Kopacz Mária kertjei egyszerre valóságosak és álomszerűek: éppúgy visszaköszönnek rajtuk konkrét tájak, mint az alkotó belső víziói. Az erdélyi származású művésszel az ÚjMűhely Galériában látható Az én kertem című kiállítása kapcsán beszélgettünk festményeiről, az alkotásról, gyerekkoráról és még azt is elárulta, hogyan vágott bele a regényírásba. 

Gazdag színvilágú, burjánzó kertek elevenednek meg a mostani festményein. Milyen a viszonya a természethez? 

Mindig is szerettem a kertet és a kerti munkát. Ha nem lett volna tehetségem a rajzoláshoz és az íráshoz, akkor biztosan kertész lettem volna. Egy boldog kertész. És most már végre eljutottam odáig, hogy elég nagy kertem van, ahol a fűnyíráson és a fametszésen kívül mindent én csinálok: ások, kapálok, ültetek. Így, tavasz elején, általában mindig leteszem egy időre az ecsetet és kimegyek eldugdosni a hagymákat, elültetni az epret. Szeretem ezt a fajta kétkezi munkát, kikapcsol, miközben rá is ébreszt arra, hogy ha történne valami nagy katasztrófa, én akkor is feltalálnám magam. 

Nagyon más lendület kell ehhez a fajta munkához, mint a festéshez? 

Nem teljesen, nekem a festés is úgy jön, hogy bemegyek a műterembe és csinálom. Törökülésbe leülök egy kispárnára, mellettem a macskám, előttem a földön a vásznam, jobb kéz felől pedig az eszközeim, a festékeim, hogy mindent elérjek. Előredőlök és már festek is. 

Sokáig hallgattam zenét festés közben. A Karnevál című sorozatom például úgy készült, hogy közben végig Carl Orff Carmina Buranája ment. De a mostani festményeimhez az nem passzol, a kertes képeim a politikai műsorok hallgatása közben születtek. 

Mennyire tudatos az alkotás során? 

Az alkotás során hagyom a felsőbb énemet, hogy működjön. Az ecset irányítja a kezem, és ez csodálatos. Sokszor én magam sem értem, hogy bizonyos dolgokat miért festek a képre, miért épp oda vagy miért épp olyan színűre. Ez nem önkívület, hanem egyfajta ihletett állapot. Számomra nagyon fontos, hogy a művészet ne legyen túlságosan megtervezett, kiszámított, ne legyen vonalzós, ne legyen szigorú.  

Az életben rengeteg gyönyörűség van, én ezeket szeretném megmutatni.

Itt most minden csupa kert, csupa természet, amelyekbe az én kis vízióim szépen belesimulnak.

Azt szeretném, ha e képeket nézve az emberek jókedvűek lennének. 

A legtöbb képét falécekből összeállított keretekbe helyezi. Mi ennek a jelentősége? 

Nem szeretem a hagyományos rámákat, mert úgy érzem, azok korlátok közé szorítják a festményeimet. Az általam készített keret azonban együttműködik a képpel, azzal szerves egységet alkot. Szeretem, hogy így kitágíthatom a kompozíciót, kitolhatom a kép határait. A kereteket én magam állítom össze, ami igazán komoly munka, sokat dolgozom vele. 

Ezeken a képeken sosem egy kihalt, élettelen természet köszön vissza: állatok, emberek népesítik be a kertjeit.  

Igen, fontos, hogy mindig legyen a képen valami figura, madár, macska, ember, hiszen minden kertbe kell egy kis élet is. Nem tájképek ezek, de nem is akarok tájképeket festeni, nekem másképp jár a fantáziám. Epikus festményeket készítek, ezekben mindig történik valami. Az én alkatom epikai vagy történetmesélős, ami a képeimen is visszaköszön. 

Akkor bizonyára emiatt sodródott az irodalom felé is. Hogyan kezdett el az írással foglalkozni? 

