, emlékezései hitelességének megkérdőjelezését pedig kifejezetten sértőnek érezte. Tiltakozása az „így volt, mert így emlékszem; ez az én életem, ezért nálam jobban senki sem tudhatja, mi hogyan történt benne” logikát tükrözte, és ez ügyben annyira megmakacsolta magát, hogy még akkor sem volt hajlandó korrekcióra, ha bizonyos eseményekben olyan személyeknek is fontos szerepet tulajdonított, akik a lezajlásuk idején már nem is éltek, vagy azt állította: ő tett meg valamit egy olyan városban, amelytől akkor bizonyíthatóan több száz kilométerre tartózkodott. „Talán csak az a baj – bölcselkedtem ezt hallva –, hogy a könyv műfaja az önéletrajz, és nem a regény.” És egyszerre sajnáltam a kiváló szerkesztőt és alanyát, akitől ő kegyetlenül el akarta venni az emlékeit, ridegen megtépázva az önmagára, történelmi szerepére vonatkozó képzeteit. De amikor ezt írom, máris az egyik oldalra álltam, hiszen hazugságokat és történethamisítást is emlegethetnék, amelyeknek egy remek szakember útját állta.

Eörsi László Király Béláról, az ’56-os ikonról írt életrajza számomra ebben az erőtérben értelmezhető a legjobban. Király a forradalom nemzetőrparancsnoka, majd a magyar ügy következetes képviselője volt Nyugaton, 1957 januárjában Kéthly Annával és Kővágó Józseffel történelmi jelentőségű tanúvallomást tett az ENSZ Ötös Bizottsága előtt. Mint Eörsi írja, életének és működésének csúcspontja ’56 volt, amikor vágyai, eszményei és a történelmi események találkoztak, harmóniában voltak, de ez csak néhány napja lehetett 97 éves életének. És noha szívesen gondolok rá úgy, mint aki számára minden a forradalom felé mutatott, azt készítette elő, a további évtizedei pedig a forradalom képviseletének jegyében teltek, tudom, ez kissé romantikus elképzelés. Király élete az elképesztően kegyetlen, háborús, majd hidegháborús 20. században, egymást váltó rémálmok viszonyai között zajlott, és szinte csodának mondható, hogy mindent túlélt (1952-ben halálra ítélték, de később életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták az ítéletet – és ezen az eseten kívül is jó párszor rajtaveszthetett volna, például a második világháború idején). Úgy tűnik, kivételes képessége volt a túlélésre, és nyilván sokszor lehetett szerencséje is.

Eörsi érzékeli a regényes élettörténetből eredő nehézségeket, és hangsúlyozza, hogy Király sokszor írt-mondott valótlanságokat magára vonatkozóan, még a különböző életrajzai között is ellentmondások vannak. Hogy mindent tisztázzon – történeti munkában még nem láttam ilyet –, a fejezetek végén néhány mondatban summázza az addig írtakat, megpróbálja leszűrni a karakterre és az életútra vonatkozó igazságokat. Nincs könnyű dolga, mivel időnként lehet olyan érzésünk, hogy több Király is létezett. E benyomás okát azonban Eörsinek sikerül meggyőzően megértetnie: Király sem Szálasi, sem Rákosi idején nem lehetett őszinte, és katonatisztként különböző időszakokban mindkettőjüket szolgálta, vagyis nem tudott nem bepiszkolódni. ’56 így világítótoronyként is felfogható az élettörténetére vonatkozóan, mivel akkor és arra vonatkozóan azt mondta, amit valóban gondolt. Úgy tűnik azonban, hogy végső soron még Eörsi bicskája is beletört abba a kísérletbe, hogy teljesen világos és ellentmondásmentes képet alakítson ki Királyról, pénzügyekben tanúsított megbízhatatlanságát, inkorrektségét például hol szóbeszédnek, rosszindulatú híresztelésnek minősíti, hol – az amerikai, majd magyar könyvkiadójára vonatkozóan – tényekkel is igazolja.

