Miután megnéztem a filmet, az egyik rokonom megkérdezte, miről szól. Azt válaszoltam: egy japán vécépucolóról. Komikusan hangzik, ám egy ilyen ember helyzete végtelenül tragikus – a társadalom peremére szorultaknak csekély esélyük van a boldogságra. A téma végletes megközelítése könnyen rossz irányba terelhet egy tapasztalatlan vagy egyszerűen tehetségtelen rendezőt. De nem Wim Wenderst. A Tökéletes napokban nyoma sincs a szociális kérdésekkel kapcsolatos didaxisnak, ahogy a hasfájósan nevettető humornak is. A néző valami nagyon szépet, nyugodtat és elgondolkodtatót kap. Ha közhelyesen szeretnék fogalmazni: a mindennapok apró csodáit.
Valóban erről van szó: a kétórás játékidő tele van banális kicsinységekkel, amelyeket a felszínes ember nem vesz észre, a főszereplő Hirayama (alakításáért Kôji Yakusho Cannes-ban megkapta a legjobb színésznek járó elismerést, maga a film pedig az ökumenikus zsűri díját) számára viszont ezek mind-mind magától értetődő örömforrások. Titkos játékra invitáló papírfecni elrejtve egy nyilvános mosdóban, egy olcsón beszerzett jó könyv, egy mára már kuriózumnak számító magnókazetta. Vagy apró növénykezdemény egy fa tövében, esetleg a fa levelei között átszűrődő napfény. Hirayama erőssége a csendes koncentráció, a megfigyelés – magának az életnek a megfigyelése. Ennek köszönheti, hogy elégedett a helyzetével és megbékélt a hivatásával. Nem stigmatizálja magát, környezetének egy-egy ellenszenves rezdülése nem zökkenti ki nyugodt létállapotából. A robotszerűen folytatott rutin sem teher, hanem rendszer, amely keretet ad az egymást követő napoknak.
Az ébredéstől a viráglocsoláson át a munkáig, majd a jól megérdemelt italig és olvasásig tartó ív variációsan, de szilárdan ismétlődik a film egészében. A repetitív szerkezetet itt-ott váratlannak nem nevezhető, de a szokásostól eltérő mozzanat töri meg: a fiatal kolléga, aki Hirayama régi kazettáin akar meggazdagodni, hogy lenyűgözze a barátnőjét; a rég nem látott unokahúg felbukkanása; esetleg furcsa találkozás a kedvelt nő volt férjével.
Az ismétlődő napokat képi síkon fekete-fehér, álomszerű betétek választják el egymástól, amelyek a film előrehaladtával egyre elvontabbá, asszociatívabbá válnak. E megoldás – a fény-árnyék játék gazdag kiaknázásával együtt – vizuális izgalmat kölcsönöz a mozinak: egyszerűen jó nézni, mert szép, amit látunk. A napfény filmre gyakorolt jótékony hatása általában a fákkal összefüggésben jelentkezik, főleg a lombkoronán átszűrődve. Ezt a látványt Hirayama szinte mindennap lefényképezi analóg kamerájával, a fotókat pedig év és hónap szerint rendezett dobozokban őrzi. A digitális bennszülöttek nemzedékét erősítő unokahúga egy ízben meg is kérdezi, a szóban forgó fa a férfi barátja-e, aki rövid gondolkodás után igennel válaszol. Sőt, nem csupán barátja, de egyetlen állandó társa is, és többszöri visszatérése megköveteli, hogy szimbólumként tekintsünk rá. Kozmikus fa, a tudás fája, az újjászületés jelképe és a többi, a sor végtelen. Nagy, mitologikus jelentések helyett azonban a mindennapok szférájában kell keresnünk a választ, ahogy a film egészének értelmét is. A fa csak összegzi mindazt, amiről eddig beszéltünk: a nyilvánvaló és szokványos dolgok mocsarában rejlő apró csodákat.
E megállapítás felől nyer értelmet a komorebi fogalma, amely Wenders mozijában egyenlő a megelégedéssel, az egyén önmagával való kiegyezésével. A tanulság azonban nem szájbarágós, szigorú értelemben véve már nem is a film része; a rendező csak az arra kíváncsiaknak kínálja fel a stáblista végén, ötletes késleltetésével figyelmezteve, hogy érdemes lenne mindenkinek olyan elmélyülten figyelni, mint Hirayamának.
Amellett, hogy a film egy lehetséges (és sok szempontból vonzó) életmodellt mutat be a főszereplő alakján keresztül, különböző nemű, származású és társadalmi helyzetű embereket is felvillant egy-egy jelenet erejéig. Ehhez pedig kissé humoros, ám egyáltalán nem valószerűtlen helyszínként a nyilvános mosdókat választja. Ez pont ideális, hiszen kevés hely van, ahol több, egymással egyébként semmilyen módon nem érintkező ember útjai keresztezhetik egymást. Találó itt az útmetafora, mivel az illemhely az úthoz hasonló jelképes tartalmakkal telítődik, így maga is toposszá válik: a legkülönfélébb emberek közötti találkozásé.
A Tökéletes napokban nem történik sok minden: maga az élet, apró csodáival és hétköznapi tragédiáival. Jönnek és mennek az emberek, generációs különbségeket, majdnem elfelejtett sebeket vagy váratlanul érkező empátiát hozva magukkal. Mégsem unalmas a film, hiszen atmoszférája is történésértékű: a 21. század rohanó emberének szokatlan a Hirayamát körülvevő tökéletlen idill. Mégis tudunk, szeretnénk azonosulni az emberrel, akinek eleinte nevetséges a mosdótakarítás iránti elhivatottsága, de rövidesen irigylendőnek tűnik belső békéje.
Wim Wenders filmje könnyen közhelyessé válhatna, ha tanulságszerű életigazságai nem szellemesen fogalmazódnának meg, vagy nem a legszokatlanabb helyekről érkeznének. Vagy ha nem lenne minden magától értetődő Hirayama világában. Nem kérdés például, hogy tisztelni kell mások kedvenc sportcsapatát és vallását, vagy hogy az árnyékok sötétebbek lesznek, ha egymásra vetülnek. Legfőképp pedig az nem, hogy nincs szebb dolog a komorebinél.