Egészen kicsiként megmutatkozott, hogy van tehetségem az íráshoz. Az irodalomtanárom le is akart beszélni a képzőművészeti pályáról. Azt mondta: „Mari, menj irodalomszakra, neked írnod kell, ahhoz van tehetséged.” Aztán a hatvanas években felkértek, hogy illusztráljam Lászlóffy Aladár Képeskönyv a vonalakról című gyerekvers kötetét. A bukaresti Irodalmi Könyvkiadóban mindenkinek nagyon tetszettek ezek a rajzok, és azt szerették volna, ha más könyvhöz is készítek rajzokat. Én azonban azt mondtam: írnék én magam is egy könyvet. 

A babiloni karperec volt az első regényem. Épp díszebéden voltunk a volt férjemmel a volt anyósomnál, amikor a levegőben elúszott előttem egy mondat. Én azonnal hazaszaladtam és elkezdtem írni. Csak az első mondat kellett, utána megírta magát a könyv, épp úgy, ahogy megfestik magukat a képeim. Életem egyik legszebb pillanata az volt, amikor egy színházi előadás szünetében odajött a kiadó szerkesztője, és közölte velem: kiadják a kéziratom. Úgy éreztem, hogy felrobbannak a csillárok, annyira örültem. 

Aztán megírtam a második regényem is, az Abban az órában címűt.

Végig azt éreztem, hogy valaki áll mögöttem és diktálja a szöveget, én pedig csak csatorna, médium vagyok.

Ez egy komplex, sokszereplős, látomásos regény lett. Minden nap csak két gépelt oldalt írtam, majd letettem a szöveget, még akkor is, ha a mondat közepén voltam épp. Az első 36 oldalt Lászlóffy Aladárnak adtam oda először, ő nem is értette, hogy voltam képes abbahagyni az írást a két oldal letelte után. 

Németh Zsolttal, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével a kiállítás megnyitóján

Le lehet tenni így a szöveget? 

Igen, mert két oldal után eltöltött az elégedettség, hogy a mai részemet milyen jól megírtam. Nem akartam túlerőltetni magam, hiszen voltak más feladataim is: rajzoltam és festettem közben. Aztán, ahogy elkészültem, beadtam ugyanabba a kiadóba, akik az első regényem kiadták. Viszont Ceaușescunak akkor volt épp egy összeesküvés-elmélete, amely szerint minden transzcendentális mű, a jógázás, az ezotéria a rendszer ellensége, ezért tiltani kell. Az én regényemben is voltak ilyen mozzanatok: ördögűzés, látomások, így nem adhatták ki. De nem törődtem vele, feltettem a kéziratot a polcra és hagytam. 

Aztán egyszer eljött Szőcs István a műtermembe, aki korábban az első regényemről negatív kritikát írt, és mondta, hogy hallott erről a második könyvemről, szeretné elolvasni. Odaadtam neki, másnap pedig hívott, hogy semmit sem aludt az éjjel, mert nem tudta letenni a könyvet. Rögtön el is kezdte szervezni a kiadását, majd a fia, Szőcs Géza segített, aki kért, hogy illusztráljam is a kötetet. Aztán azzal annyi bíbelődtem, hogy végül elúszott a lehetőség, és 2009-ig kellett várni a könyv kiadásával. 

Mikor fogalmazódott meg önben, hogy festőnek fog tanulni? 

Hatéves koromban már tudtam, hogy festő akarok lenni, és ettől senki sem tántoríthatott el. De szerencsés is vagyok a családommal, mert ők sosem tiltottak ettől a pályától. 

Milyen volt a közeg, amiben felnőtt?  

A Kopacz nagyapám házában laktunk, amiben három lakrész volt: egy nekünk, egy a nagybátyáméknak és egy a nagyszüleimnek. Érdekes és nagyon művelt emberek voltak a felmenőim, akik hatalmas társadalmi életet éltek.  