Volt Király karakterében valami Rejtő Jenő-i hősöket idéző, képtelen, groteszk és vakmerő, vagyis úgy tűnik, a regényesség benyomása nemcsak történetmondásának megbízhatatlanságából, az utólagos retusálásból következik, hanem már a döntéseit is jellemezte. Ilyennek érzem például, hogy Rákosi idejében magas rangú katonatisztként titokban amerikai kém lesz, de még azt is olyan ügyesen csinálja (elavult, a Horthy-időkből származó dokumentumokat juttat el Nyugatra), hogy nem kell érte az életével fizetnie. Csak kapkodjuk a fejünket, és megpróbáljuk megérteni, mikor miért tette ezt vagy azt, de Eörsi szerencsére megkérdőjelezhetetlenül biztos pontokat is rögzít rá vonatkozóan. Ilyen például az, hogy kiváló katonatiszt volt, akit emberséges volta, kedvessége miatt szerettek a beosztottjai, meg az, hogy a munkáját mindig nagy kedvvel, a leglelkiismeretesebben végezte. Eörsi még olyat is ír, hogy minden megalkuvását, köpönyegforgatását magyarázhatja a hivatása iránti szeretete: az, hogy kis túlzással mindenáron katonatiszt akart lenni-maradni, függetlenül attól, milyen hatalmat szolgál. Ez a legkevésbé sem szimpatikus, noha azt tudjuk, hogy a katonákat sokszor jellemző hozzáállás. Hogy „odafent” mi az aktuális irány, ahhoz a szakmai minőséget képviselő hadseregnek nincs és nem is kell hogy viszonya legyen, mondják gyakran, és talán valóban a világ rendjéhez tartozik, hogy a katonák mindig az aktuális hatalomhoz legyenek lojálisak. Így aztán igazságtalannak tűnik ’56 katonahőseit azzal vádolni, hogy rákosista tisztekből pár nap alatt lettek a forradalom hívei.

Hajlok arra, hogy egészen kivételes életművésznek lássam Királyt; abból a szempontból mindenképpen, hogy az idejét mindig igyekezett tartalmasan, értékeket létrehozva tölteni. Bámulatos például, hogy Amerikában – miután az emigráns szervezetek már-már paródiába hajló torzsalkodása ráébreszti, hogy az emigráció összefogásával kudarcot vallott – szinte új életet kezd: ötvenévesen egyetemista lesz a Columbián, 1966-ban doktorál, majd még arra is marad ideje, hogy egyetemi oktatói karriert fusson be és történelmi könyvsorozatot indítson, amely a sok év során száznegyven kötetesre duzzadt. Életenergiáját, ügyszeretetét, soha ki nem fogyó lelkesedését jó lenne ellesni.

Úgy tűnik, Király élvezi Eörsi szimpátiáját, bár bőven akadnak vele szemben fenntartásai, és a személyes kapcsolatuk sem alakult jól. Elképesztően vicces, tanulságos és szintén Rejtőt idéző például az ’56 utáni „nagykovácsi csata” ügye, amely Eörsi szerint egyáltalán nem történt meg, míg Király – aki ennek a csatának a hadvezére lett volna – önálló kötetet akart róla íratni a könyvsorozatába, de végül nem talált rá jelentkezőt. Megmosolyogtató és megható – noha hazugságok sorozatában nyilvánult meg – az a csaknem gyermeki igyekezet, amellyel dicsőségesnek próbálja beállítani a „visszavonulását”, majd ahogyan „hadai élén” elhagyja Magyarországot. Ezt valószínűleg az magyarázza, hogy tiszti presztízséhez egyszerűen hozzátartozott a szovjet erőkkel való hősi hadakozás, és összeegyeztethetetlen volt az Eörsi által valószínűsített valóság: hogy mentőautóval, betegnek álcázva szökött Ausztriába.

Eörsi kivételes formátumú, nehezen kiismerhető történelmi személyiségként állít emléket Királynak. Kiemeli például azt az ellentmondást, hogy a kádári titkosszolgálat, noha korábban főellenségként kígyót-békát kiáltott rá, a ’80-as években már kompromisszumra, párbeszédre kész emigránsként számolt vele, pedig a demokratikus ellenzék tagjai rendszeres vendégei voltak Amerikában. Megtudjuk azt is, hogy akik – így két nagy „leleplezője”: Kubinyi Ferenc és Bokor Imre – támadták, sem szakmailag, sem erkölcsileg nem voltak megbízhatók. Mégis, mégis: némi bizonytalanság marad bennünk, amikor ennek az életrajznak a végére érünk. Például a CIA-vel való kapcsolatára vonatkozóan, amely még ma sem enged minden rá vonatkozó dokumentumába betekintést. Az sem teljesen érthető, hogy Király miként maradhatott baráti kapcsolatban Gömbös Gyula unokahúgával, életének nagy szerelmével és volt feleségével, az ő Sasájával annak ellenére, hogy tudta róla: évtizedeken át jelentett róla a magyar titkosrendőrségnek, amely sokáig tervezgette, hogy kijuttatja hozzá az USA-ba, így fejlesztve tökélyre a megfigyelését.

Nagy Imre újratemetésén, 1989-ben egymás mellett álltak. A Világ Igaza Király – aki munkaszolgálatosok iránti irgalmával érdemelte ki a díjat, noha a kor tanúi szerint nagy karlendítő volt a Szálasi-diktatúra idején – és Gömbös Gyula unokahúga, a besúgók gyöngye, aki az iratok tanúbizonysága alapján nagy lelkesedéssel és szorgalommal jelentett. Két volt házastárs a jeles eseményen, akik személyében – cseppben a tenger – az új magyar demokrácia jelképes kiindulópontján 20. századi történelmünk szinte minden groteszk és félelmetes fordulata, rejtői és örkényi abszurditása jelen volt.