Az őseim gyergyószentmiklósi örmények voltak, akik az 1700-as években kerültek Székelyföldre és nagyon hamar elmagyarosodtak. Borzasztóan gazdagok voltak, a vagyon pedig az első világháborúig kitartott. Nagyapámnak fafeldolgozója és cserépgyára is volt, azonban a háborút követően, amíg Szibériában volt fogságban, elcsalták tőle ezeket. A vagyon ugyan elment, de a társasági élet megmaradt. Rengeteg ember volt mindig körülöttünk, és én imádtam a sok vendégeskedést, a nagy vacsorákat. Színes és szeretettel teli gyerekkorom volt. 

Hogyan érezte magát, amikor 1996-ban Magyarországra költöztek? 

A férjem megkérte a kezem, miatta-érte települtem át. Gyönyörű házam volt Kolozsváron, házvezetőnővel, viszont a diplomata férjemet Magyarországra kötötte a szakmája, így vele tartottam. De nem érzem úgy, hogy elárultam volna Erdélyt, hiszen a személyem által egy icipici részét Magyarországhoz csatoltam. 

Amikor megérkeztem, akkor kezdtem el igazán festeni. Körbenéztem, hogy itt miket csinálnak, de nagyon kevés tetszett. Egy nap bementem a műterembe és azt mondtam, hogy a fenébe, hát mázolni én is tudok! Elkezdtem faroslemezekre telefonkártyákkal festeni, majd a kompozíció megszületése után egy hajszálvékony ecsettel belerajzoltam a képbe. Akkor megtaláltam magam.  

A költözés hatására váltott a rézkarcokról a festésre? 

Nem, az még korábban történt. Az egyetemen rézkarcokat készítettem: komor, komoly témájú munkák voltak ezek. Talán azért lehetett így, mert

amíg fiatal az ember, azt gondolja, hogy az élet terheit kell ábrázolni.

Aztán kigyógyultam ebből. Művészként viszont már ekkor is megbecsültek, még a Román Művészszövetségbe is bekerültem. 

A rézkarc egyébként is egy toxikus mesterség, nehéz csinálni, miközben a műtárgypiacon csekély a megbecsültsége. Így végül abbahagytam, és 1989-ben elkezdtem színes ceruzával rajzolni. Volt is egy szép kiállításom Bukarestben azokból a munkákból. Utána gondoltam, hogy rátérek az olajra. Volt egy antik ezüstkannám, aminek az árából vettem olajfestéket és eszközöket. Elkezdtem festeni, de nem ment, azt éreztem, hogy nem tudok kibújni a grafikusi énemből. De Magyarországon ez már nem érdekelt, itt már csak festeni akartam. 

Mennyiben tartja magát szentendrei alkotónak? Milyen kapcsolata van a várossal, a helyi művészeti közösséggel? 

Én erdélyi magyar vagyok: ha a férjem nem kéri meg a kezem, még ma is Kolozsváron lennék. Nem mondanám, hogy szentendrei vagyok, lazán kapcsolódom az itteni művészekhez. Van egy baráti társaság, művészek, akikkel évtizedek óta együtt járunk alkotótáborba, de megvan a saját egyéni utam is. Mindent szívesen fogadok, de nem erőltetek semmit, hiszen én magam is jól elvagyok. Annyiféle izgalmas dolgot lehet csinálni folyton. 

Milyen tervei vannak? 

Készülök írni egy marosvásárhelyi családregényt: annyira izgalmas figurák vannak a felmenőim között, hogy őket muszáj megörökíteni. Azt hittem, hogy némi kertészkedést követően majd nekiszökhetek a könyvnek, de erre még nem lesz idő, hiszen ezt a kiállítási anyagot hamarosan bemutatjuk Kolozsváron is. Elvileg jövőre. Viszont addig szeretnék festeni még egy új sorozatot, úgy érzem, a kert témában már mindent elmondtam. Emiatt a könyvem is halasztódni fog, de sebaj, hiszen még úgysem láttam meg az első mondatot.  

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond